A szenvedés és a szeretet jegyben járnak – Szalay György kórházi beteglátogatóval beszélgettünk

György nagyon fontosnak tartja a dolgozók lelki megerősítését is, és úgy látja, szolgálatára igen nagy szükség lenne mindenhol az egészségügy területén. Gondoljunk csak a koronavírus-járványra, amikor hozzátartozók és önkéntesek sem látogathatták a betegeket.

Szalay Györggyel a kórház főbejáratánál találkozunk. Elsőként a közeli kápolnába vezet minket, amely békéjével, szépségével igazi lelki sziget az egészségügyi környezetben: a fájdalomból, félelemből való kiszakadás, a megnyugvás helye.

György elmondja, hogy az akkor még Honvédkórháznak nevezett intézmény vezetői a Honvédelmi Minisztérium támogatásával 2011 nyarán döntöttek az Isteni Irgalmasság ökumenikus kápolna létrehozásáról, amelyet 2012. szeptember 19-én áldott meg a Honvédelmi Minisztérium Tábori Lelkészi Szolgálatának képviseletében Bíró László katolikus tábori püspök; Jákob János dandártábornok, protestáns tábori püspök, valamint Totha Péter Joel vezető tábori rabbi.

A kápolna mindenki számára nyitva áll, bárki betérhet elcsöndesedésre, feltöltődésre. Nagy Endre századost, katolikus tábori lelkészt delegálták az intézménybe. „Minden pénteken reggel hét órakor van szentmise. Adventben péntek reggelenként gyertyagyújtást tartunk, amire a kórház vezetőit is meghívjuk, nagyböjtben pedig szerdánként keresztúti liturgiát végzünk. Hétköznapokon délben imádkozunk dolgozóinkért, betegeinkért és az elhunytakért” – mondja György, aki már akkor is mindig imával fejezte be a szolgálatát, amikor még csak négy órában dolgozott beteglátogatóként. Így alakult ki aztán a déli imádság: az Angyali üdvözletetés az irgalmasság rózsafüzérét mondják együtt az ide betérőkkel.

A kápolna megáldásának tizedik évfordulójára megszületett a Déli imádságok című kis kiadvány a honvédség gondozásában. Ebédidőben a dolgozók is el tudnak mondani egy tized rózsafüzért, majd szaladnak tovább a feladatuk ellátására. György harminchat éve dolgozik a Honvédkórházban, de a kezdetekkor még nem beteglátogató volt, hanem fogtechnikus. A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán 2011-ben diplomázott katekéta–lelkipásztori munkatársként. 2013-ban kezdte el a pasztorális tanácsadói (lelkigondozó) tanulmányokat, s három évvel később diplomát szerzett belőle. 2012-ben érdeklődött a Katolikus Tábori Püspökségen, hogy tudnák-e alkalmazni a végzettségével. Berta Tibor tábori püspök volt akkor a helynök, aki elmondta, hogy terveznek egy kis kápolnát a Honvédkórházba, ott szükség lenne majd rá. 2012 szeptemberében ő is jelen volt a kápolna megáldásán, októbertől pedig már a kórházban dolgozott. A betegeket Bíró László akkori tábori püspök biztatására kezdte látogatni, aki azt mondta neki: „Szív köll ide és jelenlét.” Mindemellett beteglátogató tanfolyamra jelentkezett, majd idővel a kórházi önkéntes beteglátogató csoport vezetésével is megbízták.

Az önkéntes beteglátogatókat a Budapesti Katolikus Kórházlelkészség biztosítja. Rendszeresen látogatja a betegeket Nagy Endre tábori lelkész és Kálmán Antal, a Béke téri Szent László-templom plébánosa, akihez területileg tartozik a kórház. Az önkéntes beteglátogatók beszélgetnek a betegekkel, meghallgatják őket. A Budapesti Katolikus Kórházlelkészség munkatársaként mutatkoznak be, de nem a térítés a feladatuk. Egyszerűen odaülnek a beteg mellé, ha az igényli. „A beszélgetésből kialakulhat valami, ami Krisztus felé vezet. Próbáljuk a kapukat nyitni, együtt gondolkodni. Fontos, hogy az se érezze kitaszítottnak magát, aki nem jár templomba. Mindenki számára saját magában van a megoldás, abban kell segíteni, hogy ezt megtalálja. A magot elvetjük, s hogy mi történik azután, az már nem a mi dolgunk. Minket, beteglátogatókat könnyebben megszólítanak a betegek, arról tudunk beszélgetni velük, amiről éppen szeretnének, természetesen teljes titoktartás mellett. Ha a beszélgetés afelé halad, a pappal való találkozás lehetőségét is fel tudjuk ajánlani. Fontos, hogy kölcsönös rokonszenv alakuljon ki köztünk, elnyerjük a beteg bizalmát. Annyiféle út van, ami az embert megnyithatja a másik felé!”

Györgyöt megragadták egykor Janig Péter kórházlelkész szavai: „A lelkigondozó a Szentlélek, mi csak eszközök vagyunk.” Örülünk, ha a Jóisten elfogad bennünket mint eszközt – teszi hozzá György.

Vannak borzalmasan nehéz sorsok. A környezetet is sokkolja, ha valaki fiatalon daganatos beteg lesz. „Nem mindenki vallásos, de spiritualitása mindenkinek van. A hit és a vallás, mint megküzdési stratégia, sokat tud segíteni. Persze az a kérdés is felmerülhet, hogy miért büntet engem az Isten. A miért kérdésekre nincs racionális válasz, nem érdemes kutatni őket. Igyekszünk arról beszélgetni, ami a beteget jó érzéssel töltötte el életében; ezek kapaszkodók lehetnek számára. Bármennyire is mondja valaki, hogy milyen nehéz volt az élete, biztosan megtapasztalt boldogsággal teli pillanatokat is. Ezek maguktól előjönnek, ha mégsem, próbálom rájuk terelni a figyelmet. Nem csak a haláltól való félelem fogalmazódik meg a betegben, az oda vezető úttól jobban tartanak: mennyire lesz hosszú, mennyire lesz fájdalmakkal, szenvedéssel teli.”

A szolgálat fontos része, hogy aki katolikus, az meg legyen erősítve szentségekkel.

Még mindig sokszor tapasztalható ellenállás: „Nehéz megértetni az emberekkel, hogy a betegek szentsége nem az utolsó kenet, hanem az élők szentsége, megerősítő kegyelem, ne féljenek tőle.

Többen úgy gondolják, ha papot hívnak hozzájuk, az rosszat jelent.” György meg tudja áldoztatni a katolikusokat; van, aki mindennap kéri ezt. Vasárnaponként pedig az időseket, betegeket látogatja a saját plébániáján. Ekkor is megtapasztalja, mennyire örülnek Jézus fizikai közelségének.

Kálmán Antal és Nagy Endre gyóntatják a betegeket a kórházban. „Kerényi Lajos oszlopos tag a beteglátogatás terén, most is sokszor végigjárja a kórtermeket, intenzív osztályra is bemegy.” György úgy tartja, a családjától kaphatta a szociális érzékenységet és a segítőkészséget, hiszen a testvérei is hasonlóképpen viszonyulnak az emberekhez. „A feleségem is érzékeny volt, nagyon sokat segített nekem a tanulmányaim elvégzésében. Sajnos tavaly tavasszal elveszítettem, hasnyálmirigyrákban hunyt el, fiatalon. Hazai pályán az ember sosem próféta. Nagyon sokat szenvedett, de ilyen fegyelmezett beteggel nem találkoztam még. Ha kérdeztem, fáj-e, mindig azt mondta, hogy lehetne rosszabb is. Hősök a betegek, és hősök az ápolók, az orvosok is, akik a másik oldalon vannak! Magam is átestem egy-két betegségen. Az ember ezen keresztül tud bizonyságot tenni, mert így annak, amit mond, van alapja, létjogosultsága. A feleségem betegsége előtt nálam is daganatos betegséget állapítottak meg; megoperáltak, és tünetmentessé váltam. A feleségemnél sajnos későn derült ki a baj, ráadásul akkor volt a covid-járvány. Ezen még dolgoznom kell…”

A pandémia alatt György abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy mint a kórház dolgozója, bejárhatott az osztályokra. „A védőruhában mindenki egyforma volt a betegek számára, nem tudták megkülönböztetni, ki az orvos, ki az ápoló. A betegségtől ők is egészen eltorzultak. Ha valaki felépült, és visszajött kontrollra, meg sem ismertem. A covid-járvány alatt borzalmas dolgokon mentünk keresztül. Az első időkben senki nem tudta, mivel állunk szemben. Az oltásoknak köszönhetően aztán megjelent valami fény az alagút végén, kezdtek leomlani a falak. A lezárás miatt csak belső dolgozók lehettek az intézményben, önkéntesek sem jöhettek be, alkalmazkodniuk kellett a kórházi rendhez.” A pandémia idején egyértelművé vált, milyen fontos lenne, hogy minél több lelkigondozót alkalmazzanak a kórházakban.

Györgynek fáj, hogy a beteglátogatást, a mentálhigiénés beteg-lelkigondozást nem fogadják el egészségügyi tevékenységnek, inkább a vallás területére sorolják.

Ez a szolgálat ugyanakkor kimondottan segíti a gyógyulás folyamatát, olyan tevékenység, amelynek az egészségügy területén lenne a helye.

„Hála a Magyar Honvédségnek azért, hogy ebben az intézményben megvalósulhatott a betegek lelkigondozása. Most már több mint tizenkét éve létezik itt ez a fajta segítségnyújtás, és egyértelműen látszik, hogy van létjogosultsága. Akik egykor a bútort készítették a kápolnába, úgy gondolták, legfeljebb két évig működik majd az istentiszteleti hely. Hála Istennek, nem így lett. Sőt, egyre több kórházban alakítottak ki kápolnát, ahol bárki megnyugvásra találhat.”

György a szívügyének tartja a dolgozókkal való kapcsolattartást. Szeretne minél többet foglalkozni velük, hogy segítsen letenni a terheiket, de ez nem egyszerű. „Nagyon túlterheltek, és kevesen vannak. Szükség lenne valamire, ami lelki frissülést hoz nekik, de ahhoz legalább három műszak kellene: egy munkatárs, aki dolgozik; egy, aki pihen, és egy, aki el tud jönni egy ilyen alkalomra. A dolgozók próbálnak kikapcsolni valahogy, egyesek a túrázásban töltődnek fel, mások gyöngyöt fűznek vagy olvasnak. Van osztály, ahol a munkavállalók közül többen egyfajta páncélt fejlesztenek ki, hogy bírják a lelki terhelést. Történt, hogy egy reggel az ápolónővér bement a betegekhez, jókedvűen, vidáman. Szép napos időnk van, mondta nekik. Az egyik daganatos beteg odaszólt neki: Mit tudja maga, mi mit élünk át itt, mit vidámkodik? A nővér erre levette a parókáját. Nagyon jól tudom, mondta. Együtt zokogtak aztán. Vannak hiteles tanúk, hiteles történetek.

Nemcsak a dolgozókat, az ápolókat és az orvosokat, hanem a hozzátartozókat is támogatni kell, különösen akkor, ha gyermek vagy fiatal betegedik meg. Ilyenkor fel kell hívni a család figyelmét arra, hogy jól gazdálkodjanak az erőforrásaikkal, vigyázzanak magukra, ne fogyjanak bele az ápolásba, s a házastársat, a testvért se hanyagolják el. Rá kell mutatni ezekre, hogy a későbbiekben is egészségesen tudjon működni a család. A hangsúlyok ilyenkor nagyon eltolódhatnak, hiszen a beteg áll a középpontban. Vannak helyzetek, amikor érzelmileg erősen megérintődik az ember. A családunkban és a környezetünkben is lehetnek hasonló esetek, amik felsejlenek ilyenkor. De nincs két egyforma betegség. Ugyanaz a folyamat az én szervezetemben másképp zajlik le, és az sem biztos, hogy ugyanaz az orvos, aki engem meggyógyított, egy másik betegnél is beválik. A legnagyobb probléma egy betegség esetén az, hogy nem tudunk segíteni. Nagyon szűkös az eszköztárunk. Azzal kell élni, ami van: egy mosollyal, a pohár odanyújtásával, természetesen egyeztetve az ápolókkal, hogy szabad-e innia a betegnek. Igazából tehetetlenek vagyunk. Ezt nehéz elfogadni, de meg kell próbálni elmenni addig, ameddig tudunk. Az eszközeinket használjuk, amíg lehet. Megrendítő sorsok vannak.”

György hangsúlyozza: sok múlik azon, milyen az Istenről kialakított képünk. Ha számonkérőnek, haragosnak képzeljük el őt, azt helyre kell tenni. „Ami a világban történik, abban vastagon benne vagyunk. A gépkocsi lehetett volna jobb műszaki állapotban, figyelhetett volna jobban a sofőr. Ilyenkor jön az, hogy miért hagyja a Jóisten, hogy bizonyos dolgok megtörténjenek velünk. A Jóisten beadásai nagyobb ívűek, hiszen neki az öröklétünk a legfontosabb. Most itt pattog a labda. Ő a legrosszabból is tud jót kihozni, a görbe utakon is egyenesen ír. Tegyük meg a magunk dolgát a betegért, az ismerősünkért, a szerettünkért, az ismeretlenekért.

Azt látom, és biztos vagyok benne, hogy a szenvedés és a szeretet jegyben járnak.

Ha valami csak úgy jön, annak nincs akkora értéke, mint amiért megdolgozunk, megszenvedünk.”

György nagyon hálás azért, hogy ez a fajta lelki támogatás, melléállás, együttérzés megvalósulhat az Észak-Pesti Centrumkórház–Honvédkórházban, és hogy a Katolikus Tábori Püspökség ilyen szolgálatot végez a betegek érdekében és a dolgozók, hozzátartozók támogatására. Miközben vele beszélgetek a parányi szobájában, eszembe jut, ahogyan édesapám a koronavírus-járvány elején, 2020 áprilisában eltávozott közülünk. Nem mehettünk be hozzá a kórházba, csak elbúcsúzni, de akkor már nem volt magánál. Vajon volt ott vele valaki, aki az utolsó napjaiban helyettünk is szerette?

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. augusztus 4-i számában jelent meg.