A színház segítheti az embert, hogy a jó irányba induljon el – Beszélgetés Fekete Gábor színésszel

– Kérem, meséljen kicsit a gyermekkoráról! Voltak a családjában színészek vagy más művészeti ágakban alkotók?

– A szüleim civilek, ahogy a szakmában mondani szoktuk. Anyukám tisztiorvosként dolgozik példamutató alázattal, a diplomája megszerzése óta ugyanazon a munkahelyen. Apukám már nyugdíjas, a végzettsége autószerelő, de nagyon sok munkakörben dolgozott. Felnőttként érettségizett, és sok mindenhez ért. Ha nagyon időigényes volt a munkája, inkább otthagyta, hogy többet lehessen velünk, a családjával. Az is előfordult, hogy anya dolgozott, és apa maradt otthon velünk. A kérdésére válaszolva: az anyai nagyapám tangóharmonikázott, az apai dédapám pedig citerázott. Az anyai nagymamám unokatestvérei artisták voltak, a harmincas években kivándoroltak Kanadába. Egyértelmű, hogy a családunknak erős zenei vénája van, és ez nem csak a múltra igaz. Az általános iskolában mindhárom testvéremmel zenei tagozatra jártunk, azóta is mindannyiunk életének része a zene. Mindenki énekelt kórusban, játszott valamilyen hangszeren.     

– Az, hogy nagycsaládban nőtt fel, hogyan alakította a személyiségét?

– Azt hiszem, a nagycsalád más-más módon hathat különböző gyerekekre. Láttam olyat is, aki nem lett emberszeretőbb ettől, én viszont nagyon is. Azt hiszem, mind a négyen elég szociálisak vagyunk, nyitottabbak az átlagnál. A konfliktusok kezelésében biztosan segít, hogy nagycsaládban nőttünk fel. Egy nem túl tágas lakásban laktunk, nem volt lehetőségünk elvonulni a gondjainkkal, meg kellett beszélnünk azokat a többiekkel. A szüleink is erre neveltek minket. Emellett azt is megéltük, hogy milyen jó megosztani egymással, amink van, szeretetközösségben élni. Ez persze versenyhelyzetet is teremt, az ember kinéz egy csillagot, és mer nagyot álmodni.

– Fel tudja idézni azokat a pillanatokat, amikor először érezte, hogy színész szeretne lenni?

– Van egy meghatározó emlékem hét-nyolc éves koromból. Az osztállyal elmentünk Kecskeméten a Ciróka Bábszínházba. Nem tudom már, milyen darabot láttunk, de arra egészen tisztán emlékszem, hogy amikor véget ért az előadás, nagyon nagy veszteségérzet volt bennem. Otthon leírtam egy papírra:

ha valakivel nem találkozhatok többet, ha valamit, ami megfogott, nem láthatok újra, akkor azt biztosan nem felejtem el.

Senkinek nem mertem megmutatni ezt, féltett titokként őriztem a fiókomban. Utólag egyfajta katarzisként azonosítom be ezt az emléket. Kicsivel később volt egy másik, színházzal kapcsolatos élményem. A zenei általánosban mindennapos dolognak számított a kóruséneklés, emellett hangszeren is tanultunk, koncerteztünk. Egyre jobban élveztem a színpadi szereplést. Az izgulás mértéke csak azt a szintet ütötte meg, ami felspannolt, segített a koncentrálásban. Az iskolánk születésnapjáról minden év október 28-án emlékeztünk meg, ilyenkor a negyedik osztályosok állítottak össze műsort. Tízéves koromban a Háry Jánost adtuk elő, én voltam a címszereplő. Nagyon jól sikerült az előadás, de ami még fontosabb: nagyon szerettem, élveztem, öröm volt számomra, hogy együtt játszhatok a társaimmal. Még mindig kisgyermek voltam, de ez a szereplés nagyon fontos volt nekem.

Ezután sorra jöttek a versmondó meg a mesemondó versenyek, és egyre jobban magával ragadott a színjátszás. Volt azonban néhány ember, akik figyelmeztettek: ahhoz, hogy bekerüljek a színház világába, kapcsolatok is kellenek, a tehetség önmagában nem elég. Ez kicsit letörte a lelkesedésemet, de nem annyira, hogy feladtam volna az álmaimat. Sokat jelentett, hogy a szüleim és a testvéreim mindig támogattak. Jól tanultam, mindig nagy elvárásaim voltam magammal szemben. Gimnazistaként már két színkörbe is jártam, az egyik az iskolánkban volt, a másik a városban. Így komolyabban is kipróbálhattam magam színészként, és fejlődtem is. Egyre biztosabban éreztem, hogy ezt kell csinálnom.

– Érettségi után rögtön felvették az egyetemre?

– Először a Pesti Magyar Színiakadémiára jártam két évig, azután fölvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színész szakára. Az első időben úgy éreztem: valamit nagyon rosszul gondoltam eddig a színházról. Ez nem azt jelentette, hogy a tanáraim ne lettek volna elég jók, hanem inkább azt, hogy a tudás és a tapasztalat hiánya miatt a gondolat, a szándék még nagyon kezdetlegesen tükröződött az agyamban, és nehezen mutatkozott meg a színpadon. Ez sok más mellett abból is fakadt, hogy az a környezet, de pontosabb, ha azt mondom, az a burok, amiből a színház világába érkeztem, bár megfelelő táptalaj volt ahhoz, hogy fejlődjek, de közben vissza is fogott. Pont amiatt, hogy jó családból és környezetből jöttem, kevéssé tapasztaltam meg a szükséget. Az osztályvezető tanáraim Novák Eszter és Selmeczi György voltak, mindkettőjüktől rengeteget tanultam emberileg és szakmailag is, csakúgy, mint az énektanáromtól, Bagó Gizellától vagy Zsótér Sándortól, aki nagyon sokat segített a belső korlátaim ledöntésében. Az az öt év a Színműn nagyon szép és egyszerre nehéz is volt. Óriási terhelés, jellemformáló időszak. Sokat tanultam a művészetről és magamról is. Nem jártam más egyetemre, de úgy érzem, itt sokkal több a súrlódás a hallgatók között, mint máshol, mert mi az életünkkel, a lelkünkkel foglalkozunk, napi tizenkét-tizennégy órában folyamatosan dolgozunk, gyártjuk a jeleneteket, szívjuk magunkba a tudást, s közben odafigyelünk a tanárok instrukcióira és magunkra is, hogy miként fejlődünk.

– Előfordult, hogy a hatalmas terhelés miatt úgy érezte, nem csinálja tovább?  

– Voltak mélypontjaim, de hál’ Istennek mindig sikerült túljutnom rajtuk, és újrakezdenem.

– Több színházban is játszott már, de eddig kettőben volt társulati tag: a Pécsi Nemzeti Színházban, illetve a budapest-angyalföldi József Attila Színházban, ahová jelenleg is tartozik.  

– Pécsről már harmadéves koromban megkerestek, és nagyon jó szerepeket kínáltak. Kiváló alkotóközösség volt ott, nehezen váltam meg tőlük. Emlékszem, egyszer azt mondta a Pécsi Nemzeti Színház akkori igazgatója: neked középen kell állnod. Ez jó és hízelgő, sok színész vágyik erre, persze én is, de nagy teher. Megéltem ennek az előnyeit, de a nehézségeit is: nem könnyű estéről estére főszerepeket játszani. Ilyenkor elhangzik a vigasztalásnak szánt szöveg: jó, de még fiatal vagy, bírnod kell, orrvérzésig kell játszanod. Én viszont nem tudok így dolgozni. Kell a szabadság, az, hogy levegőhöz jussak, legyen időm egyedül lenni és Istennel, hogy rendezhessem a gondolataimat. Engem meg tud fojtani, amikor folyamatos a terhelés, egyszer csak kiégésközeli állapotba kerülök. Pécsett egyébként nagyon jó barátokat szereztem, akikkel nagyszerű volt naponta együtt lenni. Szerettem ott dolgozni, és úgy éreztem, engem is szeretnek. Azt tapasztaltam:

ha valaki tesz azért, hogy a legjobbat nyújtsa emberileg, szakmailag, és azon van, hogy örömöt vigyen a többiek életébe, akkor a közeg ösztönösen átveszi ezt a lelkületet, és az mindenkinek jó.

– Hogyan érinti az emberekhez fűződő kapcsolatát az, hogy nyíltan megvallja a keresztény hitét? Konfliktusforrás ez, vagy könnyebbé teszi valódi barátságok ápolását és újak születését?

– Kettősséget tapasztalok ezen a téren. Sokan azt mondják: annyira bírom, hogy veled lehet beszélgetni, meghallgatsz, és derűt, örömet sugárzol magad körül. Talán a színház is örül annak, hogy valaki nem húzza le a többieket, nem furkál, hanem építeni szeretne. Persze mindig akadnak olyanok, akik nem értik ezt a magatartást, akiknek ellenszenves ez.

Az önzetlen szeretetet egy ponton túl nehéz puszta ésszel felfogni. Ez nem egy racionális döntés, emiatt mindig van, akit zavar.

Az is idetartozik, hogy gyakran nem tudok igazán jó eszköze lenni Istennek. Vannak mélypontjaim, és hozok olyan döntéseket, amelyekkel nem tudom őt képviselni, őt adni az embereknek. Ilyenkor nem is várhatom el, hogy a környezetem megértse, amit Istenről és a hitemről mondok.

– Sajnos ezzel sokan vagyunk így…

– Sokan, de most legalább beszélünk róla, így teret adunk a fejlődésnek. Előfordultak az életemben olyan periódusok, amikor nagyon bátran hirdettem az evangéliumot. Elég sok bántást kaptam akkoriban, nyilván jogosakat is; ha valakinek nem olyan a háttere, mint nekem, és sokkal több fájdalmat élt meg az életében, akkor ez érthető, persze a bántalmazásra nem jogosítja fel. Bizonyos kereteken belül ezek is segítenek, az ember formálódik tőlük, egymást építjük, romboljuk sokszor. De volt olyan is, hogy úgy éreztem, egyszerűen nem tudok többet adni, hiába kimeríthetetlen a forrásom, ami soha el nem apad, most egyszerűen nem megy, elfogytam. Mondják, hogy ezekben a helyzetekben a legkönnyebb megtalálni Istent, amikor már nincs mit vesztened, annyira le vagy döngölve. Mert ilyenkor már vihar sincsen, hogy még mélyebbre taszítson. A mélypontot elérve az a legjobb, ha egyedül maradok, odaállok Isten elé, és beismerem: kimerült a tudásom, légy irgalmas velem, valószínűleg én is nagyon elrontottam valamit. Fontos, hogy ilyenkor kikapcsoljam az egóm, a hiúságom, és megtaláljam a módját, hogyan közeledhetnék ahhoz, akivel konfliktusom van, hogyan tudnám mélyebben megérteni, kicsit Isten szemével látni őt.

– A József Attila Színház 2023 februárjában nagy sikerrel mutatta be Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényéből készült drámát Hargitai Iván rendezésében. Ön játssza Aljosát, a krisztusi lelkületű legkisebb testvért. Hogyan hatott a személyiségére ez a különlegesen tiszta jellem?

– Dosztojevszkij mondta a regény kapcsán: kétségek kohóján edződött az én hitem. Keresztényként eljátszani egy szerzetesnek készülő fiatalembert, aki ha végül nem is lesz az, a krisztusi lelkülethez hű marad, ez rendkívüli kihívás. Mint ahogyan külső szemmel nézve sokszor Krisztus követőjének lenni sem hálás dolog. Nem biztos, hogy elnyerjük a jutalmunkat itt a földön. Amikor először kaptam pofonokat a hitem, a gondolkozásom miatt, akkor találkoztam a saját kicsinységemmel. Hittem abban, ha pusztán a lánglelkűségemmel azt mondom Istennek, formálj embereket általam, akkor csodáknak leszek a szemtanúja. És nem, vagy csak nagyon ritkán történt így. Ez minden keresztény életében csalódás. Így van ezzel Aljosa is. Meghallgattam a regényt hangoskönyvként, ami negyvenöt órát vett igénybe. Már közben is iszonyúan sokat formálódtam. Aztán jött a próbaidőszak. Abban biztos voltam, ha erőszakos igehirdetői jelleggel formálom meg ezt a szerepet, az nem lesz hiteles és igaz. Aljosa személyiségének egyik legfőbb jellemzője, hogy fölteszi azokat a kérdéseket, amiket mások nem mernek vagy nem akarnak.

Isten létét azáltal közvetíti, ahogyan jelen van.

Ott van az apja mellett, aki borzalmas jellemű ember, mindenkit kiszipolyoz, kihasznál. Ugyanígy megpróbál jelen lenni a hitetlen bátyja, Iván és a kicsit állatias, gyakran a legrosszabb ösztöneit követő testvére, Dmitrij életében is. Nem oktatja ki őket, nem sugdos igéket a fülükbe, hanem a maga természetességével, élő evangéliumként próbál mellettük állni. Lehet számunkra cél, hogy ilyen emberré váljunk, azzal együtt is, hogy Aljosa szintén nagyot vét. Az egyik jelenetben Ivánnal beszélget, aki azt bizonygatja, hogy Dmitrij gyilkolta meg az apjukat. Aljosa így válaszol: nem ő volt, de nem is te tetted. Hargitai Ivánnal, az előadás rendezőjével rengeteget beszélgettünk erről, ő nagyon izgalmasan és mélyen gondolkodó ember. A regény egyik fő üzenete az, hogy mindannyian vétettek, mindannyian benne voltak az apjuk meggyilkolásában. Aljosa azzal, hogy bár megígérte az apjukat gyűlölő Dmitrijnek, hogy elmegy hozzá a gyilkosság estéjén, végül nem ment el. Nem tett keveset, de tehetett volna többet. Itt felvetődik a bűnrészesség, ami az ember életének nagyon nagy kérdése. A Karamazov testvéreket eddig huszonhatszor adtuk elő, minden alkalommal gondolkodásra készteti az embert. Valódi, szabadon alkotó közösség jött össze a színházban, és ez nem csak erre az előadásra igaz. 

– Idén nagypénteken a Rokolya utcai templom plébániaközösségéből verbuválódott alkalmi színtársulat eljátszotta a Passiót. Ön alakította Jézus Krisztus szerepét. Azóta a rendező, Zöld Csaba vezetésével, aki ugyancsak a József Attila Színház társulatának tagja, létrejött az első Magyar Keresztény Színkör, amelynek Ön is tagja…  

– Igen, mondhatjuk. Amikor Csabi megkért, hogy játsszam el Jézus szerepét a Passióban, nagyon megörültem. Akkor még nem beszéltünk a keresztény színkör megalakulásáról. Amikor aztán ez szóba került, mondtam Csabinak, hogy nagyon szívesen dolgozom velük, de a karácsonyra készülő darabban, ha lehet, olyan szerepet írjanak számomra, hogy ne kelljen minden próbán jelen lennem, mert most nagyon sűrű az életem, és a következő évad még keményebb lesz a színházban. A feleségemmel és a kisfiammal is szeretnék minél több időt együtt tölteni. A keresztény színkör izgalmas és nemes vállalkozás, nagyon kedves és jó a csapat, szeretnék részt venni a közös alkotásban. Remélem, lesz alkalom, lehetőség erre.

– Ha jól értem, Ön szerint a színház is lehet az evangélium hirdetésének eszköze.

– Igen, de talán nem így fogalmaznék.

A színház óriási lehetősége, hogy képes megváltoztatni az embert, vagy legalábbis segíteni őt abban, hogy reflektáljon az életére, és a jó irányba induljon el.

Ebbe beletartozik az evangelizáció is, de nem szabad leszűkítenünk erre. Furcsa, amikor azt mondjuk: ez a szent művészet, az meg nem az. Számomra a színház alkalmas arra, hogy eszköze lehessek Istennek, hogy szóljak az emberekhez, hogy örömet és gondolatot adhassak nekik. Bármit, amire aktuálisan szükségük van azoknak, akik aznap este eljöttek megnézni az előadásunkat. Elévülhetetlen dolog a színház, amire mindig szükség lesz. Hozzátartozik az is, hogy rajta keresztül Istent adjuk az embereknek. Egyrészt azzal, ha tudatosan választunk ilyen darabokat, másrészt pedig úgy, hogy olyan színműveket mutatunk be, amelyek építik, és nem rombolják a teremtett világot.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. július 28-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.