A Szentírás folytatódik a mi életünkben – Martos Levente Balázs előadása a Pázmányon

A biblikus tanár kifejtette: előadásában a hitnek egy sajátos összetevőjével, forrásával, ugyanakkor jelével, tanúságtételével, a Szentírással foglalkozik. Úgy tekint a Szentírásra, mint egy kapcsolat dokumentumára,

Isten és ember kapcsolatának sajátos, strukturált, történelemben megmutatkozó, rögzített dokumentumára.

Kapcsolatból születtünk, az emberségünket kezdettől fogva meghatározza, hogy kapcsolatokban élünk. A papnevelő intézet rektora kiemelte: a Szentírást úgy szeretné bemutatni, mint egy kapcsolat alapját, gyümölcsét.

Martos Levente Balázs két modern kori történetet idézett fel. A 17. században élt híres filozófus és matematikus, Blaise Pascal emlékiratában leírja, hogy misztikus tapasztalatban részesült: „A kegyelem 1654. évében, november 23-a, hétfő, Szent Kelemen pápa és vértanú és a martirológia más mártírjainak napja, Szent Khrüszosztomosz vértanú és mások ünnepének vigiliája, este körülbelül fél tizenegytől egészen körülbelül hajnali fél négyig, tűz. Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene. Nem a filozófusoké és a tanultaké. Bizonyosság, bizonyosság. Érzelem, öröm, béke. Jézus Krisztus Istene. A Te Istened az én Istenem lesz! Feledni a világot és mindent Istenen kívül! Csak az evangélium tanította utak vezetnek Hozzá. Az emberi lélek nagysága. Igazságos Atyám, a világ nem ismer Téged, de én megismertelek Téged.

Öröm, öröm, öröm. Örömkönnyek. Elszakadtam Tőle. Istenem, elhagysz-e engem? Bár ne szakadnék el Tőle mindörökre.

Az pedig az örök élet, hogy megismerjelek Téged, az egyedüli Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust. Jézus Krisztus… Elszakadtam tőle, menekültem előle, megtagadtam, megfeszítettem. Bár ne szakadnék el tőle soha. Ő csupán az evangélium tanította utakon őrizhető meg. Teljes és szelíd lemondás. Feltétlen engedelmesség Jézus Krisztusnak. Lelki vezetőmnek. Véghetetlen öröm egyetlen kínnal teli napért a földön.”

A biblikus előadó leszögezte: ezekből a sorokból tűz, láng csap ki. Szaggatott, naplószerű részlet, amely az istentapasztalat különböző rétegeit szólaltatja meg, és a Szentírás különböző emlékeit szövi a saját tapasztalatába, azokra épít, azokból merít, Ábrahám, Izsák, Jákob Istene az, aki megérinti ezt az embert ezen a bizonyos éjszakán, és közben Jézus Krisztus Istene, akit főleg János evangéliumának 17. fejezete szerint idéz.

A hitnek egy egészen különleges mozzanata az, hogy szavakból táplálkozik és szavakat hoz létre.

Blaise Pascal ezen az éjszakán egy személlyel találkozik, aki ilyen és nem másmilyen, és akit valahogy előre feltár számára az a szöveg, amelyet mi Szentírásnak nevezünk, és ezt a tapasztalatát neki is le kell írnia, feljegyzést kell készítenie, és ezekből a szavakból a mai napig átsüt az Isten tapasztalatának valósága, hogy ő valakinek igent mond, és valakinek engedelmeskedni akar, és ezt a valakit az Egyházban ismeri meg, és lelkivezető segítségével akarja követni. Egy olyan sajátos viszonyrendszer van a szöveg létrejötte, valósága és a Szentírás mögött, amely nem egyszer jellemzi a Szentírás egyes szakaszait.

Martos Levente Balázs megjegyezte: nem állítható, hogy a Szentírás minden egyes oldala ilyen tűztől hevül, de ebben a sajátos viszonyrendszerben a Szentírás minden oldala valamilyen módon részt vesz. A papnevelő intézet rektora rámutatott: amikor azt mondja, hogy a Szentírás a kinyilatkoztatásra válaszul a hit tanúságtétele, akkor azt állítja, hogy belépünk ebbe a különleges viszonyrendszerbe, Isten és ember, megnyilatkozó Isten és valaha rá adott válasz, és a szavak nyomán bennünk újra keletkező válasz viszonyrendszerébe.

A másik történet a 20. századból való. Martos Levente Balázs a közelmúltban olvasta Kozma Ferenc (1902–1975) plébániai naplóját. Ő szombathelyi egyházmegyés papként Boldog Brenner János plébánosa volt Rábakethelyen. A mai Szlovákia területén – az akkor Magyarországhoz tartozó Felvidéken – született, pappá szentelték, Innsbruckban is tanult, Párizsban tíz évig volt magyar lelkész, a háború idején spirituálisként szolgált a szombathelyi szemináriumban, majd egy nagyon nehéz időszakban rábakethelyi plébános volt. Mellette szenvedett vértanúságot 1957 decemberében a fiatal káplán, Brenner János. Két év múlva egy másik Vas megyei faluba, Oszkóra helyezték. Tíz év múlva, 1969-ben agyvérzést kapott, és soha többé nem tudott beszélni. Említett plébániai naplója az 1945–56 közötti eseményeket rögzíti. A visszaemlékezők beszámolója szerint Ferenc atya 1975-ben még képes volt bemutatni az aranymiséjét, de úgy, hogy egy szót sem tudott szólni, a két káplánja beszélt helyette, ő pedig csak misézett, mert a szavakat értette.

Az előadó felhívta a figyelmet: amikor a Szentírásról, ennyi sok szóról beszélünk, akkor nagyon fontos, hogy rádöbbenjünk a magunk módján a szavak értékére. Ez a sokat megélt, sokat megtapasztalt pap kénytelen volt elnémulni az élete végén; mennyit jelent kimondani egy szót, mit jelent mások szavaiba belekapaszkodni, és még így is mindig imádkozni, tanúságot tenni.

Amikor a Szentírást a kezünkbe vesszük, sajátos módon érint meg bennünket, hogy szavakat kapunk, amelyek egy megtörtént kinyilatkoztatásra adott, tényleges hit emlékei – mondta a tanár. Hozzátette: 

mi ezekbe kapaszkodunk, amikor Istenhez fordulunk. Ezek itatják át a mindennapjainkat és a liturgiánkat. Ezekből élünk, amikor imádkozunk. Mások szóltak előttünk, nem egészen helyettünk. Velünk együtt is szólalnak meg, és mi velük együtt szólalunk meg,

ahogyan ez a különleges tapasztalat mutatja. A Szentírás egy kapcsolat gyümölcse, egy kapcsolat emléke, és ennyiben pányva, amellyel a hívő embert kikötik, rögzítik, a tényekhez, amelyek a történelemben történtek meg. Egy kapcsolat emléke, amely Izrael népét és annak nagyjait, az Egyház közösségét és ennek fejét, Jézus Krisztust Istenhez fűzi. A kapcsolat szó természetesen a különböző esetekben mást és mást jelent. A teológia sajátos gazdagsága, hogy szimbólumokkal, és gyakran analógiával él. Jézus Krisztus teljesen más módon van kapcsolatban Istennel, mint Izrael népe, miközben ő is Izrael egyik fia. Amikor mi kapcsolódunk az Ő szavaihoz vagy a zsoltárok imádságához, akkor megint csak más módon kapcsolódunk Istenhez, de ezekre a szavakra szükségünk van, hogy mindez megtörténhessen.

Martos Levente Balázs kiemelte: a Szentírás leírt szó, és ezért emlék. Olyan, mint egy horgony, amely időben visszafelé megtart, és térben helyben tart. Visszafelé köt bennünket, a múltban elhangzott szóhoz, eseményekhez. A horgony sajátossága, hogy térben egy helyben tart, miközben a hullámok alaposan megmozgathatják a hajót, amelyen vagyunk. Ugyanez a szó, mint jelölő és jövőről beszélő szó előre is vonz bennünket, mint ígéret, kinyilatkoztat, feltár, bizonyosságot ad, ami a jövőről szól. Ez a szó, a Szentírás szava egy kapcsolatból születik, egy kapcsolat emléke, Isten és az Ő választottjai, választott népe között. A szónak jellemzője, hogy bizonyos szavakat csak bizonyos kapcsolatban merünk kimondani. Különösen sajátos, érzelemmel teli helyzetekben van ez így. Nem mindenkinek teszünk vallomást, de a haragunkat sem merjük mindenkinek megmondani. Amikor azt állítjuk, hogy a Szentírás egy kapcsolatból született, akkor azt is elmondjuk, hogy ez nem szenvtelen tényfeltárás, hanem az emlékezés érzelemmel teli jellegét is magán hordozza.

Martos Levente Balázs figyelmeztetett:

a Szentírás arról tanúskodik, hogy vannak olyan szavak, amelyeket csak Isten jelenlétében érdemes kimondani.

Az ember elköteleződése, Istenhez fordulása a hitben, a hit szavaiban válik megragadhatóvá. Amikor a Szentírást olvassuk, szinte mindig ezt a hitet látjuk benne. Amikor kapcsolatról beszélünk, természetesen mindkét fél elköteleződésére gondolunk, és valamilyen sajátos értelemben Isten elköteleződését is igyekszünk elgondolni. A Szentírás erről is tanúskodik. Isten sokszorosan kinyilvánítja benne szeretetét népe iránt, kimondja a szövetség akaratát, szándékát, amelyet Ő alapított. Nem véletlen, hogy sokan a szövetséget látják a Szentírás központi, legfontosabb fogalmának. A szövetséggel kapcsolatban mi, mai emberek arra szoktunk gondolni, hogy két egyenlő fél összefog, és egymást támogatja. A Szentírás esetében viszont egyértelmű, hogy Istené a megelőző szándék, Istené a kinyilatkoztató akarat. Az ember erre mond igent. Nem csupán egy tanra, hanem valakinek a feltárulkozó ajánlatára, amely közös jövőt akar elindítani.

A papnevelő intézet rektora arra kérte hallgatóságát, gondolkozzanak el egy-egy szentírási szakaszon, hogyan mutatkozik meg abban Isten elérhetősége. Személyes élményét felidézve elmondta: amikor életében először vett részt lelkigyakorlaton, annak az volt a mottója: „Boldognak hirdet engem minden nemzedék!” – Szűz Mária Magnificatjából. A lelkigyakorlat vezetője reményét fejezte ki: ebben a néhány napban talán a mi szívünkbe is beleírja az Úristen a mi magnificatunknak, hálaadásunknak egy-egy szavát vagy betűjét. Martos Levente Balázs szerint amikor így együtt vagyunk, és megosztjuk egymással a hitünket, a keresésünket – a jelenlétünkkel már ezt tesszük –, akkor

az a reményünk, hogy az Úristen a mi szívünkben is folytatja ezt az írást. A Szentírás mint írott szó lezárt egész, de folytatódik a mi életünkben.

Nagy Szent Gergely írja: „Isten szavai az olvasóval együtt növekszenek.” Ha az olvasó növekszik, akkor növekszik benne Isten szava.

Az előadást ITT lehet megtekinteni.

Szerző: Bodnár Dániel

Forrás: PPKE HTK

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír