A Szentírás értelmezésének kérdése Joseph Ratzinger/XVI. Benedek pápa teológiájában (1. rész)

„Hatvan éve kísérem a teológia, különösen a biblikus tudományok útját, és azt láttam, hogy a nemzedékek lecserélődésével megingathatatlannak tűnő tézisek összeomlottak, merő hipotéziseknek bizonyultak: a liberális nemzedék (Harnack, Jülicher stb.), az egzisztencialista nemzedék (Bultmann stb.), a marxista nemzedék.

Láttam és látom, ahogyan a hipotézisek kuszaságából újra és újra előtárul a hit értelmessége. Jézus Krisztus valóban az út, az igazság és az élet – és az Egyház, minden hiányosságával együtt, valóban az ő teste.”

XVI. Benedek pápa lelki végrendeletében olvassuk a fenti sorokat, melyek jól tükrözik, hogy az elhunyt Szentatya milyen döntő jelentőségűnek tekintette a Biblia értelmezésének kérdését. Írásunkban röviden reflektálunk arra, hogy Joseph Ratzinger teológusként, majd a Hittani Kongregáció prefektusaként, végül a péteri szolgálat hordozójaként a Szentírás megfelelő értelmezésének milyen szempontjait dolgozta ki.

A diagnózis felállítása és a feladat kijelölése

Joseph Ratzingernek a bibliaértelmezés alapelveinek kérdéséről szóló megnyilatkozásai közül a legjelentősebbnek azt a tanulmányát tekinthetjük, melyet már a Hittani Kongregáció bíboros prefektusaként adott közre a következő címmel: Írásértelmezés a viták kereszttüzében. Az exegézis alapjainak és útjának kérdése napjainkban. [1] A bíboros írása a különböző felekezetekhez tartozó más szerzők tanulmányaival együtt a Quaestiones disputatae sorozat önálló köteteként jelent meg. Ez a körülmény máris jelzi írásának műfaji sajátosságát, amit egyébként Ratzinger a kötet előszavában maga is előrebocsát, hogy nem végleges téziseket kívánt megfogalmazni, hanem egy lényegbevágó és nyitott kérdés kritikus megvitatásához akart hozzájárulni, mely további megfontolásokat és párbeszédet igényel a jövőben a különböző teológiai diszciplínák részéről.[2] Az a tény, hogy maga Ratzinger adta ki a szóban forgó kötetet, jól mutatja, mennyire fontosnak tartotta a benne tárgyalt kérdéskör teológiai megvitatását és a hozzászólások közrebocsátását. A bíboros prefektus írásának, s az egész kötet megszületésének is tágabb kontextusa az ökumenikus párbeszéd közege, konkrét apropója pedig a New Yorkban működő lutheránus Center on Religion and Society szervezésében tartott Erasmus Lecture volt, melynek keretében a Hittani Kongregáció prefektusát is előadásra kérték. A kötet előszavában Ratzinger jelzi, hogy előadásában olyan gondolatokat igyekezett megfogalmazni, melyek a Szentíráshoz való viszonyulás szempontjából közös kihívások előtt álló minden keresztény felekezet számára hasznosítható szempontokat kínálhatnak. A közös kihívást és feladatot a következő jelenségek adják a keresztény teológia számára: az egymásnak sokszor ellentmondó exegetikai hipotézisek áttekinthetetlen sokasodása, az ennek révén előálló elbizonytalanodásra reagáló fundamentalista bibliaolvasat térnyerése, újabb bibliaértelmező módszerek felbukkanása (szociológiai olvasat, kánoni exegézis), exegézis és igehirdetés eltávolodása egymástól.[3] Ratzinger szisztematikus teológusként, a katolikus hagyomány kincseiből merítve, kritikai, ugyanakkor kiegyensúlyozásra és szintetizálásra törekvő szemlélettel fogalmazza meg diagnózisát és javaslatait a Szentírás-értelmezésre vonatkozóan.

A bíboros prefektus a történeti-kritikai módszert használó exegézis helyzetének történeti alakulását úgy jellemzi, mint amelynek kezdetén a dogma és a hagyományos értelmezés egyformasága alóli felszabadulás élménye és az eredethez való közelebbi hozzáférés ígérete állt. Az üdvtörténet emberi tényezőinek a mind plasztikusabb előtérbe kerülése nem csorbította, hanem még inkább kiemelte Isten cselekvésének nagyszerűségét. Idővel azonban az exegézis „eredményei” egyre áttekinthetetlenebb és zavarosabb képet idéztek elő. A hipotézisek egyre csak szaporodtak, rendre egymást cáfolták, az exegéták mind bonyolultabb anatómiai eljárással elemeire szedték szét a szent szövegeket, míg végül az egyes szentírási könyvek, és maga a Szentírás is elveszteni látszott egészleges alakját. Az üdvtörténet emberi tényezője jelentőségének hangsúlyozása nemegyszer addig a pontig radikalizálódott, hogy követelményként jelentkezett mindent pusztán az emberi és immanens történeti összetevővel értelmezni, s aztán már csak azt kellett valahogy megmagyarázni, hogy ebbe a történetbe Isten eszméje másodlagosan hogyan is szövődött bele. A szentírási szövegek mögötti ősibb források, hagyományok, életformák és közösségek kutatása sok esetben oda vezetett, hogy az elbeszélt bibliai üdvtörténet mögött az „igazi, valódi” történet rekonstruálására törekedtek, mely hipotetikusan rekonstruált történetet azután az értelmezés mércéjének tekintették.

A zsinat utáni katolikus exegézis helyzetét illetően megállapítja, hogy a kinyilatkoztatásról szóló Dei Verbum dogmatikai konstitúció hermeneutikai szempontjainak (DV 12) a recepciója csak felemás módon történt meg. A konstitúció még egyensúlyban tartotta a bibliaértelmezés történeti és teológiai szempontjait, a történeti magyarázat és a teológiai megértés dimenzióit. A zsinat utáni katolikus exegézis azonban mintha csak az előbbiről vett volna tudomást, nevezetesen a történeti módszernek a konstitúció általi elfogadásáról, nevezetesen az irodalmi műfajok, a kor- és kultúrtörténeti környezet valamint a szövegek „életben elfoglalt helye” kutatásának a szükségességéről szóló zsinati kijelentésekről. Ugyanakkor nem kellő súllyal vette figyelembe az értelmezés olyan teológiai/dogmatikai kritériumait, mint a Szentírás egysége és a belőle következő „analógia fidei” értelmező elv; Isten népe mint az Írás történelmi hordozó alanya; az Egyház hite és tradíciója; a Tanítóhivatal felelőssége és tekintélye az értelmezésben. A bíboros prefektus szerint ennek az lett az eredménye, hogy „most már a katolikus területen is teljes lett az exegézis és a dogma közötti szakadék, és hogy benne is múltbeli Szóvá lett az Írás, mely Szót mindenki a maga módján igyekszik a jelenbe átszállítani, anélkül, hogy túlságosan ráhagyatkozhatna arra a tutajra, melyet ennek során igénybe vesz. A hit egyfajta életfilozófiává süllyed, melyet az egyes ember a Bibliából a maga számára desztillálni igyekszik, úgy, ahogy képes rá. Az Írás talapzatától megfosztott dogma nem hordoz már. A dogmától elválasztott Biblia a múlt dokumentumává lett s ezzel a múlthoz tartozik.”[4]

E meglehetősen pesszimista látlelet nem jelenti azt, hogy ne hiányoznának a történeti módszer egyoldalúságait korrigáló elemek akár az exegézis, akár a dogmatika oldalán. Ami hiányzik Ratzinger megítélése szerint, az az átfogó és tárgyilagos hermeneutikai koncepció, mely a történeti és a teológiai kritériumokat szintézisbe hozná egymással. A szintézisalkotás feladatának teljesítésében legelső lépésként a történeti exegézis önkritikáját jelöli meg. „Amire szükségünk van, az a kritika kritikája, amely azonban nem kívülről, hanem csak a kritikus gondolkodás önkritikus potenciáljából, a kritikai gondolkodás belsejéből kiindulva dolgozható ki: a történeti exegézis önkritikája, amely a történeti ész kritikájává engedi tágítani magát, a kanti észkritikák továbbvezetéseként és módosításaként.”[5] A  történeti ész önkritikája, éppen a kanti észkritikák nyomán haladva, Ratzinger szerint annak elismerését is megkívánja, hogy az értelmezés nem puszta rekonstrukciója annak, ami volt, hanem az értelmező bevonódását igényli az értelmezettbe. „A tiszta objektivitás abszurd absztrakció.

Nem az tesz szert ismeretre, aki távolságot tart, hanem a bevonódás az előfeltétele a megismerésnek.

A kérdés csak az, hogy miként történik meg az a bevonódás, melynek során nem az Én kiáltja túl mások hangját, hanem a valamikori múltbelivel való belső »egyetértés« megtisztítja a fület mások szavának meghallására.”[6] A bíboros itt burkoltan a hit aktusának ismeretelméleti és hermeneutikai szerepéről szól, de legalábbis párhuzamot tételez a hitaktus és az értelmező munka között. A skolasztikus meghatározás szerint a hit az értelem egyetértő, beleegyező aktusa a kegyelemtől vezetett akarat indítására. Az értelem hitbeli beleegyezése az isteni igazságba teljesebb ismeretre vezeti az értelmet. Az exegéta értelmező munkájára alkalmazva ez azt jelenti, hogy az értelmezendő szöveg igazságigényébe bevonódva, attól érinteni hagyván magát az exegéta mélyebb ismeretre jut, sőt csak így lesz képes igazán megnyitni fülét arra, amit az által vizsgált szöveg közöl.

(Folytatjuk.)

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír