A szépség is isteni valóság – Mit mond ma nekünk a Naphimnusz?

A beszélgetés résztvevői Hernádi Mária irodalomtörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara Vitéz János Tanárképző Központjának adjunktusa, Bagyinszki Ágoston OFM, a Sapientia-főiskola rektora, Nobilis Márió plébániai kormányzó, a Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület alelnöke, a Sapientia tanára és moderátorként  Kardos Csongor OFM, provinciai titkár voltak.

A kérdésre, ki hogyan került kapcsolatba Assisi Szent Ferenc költeményével, Hernádi Mária elmondta: mindig szerette a Naphimnuszt mint imádságot, de versként nem foglalkozott vele, hiszen ez egy középkori szöveg, az ő szakterülete pedig a modern magyar irodalom. Az elmúlt években viszont Bagyinszki Ágostonnal, Kardos Csongorral és Mészáros Lukáccsal együtt tagja lett a Naphimnusz-kutatócsoportnak, s e közös munkának köszönhetően közel került a vershez.

Nobilis Márió felidézte: még középiskolába járt, amikor a ferences Szendrei Miklós atya, aki a káplánjuk volt Tatabányán, beszélt nekik a Naphimnusz szépségéről. A plébániai kormányzó kiemelte: amikor 2011-ben létrejött a Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület, természetes volt számukra, hogy Assisi Szent Ferenc verséről nevezik el.

Bagyinszki Ágoston válaszában felidézte, hogy fiatalon tájfutó volt, szeretett horgászni, majd fizikusként végzett az ELTE-n.  Diákkorában, a balatoni nyaralásai során lenyűgözték a naplementék és a napfelkelték. Este aranyhídról beszéltek, reggel ezüsthídról. Huszonegy éves korában felismerte, hogy reggelente mindenkinek van egy ezüsthídja. A fizikus tudja, hogyan, a fényvisszaverődés mely törvényei szerint keletkezik ez a jelenség, mégis, a személyes élmény is ott van ebben. Amióta megtanulta kívülről a Naphimnuszt, a szövegén való elmélkedés végigkíséri a napjait, mondta.

Kardos Csongor OFM visszaemlékezett arra, hogy esztergomi ferences gimnazistaként az érettségin a Naphimnusztételt húzta. Ezt úgy értelmezte, hogy a Jóisten ilyen különleges módon ajándékozta meg mindjárt szerzetesi élete elején. Később, már pasaréti növendékéveinek kezdetén, Zatykó László atya, aki korábban felkészítette az egyetemi felvételire magyarból, megkereste őt azzal, hogy bár sok fordítása van a Naphimnusznak, egyik sem igazán megfelelő, s jó lenne, ha egy ferences fordítaná le, aki a Szent Ferenc-i lelkiséggel tekint a szövegre.  Kardos Csongor vállalta a felkérést, és ekkor mélyedt el jobban a költeményben.

Hernádi Máriát a Naphimnusz személyessége indította arra, hogy megvizsgálja: hogyan jelenik meg a vers lelkülete a modern magyar lírában. A Naphimnuszban valóságos kapcsolatok mutatkoznak meg a természet létezőivel, arcot kapnak a versben, Szent Ferenc testvérként, fivérként, nővérként szólítja meg ezeket a teremtményeket. A professzor asszony sokunk természetkapcsolatára ismert rá ebben a személyességben. Mint mondta, a természetben járhatunk úgy, hogy a fajokra tudományos szempontból tekintünk, vagy úgy is, hogy nem gondolunk semmire, csak a friss levegőn vagyunk.

Sokféleképpen merülhetünk el a természetben, például úgy is, hogy jelen vagyunk benne, és látjuk mindazokat, akik rajtunk kívül ott vannak még: az állatokat, a növényeket, az égitesteket. Ez esetben egy teljesen valóságos személyességet élhetünk meg, valódi találkozásokat.

Hernádi Mária korábban sokat foglalkozott a perszonalista filozófus, Martin Buber gondolatrendszerével, s úgy látja, ez is visszaköszön itt. Irodalomtörténészként hosszú ideje kutatja a második világháború után indult költők munkásságát, s megvizsgálta, milyennek mutatkozik költészetükben a természettel való kapcsolat, és főként felfedezhető-e náluk a természeten keresztül a Teremtő dicsérete. A szocializmus évtizedeiben élt embernek nem sok lehetősége volt megélni ezt, s azt is tudjuk, hogy a modern ember eltávolodott a természettől, életéből eltűntek, eltűnnek a korábbi kapaszkodók, az időtállónak gondolt értékek.

A Hernádi Mária által vizsgált költők – Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János – viszont még más korban születtek és nőttek fel. Vallásos neveltetésük és műveltségük révén is hozták magukkal azt a tudást, hogy a teremtés a Teremtőről beszél. Kíváncsi volt rá, hogy verseikben, amelyek korszak és stílus vonatkozásában is nagyon messze esnek a Naphimnusztól, hogyan jelenik meg ez. Hernádi Mária feltételezi:

emberségünkkel együtt adott számunkra az a lelkület, hogy a természettel és azon keresztül a Jóistennel valamilyen kapcsolatban vagyunk, s ennek történelmi kortól függetlenül meg kell maradnia.

Vizsgálódásai során rácsodálkozott arra, hogy a természet menedékként jelent meg az imént említett költők verseiben, s kortársaik életében is. Nem véletlen, hogy az ötvenes-hatvanas-hetvenes években rengeteget kirándultak az emberek. Hiszen a természet a hatalom által ellenőrizhetetlen szféra volt. Az érzékeny lelkű embereket – mint amilyenek a művészek is – a Jóisten eléri a természetben, mert a teremtmények, a fák, a növények, a virágok, a madarak, a naplemente, az égitestek minden körülmények között teszik a dolgukat.

Ez Isten felé vezető, láthatatlan, rejtett út maradt ezekben a nehéz évtizedekben is, nem lehetett megakadályozni, hogy ez a csatorna létrejöjjön Isten és az emberek között.

A három említett költőnél nem közvetlenül, hanem áttételesen jelenik meg ez a gondolat, bár Weöres Sándor Ima című verse akár Naphimnusz-átiratnak nevezhető. Nemes Nagy Ágnesre és Pilinszkyre főleg az jellemző, hogy mindenféle kerülőutakon kell visszajutni a természethez, és azon keresztül Istenhez. Mindhármuknál, de különösen az utóbbi két költőnél nagyon fontos motívum a Nap és a vele való kivételes viszony. Ugyanaz mutatkozik meg a költészetükben, amiről Szent Ferenc így írt:

„És szép ő és nagy ragyogással sugárzó,
rólad, Nagyfölségű, jelentést hordozó.”

Nobilis Márió kortárs szövegekből idézett, elsőként Basa Viktor zsoltár című verséből:

„menedékül adtad a völgyet
            a mély erdők lobogó zöldjét
és adtad nekem a csöndet
            a nyugalom márványföldjét…

ugyan hová menekülhetnék
            megkínzott arcod elől Uram
egyedül kínzott arcod elé
            menekül mind aki van”

A plébániai kormányzó azután a Kispál és a Borz énekes-dalszerzőjének, Lovasi Andrásnak néhány sorát is felolvasta a Búcsúzó Nap című dalból:

„de most még posztmodernül rávakuzunk a Napra,
nem ideges, megy át hidrogénből héliumba,
nem mondja, hogy ennyi,
le kéne nekem menni,
a hülye Napja csak szó nélkül lemegy.”

Az utóbbi szöveghez fűzött magyarázatában kifejtette: ebben a posztmodern képben szintén személyes a hangvétel, s a Nap úgy tűnik föl benne, mint ami teszi a dolgát. A posztmodern, ideges, önelégült ember pedig rácsodálkozik erre. S ugyanígy rácsodálkozik a Naphimnuszra is.

Zsizsegünk, szaladgálunk, tervezünk, akciózunk, és akkor egyszer csak szembesülünk ezzel az időtálló, klasszikus, mégis nagyon élő imádsággal, költeménnyel, s rádöbbenünk: Ferenc teljesen más irányból tekint a világra, a természetre, a teremtésre.

Ez fejbe kólintja az embert. „A mai fiataloknál valami fellélegzésszerűséget érzek, amikor azt látják, hogy a Messenger, az Instagram, meg a feléljük áradó elvárás- és állandó aktivitásigény mellett részük lehet a Naphimnusz által kiváltott, teljesen másféle élményben is.” A mai ember önmagától sem stílusában, sem szövegezésében, sem gondolkodásában nem talál rá erre az életérzésre, de ha mégis találkozik vele, akkor újszerű élményként élheti meg a Naphimnuszban leírtakat – fogalmazott a plébániai kormányzó.

Nobilis Márió három tézist fogalmazott meg. Az első: Assisi Szent Ferenc nem ismerte a környezetvédelmet. A második: a mai környezetvédők viszont ismerik őt, és ez „kutya kötelességük is”. A harmadik: ha a környezetvédők azt hiszik, hogy ismerik Assisi Szent Ferencet, de félreismerik, az gond. A pluszkérdés pedig: mit tegyenek most már akkor szegény teremtésvédők, akik egyszerre zöldek is, meg barnák is.

Ferenc egészen más összefüggésben élt és gondolkozott, ő nem környezetet vagy természetet, hanem Teremtőt és teremtményt látott, s az erre való rátalálás életének nagy fordulata.

De a környezetvédelemben is az ember áll a középpontban, ahogyan a Naphimnuszban is. Ferenc megszólítja a teremtményeket, hogy kifejeződjék bennük Isten dicsősége, dicsérete. Ő nem problémát lát, hanem a Teremtőt és a teremtményt. Ferenc pápa szavaival: Isten Szegénykéje „ökológiai megtérésre hív meg téged”.

A kérdésre, hogy mit mond nekünk ma a Naphimnusz, Bagyinszki Ágostonnak a bevezetés a misztériumba kifejezés jutott eszébe, mert a keresztény tanítás nem csupán információátadás, hanem valamiféle beavatás egy kapcsolatba, egy látásmódba. A megtérés (metanoia) eredetileg a látásmód megváltozását jelenti. Amikor Jézus azt mondja tanítványainak, hogy így imádkozzatok: „Miatyánk…”, akkor beavatásban van részük. Amikor Ferenc átadja nekünk a Naphimnuszt, hogy ezt imádkozzátok, mielőtt prédikáltok, vagy a prédikáció végén, vagy a halálra készülve, tulajdonképpen minden élethelyzetben, akkor ez is beavatás. Ennek a beavatásnak pedig ma óriási aktualitása van.

Nobilis Marió még hozzáfűzte mindehhez:

Ferenc elküldte a testvéreket, hogy menjenek és énekeljék el a Naphimnuszt Assisi egymással haragban álló két vezetőjének, a püspöknek és a podestának, s ők ennek hatására kibékültek. Ez pedig intés arra, hogy a szépség is isteni valóság, és hat.

Kardos Csongor fontosnak tartotta elmondani azt is, hogy úgy látja, a Naphimnusz a hívők körén túl is összekötő kapocs lehet, az ökológia területén. Lehetőséget kínál számunkra, hogy sokakat megszólítsunk, beszélgessünk velük e téma kapcsán, s ez a párbeszédnek újabb és újabb tereit nyithatja meg.

Fotó:  Kormány Gábor/Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. január 18-i számában jelent meg.