A szerelem metafizikája – Néhány mondat Ákos dalszövegeiről

„Énekelj. Akkor megjön
az én hangom is végre.
És feloldódik az átok.”
(Stenszky Cecília: Jössz-e, ha hívlak?)

 „Csak egy másik személy
fogja össze világgá a szétszórt tényeket,
és tölti meg váratlan értelemmel…”
(Rakovszky Zsuzsa: Valóság)

A Bonanza Banzai new wave-es, szintipopos zenei világából igen hamar kinőtt a frontember, Kovács Ákos saját előadói karaktere és máig töretlen szólókarrierje. Rockzenei hangzással földúsított popzenéje Ákost a hazai populáris kultúra egyik legmegosztóbb jelenségévé emelte: kitartó rajongói és kérlelhetetlen kritikusai egyaránt vannak.

A prozódia, az artikuláció és a hangszín tisztasága, valamint a képesség slágeres sorokra és dallamokra kétségtelen erényei ennek az életműnek. A bírálati erély jobbadán az olykor közhelyes-didaktikus vetületekre irányul, s az ideologikus színt kéri számon. (A művész interjúnyilatkozatai és azok politikai kontextusa nem ide tartozó elem; a műközpontú befogadásnak nincs dolga civil körülményekkel. Kerti sétánkon sem a kertész világképén merengünk.)

Magam a könnyűzenében ritka spirituális pátoszt (melyet ön/irónia is rendre árnyal) látom megkülönböztető jegynek. E dalkultúra azon vonásának, melyhez ki érzékeny nyitottsággal, ki ódzkodó hűvösséggel viszonyul. Mindenesetre ez a gondolati alapozottság teszi, hogy a dalszövegek jó részében a versbeszélő akárha személyen túli metafizikai alany volna: más dimenziók vándoraként ismer magára, túlsó igazságok őreként fordul a hallgató felé.

Ebből fakad a szerelmes – vagy akként is értelmezhető – dalok emelt-stilizált akusztikája is.

Bár a dalszöveg köztudottan nem vers (hanem dalszöveg; ami talán a vers egyik neme mégis, köztudottan), s több szálon kötődik a zene géniuszához, mint az énekvers Balassi és Petrarca előtti, ezer éveket kitöltő hagyományához, legjobb szövegíróink (Bereményi Gézától Hobón és Lovasi Andráson át Beck Zoltánig) munkássága nyelvi-poétikai összetettséget mutat. Ákos művészete mindemellett szentenciás-aforisztikus „bemondásokkal” fejez ki nyílt bölcseleti igényt.

Itt az önazonosság és a felcserélhetőség dilemmáit a kettős önismeret dinamikája hozza felszínre (Ki helyett szeretsz?). A szerelem definícióját transzcendens keretezés nyújtja (Örvény). Az apokaliptikus szcénában a szerelem mint menedék értékelődik föl (Minden most kezdődik el). A kapcsolati energiák a hit világosságába nyitnak páros utat (Adj hitet). A mindenkori találkozás létbeli magányt fölülíró, elrendelt sorskapcsolódásra eszmélteti rá az eredeti ént (Ismerj fel). És föl-fölfénylik a dialogikus létezésben megalkotható személyes identitás szépsége (A tükör). (Az utóbbi alkotáshoz különös esztétikai értéket társít a videoklip arcokra letisztult, cyberpunk vizualitása.)

Nem vagyok gyakorlott Ákos-hallgató, időnként azonban kétségtelen hangulatom támad a dalaiba feledkezni. Ennek az esztétikai vonzalomnak is igyekeztem utánajárni a fentiekben. Ha csak úgy is, mint majom a ketrecben, de mégis: csillagok alatt. A többit nem tudom. Elhiszem.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember2025. április 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.