A szentség, a szépség és a szeretet útját járva – Bemutatták Kuzmányi István Fatima című útikönyvét

A vendégeket az est moderátora, Baranyai Béla, a kiadvány gondozója, az Új Ember  lapszerkesztője köszöntötte.

A kötet a Magyar Kurír Új Ember kiadványok sorozatában jelent meg a Via Sacra Zarándok Utazási Irodával együttműködésben. Budai András, az utazási iroda képviselője felidézte: tavaly december elején ugyanitt mutatták be a zarándokútikönyv-sorozat első, Lourdes-ról szóló darabját, amelynek szerzője Koncz Attila volt. Öröm, hogy a sorozatnak van folytatása, és a jelek szerint jövője is. Már elkészült a harmadik kötet kézirata is, az újabb könyv jövő tavaszra várható.

A Fatima című kötetet Kovács Zoltán mariológus, a Szent István-bazilika helyettes plébánosa mutatta volna be, de betegsége miatt nem lehetett jelen az esten. Előadásának előre megírt szövegét Ujváry-Radics Gabriella, a szerkesztőség titkárságvezetője olvasta fel.

Kovács Zoltán így fogalmazott írásában:

a hitünk tartalmát megvilágító fatimai üzenetek lényegében nem mondanak újat: a kinyilatkoztatás általunk elhanyagolt pontjaira hívják fel a figyelmünket, gyakran ismételve a bűnbánat, az engesztelés, az imádság – különösen a rózsafüzér – fontosságát.

Elmondhatjuk ezt Kuzmányi István állandó diakónus, főszerkesztő újonnan napvilágot látott szép kötetéről is, amely az ismereteket hozzáértően rendszerezve, kedvcsináló módon igyekszik elkísérni a zarándokolni vágyókat a világ egyik legjelentősebb Mária-kegyhelyére, Fatimába. A szerző elkalauzol bennünket a potugáliai városba, amely a 20. század elején még a nagyvilág számára teljesen ismeretlen, apró falucska volt. Három szegény pásztorgyermeknek 1916-ban angyali jelenések jelzik előre, hogy a természetfölöttinek terve van velük, és általuk az emberekkel. Ezek a nem hétköznapi jelenségek vezetik be az 1917-es Mária-jelenéseket, amelyek május 13-ától október 13-áig tartanak. A könyv megismerteti az olvasóval a történések hátterét is. Emlékeztetőt kapunk arról, hogy mennyi minden juthat eszünkbe az 1917-es esztendőről: az első világháború borzalmai és az egyre nyomasztóbb békevágy; a spanyolnátha-járvány, amelynek a három gyermek közül kettő az áldozatává válik; a 20. század eleji Portugália társadalmi nehézségei, megtetézve az akkori kormányzat kifejezetten egyházellenes magatartásával.

Kovács Zoltán rávilágított: a társadalom peremén, elfeledettségben élő egyszerű látnokgyermekek élete, hite méltán hasonlít a Szűzanyáéra, akinek kicsinységére s az abban megélt alázatára szívesen tekint le az Úr, és felemeli őt. Az ilyen egyszerű emberek nemegyszer jobban teret engednek az életükben Istennek, mint azok, akiknek a szívük mással, netán önmagukkal van eltelve. Az sem elhanyagolható szempont, hogy éppen három pásztorgyermeknek jelenik meg a Szűzanya: személyük az üdvtörténetet élő hittel olvasó ember emlékezetébe könnyen visszaidézi a betlehemi pásztorok képét, akik a számukra feltáruló misztériumot először szintén csak csodálják, majd rövidesen tovább is adják, mint Isten e világba jöttének örömhírét – miként majd az Egyház első pásztorai, az apostolok is a feltámadásét.

Kovács Zoltán leszögezte: ezek a gyermekek nem akartak „celebek” lenni, miként a názáreti Szűz sem. Isten megpróbálja, majd felemeli őket, és nem egyszerű küldetést kapnak: beszélniük kell a természetfölöttivel való találkozás megtapasztalásáról, szembekerülve ezáltal a józan ész világával is. Tudjuk, Mária sem volt könnyű helyzetben Józseffel való kapcsolatában, amikor tisztáznia kellett, honnét van szíve alatt a gyermek. A húsvét örömhírét továbbadó apostolok is jól tudták: elemi szükségük van a Lélek vezetésére, de még így is mindig lesznek megrögzött kételkedők, akik nem fogadják el tanúságtételüket.

A fatimai gyerekek is megtapasztalták: a maguk eszközeivel lehetetlen feléleszteniük az emberek hitét ahhoz, hogy az általuk megélt csodát mások is befogadhassák. Ezt majd Isten fogja intézni, nekik csak a kegyelem tűzhelye közelében kell maradniuk ehhez. A pásztorgyermekek szüleinek nyugtalan, értetlenkedő kérdései, hogy mégis mit akarnak ők elérni ezekkel a hihetetlennek tűnő elbeszélésekkel, eleinte háttérbe szorították annak keresését, hogy valójában mit akar Isten velük és általuk. A gyerekek szégyenpírtól égve viselik, hogy akaratukon kívül „botrányt kavartak”, pedig a szándékuk tiszta és jó volt. A családtagok méltán félnek a hatóságok megtorló fellépésétől, hiszen emberileg védtelennek tűnnek. Valójában azonban a gyerekek a leghathatósabb védelmet élvezik, a legerősebb „fegyver” az övék: a rózsafüzér, amelynek hűséges végzésére a Szűzanya is emlékezteti őket.

Isten ezúttal is teljessé teszi a jót, amit megkezdett kiválasztottjaiban. Ezt szemlélhetjük mi is Fatimában, ezen az azóta sűrűn „beimádkozott” helyen.

Kuzmányi István kötetében arra is kitér, hogy a három gyermek fontos szereplőjévé válik a 20. század Egyházának. A hosszú életű Lúcia dos Santos nővér másképpen lesz Isten közeledésének élő tanújává, mint a már szentté avatott két másik gyermek, a spanyolnátha következtében nagyon korán elhunyt Marto Ferenc és Jácinta. Az ő sorsuk alakulása szintén nem mellékes Fatima titkának megértéséhez: a mennyország dicsősége a kereszthordozás által válik nyilvánvalóvá számunkra.

A mariológus kifejtette: sejtelmes, az egyszerű, imádságos szív számára mégis a hitben megragadható utat jelent a „fatimai titok”, amely három részre osztható, ám együvé tartozik. Ide sorolható a pokol látomása és a Szűzanya felszólítása a megtérésre; Mária Szíve mint földi zarándokutunk egyik legszebb ajándéka és a nemzetek, történelmi helyzetek, személyek oltalmába ajánlásának fontossága; valamint a titok harmadik része, amely csak komoly egyházi megfontolás után, 2000-ben lát napvilágot. Kovács Zoltán külön kiemelte, hogy

e nehéz témában való tisztánlátás kedvéért a kötet közli Joseph Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa akkori tanulmányát is, amelyben a tőle megszokott módon, teológiailag kifogástalan fogalmakkal, mégis közérthető egyszerűséggel járja körül a Fatimához kötődő jelenségeket.

Kovács Zoltán arról is szólt: Kuzmányi István nem feledkezik meg kötetében Kondor Lajos SVD atyáról (1928–2009) sem, aki külföldre kényszerülve végül is „Fatima apostola” lett. Nemcsak a helyszínen, hanem kapcsolatai révén is rengeteget tett a fatimai Szűzanya-kultusz világszintű terjedéséért.

A mariológus megállapította:

a kötet nem egyszerű úti atlasz, hanem egy olyan kompetens mű, amellyel a hívő katolikus ember – vagy akár csak a távolabbi érdeklődő – bátran útnak indulhat Fatimába és környékére.

Tájékozódását megkönnyítik a könyvben elhelyezett minőségi képek (döntő többségükben a szerkesztőség fotóriporterének, Merényi Zitának a képei – a szerk.), melyek révén otthon érezhetjük magunkat Fatimában, akár jártunk ott korábban, akár nem.

Kovács Zoltán végezetül így fogalmazott: „Urunk áldása, Nagyasszonyunk közbenjáró oltalma és emberi szívünk hálás köszönete illesse Kuzmányi István állandó diakónus, főszerkesztő urat ezért a munkájáért, melyet nem csak lelki-szellemi haszonnal forgathatunk, hanem annak szavaiban testvéri vezetőre lelhetünk. Tegyük hát magunkévá a könyvben is olvasható buzdítását: „Induljunk el együtt Fatimába! Lépjünk a gyermekek nyomába! Fussunk együtt a pásztorgyermekekkel, és kiáltsuk világgá: Van anyánk!”

A könyvismertetés után Horváth Zoltán, a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-templom esperes-plébánosa a zarándoklás kultúrájáról, lelki dimenziójáról tartott előadást. Emlékeztetett arra, hogy Portugália angyala 1916-ban megjelent a három fatimai látnokgyermeknek, megáldoztatta, majd arra biztatta őket, hogy amint Jézus, úgy ők is hozzanak áldozatot a bűnösök megtéréséért. A plébános kifejtette:

az az ajándék, amit egy zarándokhelyen kapunk, igazából a szívünkben van, és ezt az ajándékot az adja nekünk, akivel a szent helyen találkozni szeretnénk.

Olyan ajándék ez, amelyet három, sz betűvel kezdődő szó jellemez: a szentség, a szépség és a szeretet.

Az emberben mélyen benne él a szentség utáni vágy. Isten arra teremtett és hívott meg bennünket, hogy szentek legyünk, és találkozzunk a szenttel, majd földi életünk befejezése után örök jutalomként reményeink szerint a legszentebbel, magával az Úristennel. Jézus úgy fogalmaz: „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt”. Mi azonban szeretnénk elképzelni ezt, már előre részesedni ebből. Ám ha őszinték vagyunk, a szent megtapasztalása abban az életstílusban, amiben élünk, elég nehéz. Mostani világunkban talán azért is éljük reneszánszát a zarándoklatoknak, mert ezeken az utakon megteremtődnek azok a körülmények és az a csend, amelyben felkészíthetjük szívünket a legnagyobb szenttel, a teremtő Istennel való találkozásra. A plébános ennek kapcsán arról is beszélt, hogy évekkel ezelőtt Taizébe zarándokolt gimnazistákkal. A világ minden tájáról érkezett négy-ötezer fiatal fél órán át együtt, csendben imádkozott ott az esti imádságokon és szentségimádásokon. Megérezték a szent jelenlétét. Életre szóló élmény volt ez számára – mondta az esperes-plébános. Hozzátette: a szenttel való találkozás, amelynek vágya belénk van oltva, minden zarándoklat elsődleges célja.

A zarándokhelyen kapott ajándékunkat jellemző szavak közül a második: a szépség. Azért megyünk el egy szent helyre, hogy ott találkozzunk a széppel. A szépség Isten tulajdonsága. Ő úgy teremtett minket, hogy vágyakozzunk a szépre, ami széppé teszi az ember szívét. Az esperes-plébános felidézte: egyszer Međugorjéba zarándokolt egy csoporttal. A köves úton előtte mezítláb haladó édesapa a nyakában cipelve vitte fel kilenc-tíz év körüli kisfiát a Krizsevácra, azaz a Kereszt-hegyre. Fölérve az apa leült a kereszt előtti lépcsőre, és leemelte a nyakából a gyermekét. Zoltán atya ekkor döbbenten látta, hogy a fiú arca torz, és a végtagjai nem mozognak. Fent a hegy tetején nem a keresztet, hanem az apát és fogyatékossággal élő fiát szemlélte, s minél tovább nézte, annál szebbnek látta őket. Az áldozat, amit az édesapa hozott a gyermekéért, mindkettejüket megszépítette. Nem kívülről. Belülről.

A zarándoklatok ajándékához kapcsolódó harmadik szó: a szeretet. Ebből olykor túl kevés adatik nekünk. Úgy vagyunk ezzel is, mint a szentséggel, nem biztos, hogy jut rá időnk, energiánk, pedig mindannyian szeretetre vágyunk, arra, hogy betöltse az életünket. Ezt a hétköznapjainkban megtapasztalt szeretethiányt gyógyítja bennünk Isten egy-egy zarándoklat alkalmával az ő szeretetével.

Horváth Zoltán plébános előadása után beszélgetés következett a kötet szerzőjével. A könyv megszületésének körülményeiről, inspiációiról szólva a Magyar Kurír hírportál igazgató-főszerkesztője elmondta: állandó diakónusként szolgál az angyalföldi Szent Mihály-templomban, és van ott egy fatimai Szűzanya-szobor, amit sok évvel ezelőtt Kondor Lajos atyától kapott a plébánia. Régóta foglalkoztatta már őt a gondolat, hogy el kellene mennie Fatimába. Portugália történelmének megismerése is mindinkább megerősítette benne ezt az elhatározást. Az ország dicsőséges korszaka a 15–16. századra, a nagy földrajzi felfedések korára esett, a mélypont pedig a 20. század elejére, éppen a jelenések körüli évekre. Fatima borzasztóan szegény, jelentéktelennek számító település volt, a térképeken sem jelölték. A három írástudatlan látnokgyermek, Lúcia, Francesco és Jacinta sorsa is szíven üti az embert.

Kuzmányi István néhány évvel ezelőtt már majdnem eljutott Fatimába Kovács Zoltánnak, az angyalföldi Szent Mihály-templom akkori plébánosának lelki vezetésével, de betegsége miatt akkor meghiúsult az út. Égett azonban benne a vágy, hogy eljusson a kegyhelyre, s akkor egy nap felkérés érkezett Erdő Péter bíboros, prímástól, aki azzal kereste meg: milyen jó volna felajánlani a Szűzanyának a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, s ehhez megszervezni egy fatimai zarándoklatot. Palánki Ferenc debreceni-nyíregyházi megyéspüspök vállalta magára a felajánló, majd később a hálaadó zarándoklat lelki vezetését (ő és Kuzmányi István is a néhai Vigyázó Miklós plébános, kanonok lelki gyermekei – a szerk.). Fatimába érve aztán Kuzmányi István egy este beült a Jelenések kápolnájába, ahol szinte egyedül lehetett a Szűzanyával, a következő este pedig részt vett a gyertyás körmeneten. Mindez nagyon megérintette a lelkét. Ekkor fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy könyvet ír Fatimáról. A végső inspirációt pedig az idei, angyalföldi plébániai zarándoklat jelentette számára. Az átélt élmények és Merényi Zita gyönyörű fényképei végleg megerősítették abban, hogy megszülethet egy valóban szép kötet.

A fatimai zarándokútikönyv külön fejezetben foglalkozik azzal, hogy a Szűzanya az egyik jelenés alkalmával megmutatja a gyerekeknek a pokolban szenvedő lelkeket. A három gyermek látomása magánkinyilatkoztatás. Arra a kérdésre, hogy a pokol víziója vajon prófétai jövendölésnek tekinthető-e, vagy megtérésre szólító felhívás, komoly figyelmeztetés, hogy legyünk jobbak, és kövessük Isten akaratát az életünkben, mert ha nem tesszük, akkor a kárhozat vár ránk, Kuzmányi István Kovács Zoltán mariológus szavaira emlékeztetett: Fatimában teológiai értelemben semmi új nem történik, és ez a pokol víziójára is vonatkozik. XVI. Benedek, még Ratzinger bíborosként, 2000-ben világossá tette ezt a magánkinyilatkoztatásról szóló írásában.

Egyetlen szóban összefoglalható mindaz, amiről a Szűzanya Fatimában beszél. Ugyanazt kéri tőlünk, amit Jézus Krisztus kér: megtérést, egyéni és közösségi szinten egyaránt.

A könyvbemutató végén Baranyai Béla vezető szerkesztő köszönetet mondott a közreműködését mindazoknak, akiknek magas színvonalú, áldozatos munkájával megszülethetett a Fatima című kötet: Merényi Zita fotósnak, Koditek Bernadett olvasószerkesztőnek, Kállay Sarolta korrektornak, Fábián Attila tervezőgrafikusnak, tördelőnek.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír