A szerzetesek kortárs hitvallása – Szubjektív Archívum Pannonhalmán

A tárlaton nem pusztán megismerhetjük azokat a műtárgyakat, amelyeket a szerzetesek kiválasztottak, hanem személyes történeteiken keresztül Pannonhalma szellemi-spirituális gazdagsága is kirajzolódik. Dejcsics Konrád OSB kulturális igazgató megfogalmazása szerint:

a válogatás hitvallás arról, hogy a szerzetesek, akik itt élnek – ahogy mondani szokás – valóban a hely szerelmesei.”

A Pannonhalmi Főapátság kiállításai mára Magyarország legismertebb kortárs tárlataivá váltak. Népszerűségüket valószínűleg annak köszönhetik, hogy nem csupán valamifajta koncepció alapján gyűjtjük a kortárs alkotásokat, hanem aktívan hatunk arra, hogyan jönnek létre ezek a főapátság erőterében. „A kortárs művészet ma számunkra azt jelenti, hogy párbeszédet folytatunk a világgal a művészet mentén. Ennek pedig a szerzetesközösség is tevékeny részesévé válik” – magyarázza Konrád atya. Jó példa erre a Szent Márton-bazilika 2012-ben befejeződött felújítása, amely során a testvérek olyan hosszú időt töltöttek a koncepcióról való gondolkodással, hogy valamiféleképpen John Pawson építész alkotótársaivá váltak. De a 2018-as Kibékülés és a 2019-es Csend című kiállításban is részt vett a szerzetesközösség. „Úgy tűnik, ma Pannonhalmán nem jöhet létre olyan kiállítás, amelybe valahogy ne vonódnánk be mi, szerzetesek. Nem is állnának meg a lábukon ezek a kortárs tárlatok, ha nem volna ott mögöttük az a közösség, amely a monostorban él” – fejtegeti a kulturális igazgató.

Dejcsics Konrád szerint a legújabb kortárs kiállításon is azt keresték, hogyan válhat a szerzetesközösség alkotótárssá. Egyrészt azáltal, hogy az atyák – főleg Antal atya, aki az oktatási eszközök tárának felelőse – beszélgetőtársai voltak a Láthatatlan spektrumok tárlat kurátorainak, Frazon Zsófiának és Gadó Flórának, valamint művészeinek, akik a Főapátság gyűjteményeiben dolgoztak, onnan merítettek inspirációt. Másrészt pedig a tárlat mellett létrejött Szubjektív Archívummal. „A főapátság sajátossága, hogy a műalkotások nem a kiállítótérben vagy a raktárban, hanem a folyosókon, a szerzetesközösség lakóterében vannak. A gondolkodásunkat nagyon meghatározza, hogy milyen esztétikai környezetben, milyen műtárgyak környezetében élünk. Ebből választottak a testvérek – köztük én is – teljesen spontán és szubjektív módon olyanokat, amelyek kedvesek számukra.”

De a részvétel itt még nem ért véget, saját személyes élményeiket is megírták a kiválasztott darabokhoz. Továbbá olyan fogalmakat kerestek a kurátorok – Frazon Zsófia és Foster Hannah – segítségével, amelyek köré ezek a történetek felépíthetőek. Egyebek mellett a körforgás, a kapcsolat, a személyesség, élet és halál, a kötődés gondolatai válnak jelenvalóvá a Szubjektív Archívumban.

A szerzetesek számára sokat jelentő darabok között olyanok is vannak, amelyek ténylegesen nem megmutathatók. Ilyen például a Fülöp testvér által választott Szent Asztrik-csontereklyéje és az ereklyetartó. „Egy ereklye a templomba, egyszersmind tiszteletre és elzártnak való. Nem a látványa, hanem a tudata a fontos, hogy itt van első apátunk csontereklyéje” – magyarázza Konrád atya, miért egy fotót és a tartó terveit mutatják meg a Szubjektív Archívumban. Asztrik atya portréfotóját sem tehették át a tárlatba, hisz annak a főapáti arcképek sorozatában van a helye, ha áthelyeznék, funkcióját vesztené. Helyette a fényképezés folyamatáról beszámoló cikk jelenik meg a kiállításon. Konrád atya kedvenc műalkotásai azonban teljes valójukban láthatóak.

Mint mondja, nem kellett gondolkoznia azon, mely műtárgyakat válassza. Prokop Péter Főpap című olajfestménye régóta kedvence. A kép egykor Szennay András főapát szobáját díszítette, és már akkor szívesen nézegette. A főapát halála után pedig elkérte, hogy saját szobájában akaszthassa ki.

A kép mérhetetlen humorral, egyszersmind elfogadással és kritikával áll az életkorhoz és az Egyházhoz is. András főapát úr valamiképpen magát látta benne. Az idős egyházfit, nagy humorral és megértéssel.

Ferenc pápa is mindig azt mondja, hogy Isten egyik legnagyobb teremtménye éppen a humor. Ezen a képen pedig ez tükröződik. Emlékeztet arra, hogy bár oda kell tenni magunkat, de nem szabad halálosan komolyan venni azt, amit csinálunk” – boncolgatja Dejcsics Konrád, miért is volt olyan egyértelmű a választása. A másik számára fontos darab a Csend kiállításra készült Trapp Dominika-alkotás. Egyrészt, mert a tárlat létrejöttében neki is nagyon sok munkája volt, másrészt mert a Parázstartás című képsorozat kiválasztott darabjának személyes jóbarátja és gimnáziumi kollégája volt a múzsája: Siska Gábor Krizosztom gondolatait vésték az alumíniumlemezbe.

A kiállított darabok között kortárs alkotások és több száz éves darabok is megtalálhatók. „Ennek a háznak a történelme nem pusztán a műalkotásokban, de a használati eszközökben, a veretes, régi tárgyakban, a szerzetesközösség szellemi múltjában is benne van.” A múlthoz való kötődés pedig Konrád atya szerint képes táplálni az elköteleződésüket, a lelkesedésüket és küldetéstudatukat. „A kiválasztott tárgyak kapaszkodók, ezekbe a gyökerekbe fogódzunk. Minden szerzetesgeneráció újra és újra felfedezi és értelmezi a maga számára ezt a helyet. Ezek az értelmezések mégis konvergálnak. Az előttünk lévő generációk képesek voltak a mi generációnk és a következők számára következetesen és hagyományhűen közvetíteni a küldetésünket, ez pedig nagyon megerősítő” – mondja.

A Láthatatlan spektrumok kiállítás pedig, amelynek része a Szubjektív Archívum is túlmutat önmagán.

Nem pusztán kortárs művészeti tárlat, elengedhetetlenül beleszervesül a főapátságba. Aki a monostort akarja megnézni, mindenképp találkozik a kortárs művészettel, de aki csak a kortárs kiállítást szeretné meglátogatni, az is elengedhetetlenül találkozik az apátsággal, a szerzetesközösséggel”

– zárta szavait Dejcsics Konrád.

Forrás és fotó: Pannonhalmi Főapátság

Magyar Kurír