A szeretet hullámhosszán: A szerelem és a szeretet misztériuma

„Szeress, és tégy, amit akarsz!” E meghökkentő kijelentés Szent Ágostontól származik. Természetesen Ágoston sokat idézett kijelentése nem a szabadosságra buzdít, hiszen az igazi szeretetnek megvannak a követelményei. Olvassuk el a szeretethimnuszt (1Kor 13): „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét. Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal!” 

Az egyházatya nem akar mást mondani, mint a Jézus tanítását értelmező Szent Pál: „Az egész törvény ebben az egy mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (Gal 5,13–14), és amit Szent János hirdet első levelében (4,21): „Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki szereti Istent, szeresse testvérét is!” Az Isten- és emberszeretet tehát minden parancs összfoglalata, a törvény teljessége.

Ezt hirdette XVI. Benedek pápa első körlevelében és több megnyilatkozásában.

Érosz és agapé

XVI. Benedek első, Az Isten szeretet kezdetű enciklikájában, Szent János első levelét kommentálva (1Jn 4,10–16) megmagyarázza az érosz (érzéki szeretet, szerelem), a philia (baráti szeretet) és az agapé (isteni szeretet) fokozatait, illetve az érosz pogány és keresztény értelmezése közti különbséget. (Idézem a 4–6. pontokat.) Benedek itt megemlíti a gúnyolódó Nietzsche ismert kijelentését: „A kereszténység mérget itatott az Érosszal; nem halt ugyan bele, de bűnné torzult.” – Majd így folytatja: „Ezzel a német filozófus egy széles körben elterjedt felfogást fejezett ki. Vajon az Egyház parancsolataival és tilalmaival nem azt keseríti-e meg számunkra, ami az életben a legszebb? Vajon nem ott állít-e tilalomfákat, ahol a Teremtőtől számunkra elgondolt öröm boldogságot kínál, mintegy ízelítőt adva az isteni természetből?”

A pápa e kérdésfelvetés után áttekinti az érosz pogány felfogását, amely a mámor hamis istenítése volt, és rámutat arra, hogy szükség van az érosz megtisztítására, megfékezésére, hiszen a részegítő, féktelen érosz nem eksztázis, fölemelkedés az isteni természetben való részesedésbe, hanem az ember letaszítása. „Így válik láthatóvá, hogy az Érosznak megfékezésre, tisztulásra van szüksége annak érdekében, hogy az embernek ne pillanatnyi élvezetet, hanem a létezés magasságának bizonyos előízét ajándékozza – annak a boldogságnak az előízét, amelyre egész létünk vágyódik.”

„Manapság sokszor testellenességgel vádolják a korábbi kereszténységet – fejtegeti még Benedek pápa –, ilyen hajlandóságok mindig is voltak. De a szerelemnek ez az istenítése, amit ma látunk, hazug. A szexre lefokozott Érosz áruvá lett, puszta »dologgá«; megvehető és eladható, s így maga az ember válik áruvá. Valójában ez éppen nem az ember nagy igenje a testre. (...) Ezzel szemben a keresztény hit az embert mindig két összetevő egységből álló lénynek tekintette, akiben a szellem és az anyag áthatja egymást, és éppen ezáltal mindkettő új nemességet nyer. Igen, az Érosz az isteni valóságba akar bennünket ragadni, ki akar emelni önmagunkból, de éppen ezért igényli a fölemelkedés, a lemondás, a tisztulás és a gyógyulás útját.”

„A szeretet fölemelkedéséhez és belső tisztulásához hozzátartozik, hogy a szeretet már most véglegességet akar, mégpedig kettős értelemben: a kizárólagosság értelmében – »csak ez az egy ember« – és az »örökre« értelmében. Az egész létezést átfogja, minden dimenziójával együtt, az idő dimenziójában is. (...) Igen, a szeretet »eksztázis«, de nem a mámorító pillanat értelmében eksztázis, hanem úgy, hogy állandó út a magába zárkózó énből az én szabad elajándékozására, az önátadásra, és éppen ezáltal önmaga megtalálására, sőt Isten megtalálására. »Aki meg akarja menteni az életét, el fogja veszíteni; aki pedig elveszíti, meg fogja találni« (Lk 1,33).” – írja XVI. Benedek pápa.

A keresztény hit nemcsak azt hirdeti, hogy Isten Szeretet (1Jn 4,16), hogy bensőségesen szeret bennünket, hanem a Szentírás alapján a férj és a feleség ölelkezésében, legintimebb egyesülésében megmutatkozó szeretethez hasonlítja Isten irántunk való szeretetét. A lelki írók, misztikus szentek ilyen értelemben értelmezték a Biblia szerelmi költeményét, az Énekek énekét.

A Szentírás Krisztust az Egyház Vőlegényének nevezi (Ef 5,31–32) A szexualitásnak az a rendeltetése, hogy a végső beteljesedés jele, megelőlegezése legyen.

„Az érosznak nevezett gyúlékony energiának az a rendeltetése, hogy az üzemanyag legyen, amely a végtelenbe repíti rakétánkat” – írja Christopher West, majd megismétli könyve elején hozott szemléltető példáját: 1977-ben a NASA felbocsátotta a Voyager—1-et és Voyager—2-t. Mindkét űrhajó vitt magával egy-egy, „a Föld hangjait” rögzítő hanglemezt – üzenetként a világűrbe. Zene volt rajuk, Beethoven „vágyódája” (Sehnsucht jelzéssel), valamint az emberi szívverés hangja. Az űrhajós üzenettel választ vártak, reméltek erre a kérdésre: mit keresünk mi, emberek, földi lények a mindenségben, mi a bennünk levő, ki nem elégülő végtelen boldogságvágy célpontja?

A választ a kérdésre az evangélium „jó híre” hozta meg: Krisztus meghirdette, kik a boldogok, hogyan találhatjuk meg vágyakozásunk beteljesedését.

„Szeress, és tégy, amit akarsz!” (Szent Ágoston)

Az előbb – az érosz és az agapé viszonyának megvilágításakor – már bőven idéztem XVI. Benedek Deus caritas est kezdetű első körlevelét. Most továbbra is hivatkozom Ratzinger pápa pozitív erkölcsi tanítására.

XVI. Benedek 2006. július 8-án a spanyolországi Valenciában, a Családok Világkongresszusához intézett beszédében hangsúlyozta: a kereszténység, a katolicizmus nem tiltások halmaza, hanem pozitív választás. „Nagyon fontos, hogy ezt újból lássuk, ugyanis ennek tudata mára szinte teljesen elveszett. Annyit lehetett arról hallani, mit nem szabad, hogy most azt kell mondani: mi pozitív elképzelést akarunk javasolni. Nevezetesen azt, hogy férfi és nő egymásért lettek teremtve, és hogy a szexualitás-erosz-agapé lépcső a szeretet dimenzióit jelöli. Ezen az úton növekszik először a házasság mint a férfi és a nő boldog és áldással teli találkozása, majd a nemzedékek folytonosságát biztosító család, amelyben az egyes generációk kiengesztelődnek, és amelyben a kultúrák találkozhatnak egymással. Először is tehát azt kell kiemelnünk, amit akarunk. Másodsorban lehet aztán megnézni, hogy miért nem akarunk valamit.”

Ratzinger pápa ezután kitért a szexuális és a házassági erkölcs néhány alapvető szempontjára: „Én azt hiszem, hogy meg kell nézni és átgondolni, hogy nem katolikus találmány az, hogy férfi és nő egymásért vannak teremtve azért, hogy az emberiség tovább éljen: ezt minden kultúra tudja. Ami az abortuszt illeti, az nem a hatodik, hanem az ötödik parancsolatba tartozik: „Ne ölj!” Ezt mint nyilvánvaló dolgot kell feltételeznünk, és mindig el kell ismételnünk: az emberi személy az anyaméhben kezdődik, és emberi személy marad utolsó leheletéig. Az embert mindig emberként kell tisztelni. De ez akkor válik világosabbá, ha előbb elmondtuk a pozitívumot.”

Remélhetőleg a családdal foglalkozó októberi szinódus is ilyen pozitív szemléletből kiindulva tárgyalja majd a házasság és a család égető kérdéseit.

A zsinat tanítása a szerelemről és házasságról

XVI. Benedek pápa pozitív szemlélete a II. vatikáni zsinat tanítását tükrözi: a földi valóságok új értékelését, a szexualitás és a házasság pozitív szemléletét, amelyet hosszú viták után rögzítettek a Gaudium et spes kezdetű konstitúcióban. Különösen is figyelemre méltó a 48. és 49. pont a hitvesi szerelemről és a házasságról.

A zsinati okmányt a morálteológia két háború közötti megújulása készítette elő. A modernizmus elítélése (1907) utáni bénultság a teológiában a két háború között lassan feloldódott; elindult a katolikus gondolkodás megújulása: a Szentírás, az egyházatyák, a liturgia visszahajolt a forrásokhoz, és integrálni kezdték az új embertudományok és a perszonalizmus pozitív eredményeit. A morálteológiában is érezhető lett a megújulás, az új, pozitív szemlélet.

A zsinat felszámolta egy bizonyos manicheizmus (vagy puritanizmus) nyomait. XI. Pius Casti connubii kezdetű körlevele (1930) még a házasság jogi-intézményes jellegét, a gyermeknemzést és a gyermekek nevelését helyezte előtérbe: a gyermeknemzést nevezte a házasság elsődleges céljának, és másodlagosnak tekintette a szerelmi kapcsolatot, a házasfelek kölcsönös kiegészülését (remedium concupiscentiae: az érzéki vágy orvossága!).

A zsinati szöveg (GS 49) már nem említi ezt a megkülönböztetést, de azt kijelenti, hogy a házasfelek nemi kapcsolatának „normális” gyümölcse a gyermek. Keresztény hitünk szerint „a szerelmet Krisztus urunk jósága a szeretet és a kegyelem külön ajándékával nemesítette meg, tette tökéletesebbé, és emelte magasabb létrendbe. (…) A szerelem a szoros értelemben vett házassági aktusban fejeződik ki és válik tökéletessé. A bizalmas és tiszta házastársi egyesülés cselekményei tehát tiszteletre méltó erkölcsi értékek, és emberhez méltóan gyakorolva azt a kölcsönös önátadást jelzik és mélyítik el, amely által örvendező és hálás lélekkel mindketten gazdagítják egymást.” (GS 49)

A következő, 50. pontban pedig ezt olvassuk: „A házasság és a hitvesi szerelem jellegéből következően utódok létrehozására és felnevelésére irányul. Kétségkívül a gyermek a házasság legszebb ajándéka, és a szülőknek igen-igen javára válik. (…) Ámde a házasságnak nemcsak az életadás a rendeltetése, hiszen épp a személyek közt létrejött felbonthatatlan szövetségnek a jellege és a gyermekek java követeli, hogy helyes módon kifejeződjék, tökéletesedjék és érlelődjék a házastársak kölcsönös szerelme.”

Ezt a zsinati szemléletet tükrözi XVI. Benedek első enciklikája és a német újságíróknak adott, fent idézett nyilatkozata is: „A kereszténység, a katolicizmus nem tiltások halmaza, hanem pozitív választás.” Az erkölcsi törvény megsértése akkor válik világosabbá, „ha előbb elmondtuk a pozitívumot”.

Magyar Kurír