A szeretet az első tanúságtétel, amelyre hívattunk – Pizzaballa pátriárka Charles de Foucauld-ról

A pátriárka által vezetett szertartáson részt vettek más szentföldi katolikus egyházak püspökei és papjai is; a Charles de Foucauld lelkiségből megszületett Jézus Kistestvérei, valamint a Charles de Foucauld lelkiségét követő, Jézus szülőföldjén ma is jelen lévő más vallási közösségek tagjai.

A pátriárka szavai szerint Charles de Foucauld spirituális útja szempontjából döntő jelentőségű időszakot élt meg Názáretben, olyannyira, hogy a nevéhez fűződő spiritualitás egy részét názáreti lelkiségnek hívják.

E lelkiség József és Mária Jézussal való bensőséges életének mintáját követi vágyként, hogy miután találkoztunk Krisztussal, Krisztusban éljük meg mindennapi életünk minden pillanatát és minden egyes lélegzetvételét.

Egy szeretett személyt nem tudunk egyszerre megismerni – hangsúlyozta beszédében a pátriárka. – Krisztus követése is azt jelenti, hogy mindennap keressük, vágyunk arra, hogy lássuk az arcát, felismerjük a kicsinyek életében, hogy megtapasztaljuk őt.

Ez az út sok vigaszból épült, de sötét pillanatokból is, meg nem hallgatott kérésekből, benső ürességből, hosszú várakozásokból, megtisztulásból, csendből.

Charles de Foucauld vágyott arra, hogy mindennap lássa Krisztus munkáját, s pontosan e vágyát követve lépett be az Egyház és küldetése misztériumának szívébe. Azokban az időkben – jegyezte meg Pizzaballa érsek – az ő evangelizálási módja újnak számított.

Míg a nyugati misszionáriusok a világ minden tájára elmentek, hogy a maguk módján hirdessék az evangéliumot, Charles de Foucauld azért ment az emberek közé, hogy bizonyos értelemben ők evangelizálják őt;

közel akart kerülni hozzájuk, meg akarta tanulni az értékeiket, a szokásaikat, a kultúrájukat, a nyelvüket, a hagyományaikat. Minden ember testvérének érezte magát, megelőlegezve azt, ami ma már az Egyház életének egyik központi témája. Ám a testvériség fogalma számára nem általános, megfoghatatlan érzéseken alapult. A Jézussal való közvetlen kapcsolatra épült, belőle fakadt.

Az érint meg ebben a szentben – folytatta a pátriárka –, hogy látszólag nem csinált semmit. Nem térített meg senkit, nem alapított semmit, és a szentföldi kolostoraink és patriarkátusunk archívumait olvasva tudjuk, egyetlen tervét sem sikerült megvalósítania, tanúságtételével senkit sem ragadott magával. Sőt, környezetünket ismerve minden bizonnyal furcsa alaknak tarthatták, amilyenek gyakran ellátogatnak szentföldi helyeinkre. Egyszóval

egy olyan szent, aki semmit sem tett le az asztalra. Semmit. És gyilkosság áldozataként halt meg, banális módon, ahogy ma is sokan. Az egyetlen, ami valamilyen módon felmérhetővé teszi a tapasztalatát, az a szeretet.

Krisztus iránti szeretete indította arra, hogy mindenben kövesse őt, egészen a halálig. S az igaz szeretet – jegyezte meg a pátriárka – mindig teremtő, mindig nyit az életre és az új horizontokra. Így volt ez Charles de Foucauld-val is. Halála után, épp őkörülötte, aki semmit sem vitt véghez életében, az ő tapasztalatából merítkező különböző kongregációk, mozgalmak, spirituális utak születtek. Néhányan közülük itt vannak velünk, jeruzsálemi egyházunkban.

Egyedülálló szentségi útjának köszönhetően Charles de Foucauld a jeruzsálemi egyházat is arra hívja, hogy szabaduljunk meg a törekvéseink sikeréhez való görcsös ragaszkodástól. Emlékeztet minket: ahhoz, hogy Egyház legyünk, nem kell nagy vállalkozásokat létrehoznunk.

Az Egyház élete az élet forrása lesz, ha a Krisztussal való találkozásból, az iránta való szeretetből fakad. Ez az első tanúságtétel, amelyre hívattunk.

A Krisztus iránti szeretet nélkül pusztán drága, anyagi vagy emberi struktúrák maradnak belőlünk.

Ezenkívül Charles de Foucauld tapasztalata mindenkinek megmutatta, hogy

Krisztust szeretni az ember szeretetét jelenti, ott, ahol van, úgy, ahogy van, elvárások nélkül, közel kerülve hozzá: a munkában, a családban, a kérdéseiben, a szenvedéseiben, a fájdalmában. Annak igénye nélkül, hogy megoldásokat találjunk, melyek sokszor nem is léteznek, egyszerűen csak Krisztus szeretetét adjuk.

És itt, a Szentföldön ez azt jelenti: kerüljünk közel minden emberhez az élet iránti vágyukban, az igazság szomjazásában, a méltóság kérésében. Azt jelenti, hogy kérjük a megbocsátás erejét, baráti kapcsolatot építünk minden emberrel, elutasítjuk az ellenség fogalmát, és arra vágyunk, hogy mindannyian egymás testvéreivé váljunk.

Az új francia szent számára azok a férfiak és nők, akiknek tanúságot akart tenni Krisztusról „egyetemes testvérként” a mindennapi közelségben, a Maghreb országaiban élő muszlimok voltak. Charles de Foucauld örökségül hagyta azt a törekvést is, hogy békés kapcsolatot teremtsünk mindazokkal, akik nem ismerik Krisztust, különösen az iszlám követőivel, amely meghatározó szerepet töltött be az életében, s amely ezekben az időkben igencsak fontos és aktuális téma – emlékeztetett Pizzaballa pátriárka. – Természetesen nem azért, hogy áttérítsük őket, hanem hogy tanúságot tegyünk Krisztus szeretetéről, amely mindannyiunkat testvérekké tesz.

Az egykori francia tiszt, aki kamaszkorában teljesen elhidegült a kereszténységtől, éppen ezekkel a vallásos, szegény muszlim emberekkel való kapcsolatának köszönhetően kezdte újragondolni lelki életét. S az újragondolás folyamata vezeti őt lépésről lépésre a Krisztussal való találkozás felé, akibe beleszeret, s akit soha többé el nem hagy.

Azok az emberek, akik nem ismerték Krisztust, elvezették őt Krisztushoz.

Fordította: Balláné Sárközi Jáhel

Forrás: Fides

Fotó: Jeruzsálemi Latin Patriarkátus

Magyar Kurír