A szeretetet úgy kell megélnünk, hogy igaz legyen – Beszélgetés Palánki Ferenc megyéspüspökkel

Istennek csak akkor szabad kimondani azt, hogy szeretlek, ha az igaz, és akkor lesz valóban igaz, ha azt az életünkkel tudjuk alátámasztani. Benne van a mindennapi munkánk, a hűség, az odaadottság, az elköteleződés, mindenkinek a saját életállapota szerint.

Az embernek örök gondja, hogy mit adjon Istennek, amivel kimutathatja a szeretetét. Az ószövetségi nép áldozatok bemutatásával fejezte ki Isten iránti hűségét. Jézus ezt leegyszerűsítette. Ő világosan elmondta: ha engem akartok szeretni, akkor szeressétek egymást. „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 10,40). De ezt a szeretetet úgy kell megélnünk, hogy valóban igaz legyen.

A dolog nagyon egyszerű, de egyáltalán nem könnyű. Könnyelműen kimondjuk, hogy szeretjük az Istent, de erre Szent János apostol azt mondja: Ha valaki azt állítja, hogy: „Szeretem az Istent”, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát” (1Jn 4,20).

Általánosságban szeretjük az embereket, de egy-egy embert, aki mellettünk él és keresztet is rak a vállunkra, vagy aki megbántott, azt nehéz szeretni. Szent Pál apostol így fogalmaz: „…viseljétek el egymást szeretettel” (Ef 4,2). Az eredeti görög szövegben szó szerint: szenvedjétek el egymást szeretettel. (...)

A keresztény ember szeretete sokkal több, mint érzés vagy érzelem: döntés Isten mellett, a másik ember mellett, önmagunkról lemondva, meghozva a napi áldozatainkat, felvéve keresztjeinket. Érzelmileg lehet, hogy nem szeretem, nem kötődök az embertársamhoz, de Istenhez kötődöm, aki a szeretet forrása. Ezért vállalom, hogy „nem hétszer, hanem hetvenhétszer” (Mt 18,22) megbocsájtok, új lehetőséget adva, mert ezzel Jézust utánozom, követem, őrá hasonlítok, és így teljesítem a szeretet parancsát.

*

Meggyőződésem, hogy bár nagyon fontos a környezet, ahol az ember él, a szülőföld, a hazája, de mégis

az ember igazán mások szívében van otthon, és rajtuk keresztül Isten szívében.

Mások szeretetén keresztül érezhetjük meg, hogy Isten igent mondott ránk, az életünkre, a hivatásunkra, és kéri tőlünk is, hogy mi is ilyen otthont biztosítsunk elsősorban a szeretteink és a ránk bízottak számára. Én úgy érkeztem Debrecenbe, hogy megtapasztalhattam a paptestvérek, a munkatársak, a város, az egyházmegye szeretetét, ezért mondhatom azt, hogy hazajöttem.

(...) hiszem, hogy Isten általam, gyarló szolgája által is vezeti az egyházmegyét, és az én egyszerű szavaimmal is szíven tudja találni az embereket. Ez elsősorban az ő ügye, és én a rendelkezésére állok. Sokszor úgy imádkozunk: „Uram, segíts!” Nagyon fontos Istent kérni, segítségül hívni, de ha belegondolunk ennek a jelentésébe, ez tulajdonképpen azt fejezi ki, hogy én vagyok a főnök, Isten a segéd. Ehelyett úgy kellene imádkozni: „Uram, itt vagyok, segítek, hogy a te terved, akaratod megvalósuljon.” Ily módon kifejezem, hogy nem rólam szól a történet, nem én vagyok a főszereplő, hanem Isten és az ő szándéka.

Amit nekem kell megtennem, azt megteszem, de a csodát Isten műveli. A kánai menyegzőn a szolgák feladata az volt, hogy megtöltsék vízzel a korsókat, de a csodát Jézus tette.

Neki szolgálni kitüntetés, mert a szolgalét enged betekinteni a csoda misztériumába,

hiszen csak a vízhordó szolgák tudták, hogy csoda történt, a vendégek már csak az eredményt érzékelték. Ha tehát beállunk a saját hivatásunkat teljesítve Isten szolgálatába, akkor meglátjuk azt a csodát, hogy az Úr milyen nagy dolgokat visz végbe. (...)

*

Nekünk egymást nem emberi, hanem isteni szeretettel kell szeretni, amely feltétel nélküli. Ha ezt nem tudjuk megvalósítani, akkor a küldetésünknek sem tudunk eleget tenni. Arra vagyunk hivatva, hogy feltétel nélkül szeressük egymást, nem azért, mert az illető megérdemli, hanem mert Isten így szeret bennünket. Jézus ezért mondja az utolsó vacsorán: „Új parancsot adok nektek. … Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is” (Jn 13,34). Jézus az életét adta értünk, „nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért” (1Jn 3,16).

Egy nemrég hallott kedves történet szerint egy idős ember a tóparton ül és horgászik, amikor megáll mellette valaki, és megkérdezi tőle: „Bátyám, már olyan régóta horgászik, maga szerint a halak isznak vizet?” Az idős ember gondolkodik-gondolkodik, majd azt mondja: „Hogy isznak-e, azt nem tudom, de hogy van alkalmuk rá, az biztos!” Így vagyunk az Istennel való találkozással is. Találkozunk-e Istennel, vagy megéljük-e az ő szeretetét, azt nem tudom, de hogy van rá alkalmunk, az biztos.

*

Alapvetően az a lényeg, hogy keressük nap mint nap Isten akaratát, és próbáljuk azt szem előtt tartani. Öt év nem nagy idő, de ez az eddigi életemnek majd egy tizede, így már nem mondható kevésnek. Nem az idő tartama a lényeg, hanem a tartalma, az, hogy mivel töltöttük meg.

Ebben az egyházmegyében a legjelentősebb a református egyház közössége, és nekünk a hangsúlybeli és nézetbeli különbségek ellenére elkötelezettnek kell lennünk az egységre törekvésben, hogy a kívülálló emberek elmondhassák: „Nézzétek, hogy szeretik egymást!” Erről szeretnék én is hitelesen tanúságot tenni. Mi, a három Debrecenben élő püspök havonta találkozunk, együtt gondolkodunk, tervezünk, segítjük egymást.

Minden összejövetelünkkor a szeretetnek, Isten ajándékának a megtapasztalását éljük meg.

*

Szent Ferenc példát mutat abban, hogy felismerjük az életünkben és egymásban Isten jelenlétét, és magasztaljuk őt a teremtett világ csodájáért. Szent Ferenc Krisztust szerette a leprásokban, a hajléktalanokban, a koldusokban, de mint „együgyű testvérnek” egyetlen ügye volt, az Istennek, vagyis a szeretetnek az ügye. Ezért tudta a vagyonát szétosztani, és életével hirdetni a szeretet evangéliumát.

Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható. Nyomtatásban megjelent a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye lapja, az Öröm-hír 2020 karácsonyi számában.

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír