A Szentírás értelmezésének kérdése Joseph Ratzinger/XVI. Benedek pápa teológiájában (3. rész)

Bibliaértelmezés a tanítóhivatali megnyilatkozásokban
és A Názáreti Jézus című könyvében

Reflexiónk harmadik részében minden alaposabb elemzés vagy kifejtés nélkül pusztán csak jelezni szeretnénk, hogy a teológus Ratzingernek a bibliaértelmezésről kialakított álláspontja hogyan fejtette ki hatását a tanítóhivatali megnyilatkozásokban és A Názáreti Jézus című háromkötetes evangéliumértelmezésében. Mi sem bizonyítja ékesebben Joseph Ratzinger eltökéltségét a bibliai hermenutika kérdéseinek teológiai tisztázását illetően, minthogy előbb a Hittani Kongregáció prefektusaként, majd a pápai szolgálat viselőjeként jelentős dokumentumokat jelentetett meg ebben a kérdéskörben.

A kongregáció vezetőjeként feladatul adta a Pápai Biblikus Bizottságnak, hogy készítsen egy alapos és átfogó jellegű összefoglalást a bibliaértelmezés módszereiről és katolikus alapelveiről. Így született meg 1993-ban a Szentírásmagyarázat az Egyházban című, majd száz oldalas bizottsági dokumentum, melyhez az előszót maga Ratzinger írta.[1] Nem nehéz felfedeznünk e római dokumentumnak mind a tematikájában, mind a szemléletmódjában azoknak a lényegi szempontoknak a szerves beépülését, melyeket a bíboros prefektus a fentebb ismertetett, 1988-as előadásában már megfogalmazott. A bizottsági írásban jól érzékelhető az „új szintézisre” való törekvés, amikor egyrészt a történeti-kritikai módszer és az újabb irodalomtudományi, humántudományi, filozófiai megközelítések mellett bemutatja a hagyományon alapuló értelmezéseket (kánoni exegézis, zsidó hagyományon alapuló, hatástörténeti), valamint kiemeli az atyák és a középkori exegézis maradandó értékeit (sensus plenior, sensus spiritualis). Másrészt rögzíti a bibliaértelmezés katolikus elveit, s az exegézis kapcsolatát a többi teológiai tudománnyal. A bíboros prefektus által annyira szükségesnek tartott célkitűzés vezeti a dokumentum szerkesztőit, nevezetesen a történeti és a teológiai hermeneutika szerves összekapcsolása.

A bibliaértelmezés kérdéskörében a Pápai Biblikus Bizottság másik fontos dokumentuma 2001-ben látott napvilágot A zsidó nép és szent iratai a keresztény Bibliában címmel, melyhez az előszót ismét Ratzinger bíboros írta.[2] A bizottsági írás az Ó- és Újszövetség szerves egységét mutatja be több szempontból, szemben a két szövetség viszonyát dialektikusan látó lutheri, vagy a törést hangsúlyozó bultmanni felfogással, illetve az Ószövetséget elvetni akaró Harnack álláspontjával. A dokumentum szemléletmódja követi Ratzingernek a korábban már említett „analogia scripturae” elvét.

Joseph Ratzinger XVI. Benedek pápaként a 2008-ban ülésező püspöki szinódus XII. rendes általános gyűlése számára a tanácskozás tárgyául az Isten Szava az Egyház életében és küldetésében témát tűzte ki, majd 2010-ben a Verbum Domini című apostoli buzdításában összefoglalta a szinódus eredményeit és útmutatást adott az egész Egyház számára.[3] A pápa a dokumentum céljának megjelölésében a Szentírás megfelelő értelmezésének az előmozdítását is nyomatékosan hangsúlyozza: „Ezen apostoli buzdítással azt szeretném elérni, hogy a szinódus eredményei hatékonyan befolyásolják az Egyház életét mind a Szentírással való személyes kapcsolatot, mind annak értelmezését a liturgiában, a katekézisben és a tudományos kutatásban, hogy a Szentírás ne maradjon valami régi Szó, hanem élő és aktuális Szó legyen.” (VD 5). E célkitűzésnek megfelelően az apostoli buzdítás nagy figyelmet szentel és jelentős teret szán „A Szentírás magyarázata az Egyházban” (VD 29-49) című fejezetében a hermeneutikai elvek kifejtésének. A pápai irat szerves folytatása a Dei Verbum zsinati konstitúció, valamint a Pápai Biblikus Bizottság fentebb említett két dokumentumának, de tartalmazza a teológus Ratzingernek a korábbi írásaiban megfogalmazott szinte valamennyi lényeges szempontját a témával kapcsolatban. Ezek közül csak néhányat említsünk: a szentírásmagyarázat eredeti helye az Egyház élete (VD 29); exegézis, teológia, igehirdetés, lelkipásztori tevékenység szoros kapcsolata (VD 31); történeti és teológiai értelmezés szintézisének szükségessége, a kártékony dualizmus megszüntetése (VD 34-35); a hit és a kritikai értelem egymásrautaltsága az értelmezésben (VD 36); a Biblia egységének a teológiai hermeneutikai elve (VD 39); ezzel szoros összefüggésben az Ó- és Újszövetség szoros összefüggése, a tipologikus értelmezés elengedhetetlensége (VD 41, 43). E nagy témakörökön kívül a dokumentumnak a Szó analógiájáról szóló szakaszai is (VD 7-13) egyenes folytatását jelentik a teológus Ratzinger korábbi megfontolásainak a teremtői Szó, az üdvtörténeti Szó és megtestesült Szó közötti összefüggésről.

Minden bizonnyal sokak számára nem kis meglepetést okozott, amikor XVI. Benedek pápa 2007-ben megjelentette A Názáreti Jézus című munkájának első részét, melyet 2011-ben és 2012-ben követett a második és harmadik rész kiadása.[4] Egyáltalán nem megszokott, hogy egy tanítóhivatali szolgálatát végző pápa egy nem tanítóhivatali jellegű teológiai munkát adjon ki a kezéből, hogy ne pápaként, hanem kifejezetten „csak” teológusként nyilvánuljon meg. Az pedig legalább ennyire nem szokványos, hogy egy hivatalban lévő pápa, aki egyébként szisztematikus teológus, egy a Jézus Krisztusról szóló evangéliumértelmezéssel álljon elő.

Írásának műfaja tehát két szempontból is teljesen meglepő: egy pápa teológusként nyilatkozik meg, egy szisztematikus teológus Jézusról szóló evangéliumértelmezést ad közre.

Meglepetésünk azonban csökken, s XVI. Benedek pápa e bátor és újszerű vállalkozása új fénybe kerül, ha háromkötetes munkájának keletkezését abba a több évtizedes folyamatba illeszkedőnek látjuk, melyet a teológus és később legfőbb tanítóhivatali szolgálatot ellátó Joseph Ratzingernek a szentírásértelmezés területén kifejtett munkássága és e nagy horderejű kérdés tisztázása iránti teljes elköteleződése határozott meg. E folyamat egy-egy állomását igyekeztünk a fentiekben bemutatni. A Názáreti Jézus című műve úgy tekinthető, mint egyfajta betetőzése ennek a tisztázó és következetes munkának. A szükséges teológiai elemzések, majd tekintélyi-tanítóhivatali megnyilatkozások után, illetve azokkal párhuzamosan, Joseph Ratzinger elérkezettnek láthatta az időt, hogy mintegy „gyakorlatban”, saját evangéliumértelmezésében is megmutassa a bibliaolvasás katolikus alapelveinek alkalmazását.  A Názáreti Jézus című műve felfogható úgy, mint a korábbi tanulmányaiban és tanítóhivatali megnyilatkozásaiban kívánatosnak tartott „új szintézis”, a történeti és a teológiai hermeneutika közötti szintézis gyakorlati megvalósítására tett kísérlet. Összességében ezt az igényt és célkitűzést tükrözik műve első kötetének előszavában előrebocsátott megfontolásai is az általa követett módszertani irányelvekre vonatkozóan[5]. Ezekben még egyszer summázza azokat a korábbi teológiai belátásait, melyeket a történeti és a teológiai exegézis újbóli összhangba hozásának alapvető igénye mozgat. E szintézisalkotásra törekvő munkája sokféle értékelést kapott. Egy dolog azonban bizonyos:

szintézisre törekvő bátor vállalkozásának iránya mintául szolgálhat a szisztematikus teológusoknak és részben talán az exegétáknak is.

Köszönettel tartozunk neki ezért. Minél inkább átérezzük a szentírásértelmezés kérdésének horderejét, annál jobban fogjuk majd megbecsülni Joseph Ratzinger, XVI. Benedek pápa teológusi, tanítói és evangéliumértelmező munkáját. Annál mélyebb lesz a köszönet bennünk feléje és a hála érte.

A tanulmány első részét ITT , a második részét ITT olvashatják.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír