A szeretet, amelyet csak később értünk meg – Az utolsó vacsora emlékmiséje Esztergomban

Martos Levente Balázs homíliájában arról beszélt, hogy az egyházi év egészében, főként a húsvéti szent három napon különös erővel emlékezünk az üdvösség titkára, Isten szeretetének megnyilvánulására, Jézus Krisztus szent jelenlétére a szentségi jelekben, az imádságban és a teremtett világ titokzatos és hatalmas valóságában.

Ez az emlékezés – ahogy fogalmazott – gyakran az első tanítványokhoz vezet vissza bennünket, köztük is Péter apostol alakjához, akit az evangélisták úgy mutatnak be, mint annak a drámának a megszemélyesítőjét és főszereplőjét, amely Jézus és szerettei között zajlott.

A tanítványok követik Jézust, de sokszor nem értik őt; csak később, a Szentlélek segítségével jutnak el annak felismerésére, hogy ki volt Krisztus, mit tett értük, és mindez mit jelent számukra.

Nagycsütörtök estéjén az Egyház az Eucharisztia alapítása mellett a lábmosás gesztusára is emlékezik. Ez a püspök szavai szerint különleges, váratlan és végső szeretetjel, amellyel Jézus még egyszer meg akarta mutatni kitartó szeretetét a tanítványoknak. „Most még nem érted, hogy mit teszek, de később majd megérted” – idézte Jézus szavait, amelyekkel megerősíti saját szándékát, és

Pétert is arra hívja, hogy fogadja el a szeretet és a szolgálat jelét akkor is, ha azt most még nem képes teljes egészében befogadni.

Martos Levente Balázs arra a kérdésre irányította a figyelmet, vajon mennyit értünk meg Jézus szeretetéből, mennyit vagyunk képesek befogadni az ő végtelenül szent valóságából, és mennyire halljuk meg azt, amit az ősegyház is ismételt, és amit minden szentmisében kimondunk: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”

Az emlékezet – hangsúlyozta – Isten akaratából nem pusztán felidézés, hanem mély megértés, amelyben befogadjuk a jelen lévő Feltámadottat. Ugyanakkor ez a megértés cselekedeteket kíván. Szent Pál tanúságtétele az utolsó vacsorára emlékezve egyértelműen az eucharisztikus gesztusra utal, de a lábmosás szertartásával együtt azt is jelzi, hogy a tanítványoknak milyen mélyen kell elfogadniuk egymást:

a szegénység bevallásában, a gyengeség beismerésében, a harag elengedésében és abban, hogy az egymásra rótt terheket feloldozásban hordozzák.

Az utolsó vacsorán Jézus szándéka és szeretete – fogalmazott a püspök – megingathatatlan, „szinte megdöbbentő, mint egy hegy”, miközben a tanítványokban kétkedés és váltakozó érzelmek vannak jelen. Ebbe a misztériumba hív meg bennünket is, amikor arra kérjük, hogy beléphessünk az ő húsvétjának titkába, és el tudjuk fogadni az ő szeretetét. Az életünk döntésein keresztül is arra hív, hogy egyre mélyebben értsük meg és egyre valóságosabban kapcsolódjunk hozzá.

A homília végén Martos Levente Balázs arra figyelmeztetett:

Jézusra való emlékezésünk nem képekben vagy mesterséges intelligencia által kiszínezett fantáziatermékekben él, hanem azokban a szeretetgesztusokban, amelyeket az életünkben megtapasztalunk.

Abban a végső jelben, amelyet Jézus hagyott ránk a kenyér és a bor színe alatt, és azokban a cselekedetekben, amelyeket a liturgia a mindennapok világából emel be. Ezek által napról napra, évről évre mélyebben érthetjük meg – és fogadhatjuk el – Jézus szeretetét.

A szentmise végén az Oltáriszentséget Martos Levente Balázs püspök a bazilika Jézus Szíve-oltárához, az ideiglenes őrzési helyre vitte, ahol kíséretével együtt csendben imádkozott.

Török Csaba plébános minden díszt eltávolított az oltárról, arra emlékeztetve, hogy Jézust megfosztották ruháitól.

Forrás: Zsuffa Tünde/Eszteregom-Budapesti Főegyházmegye

Fotó: Mudrák Attila

Magyar Kurír