A szívből jövő hivatás – Interjú Oláh-Zsigmond Rékával, a Gyulafehérvári Caritas beteggondozójával

A 30. születésnapját július 25-én ünneplő Réka Lemhényben él és dolgozik, összesen negyvenkét ellátottról gondoskodik rendszeresen. Kovászna megyében összesen huszonöt asszisztens tevékenykedik, akik tizenhat – jórészt felső-háromszéki – településen hatszáznál is több személyt részesítenek rendszeres ellátásban.

– Hogyan kerültél kapcsolatba az ápolói hivatással? Mi motivált, hogy belevágj ebbe az egyáltalán nem könnyű szakmába?

– Igazából már kiskoromban tudtam, hogy segíteni akarok az embereken. Én úgy érzem, hogy az ápolói szakma több, mint egy munka, ez egy hivatás. Gyerekbetegségeimből adódóan többször is találkoztam orvosokkal, asszisztensnőkkel, és valahogy megragadott az, amit ők csinálnak. Miután elhatároztam, hogy ápoló leszek, már nem lehetett eltéríteni engem ettől az elképzeléstől. Onnantól kezdve mindent céltudatosan tettem. (…)

– Mi az, amit a legszebbnek tartasz az ápolói munkában?

– Annál szebb dolog, mint amikor valakin segíthetünk, örömet szerezhetünk, és láthatjuk, hogy a munkánkkal enyhíteni tudjuk a szenvedő fájdalmát, szerintem nincs is. Egy mosoly, a segítség, amit tőlem kapnak… Ezek mind-mind szívből jövőek, és úgy gondolom, hogy ezek a világ legtermészetesebb, legszebb és legjobb tettei közé tartoznak.

Ha szeretetet adunk, akkor szeretetet is kapunk vissza és ez az, ami szerintem a legszebb az ápolói munkában.

– Milyen kihívásokkal szembesülsz nap, mint nap? Hogyan tudsz ezekkel megbirkózni?

– A legnagyobb kihívást számomra a lelki teher jelenti, hiszen a munkám során nap mint nap látom az ellátottjaim elesettségét, magányát.

Fontos számomra, hogy megtaláljam az egyensúlyt, és hogy együtt tudjak érezni velük.

Ehhez az is szükséges, hogy a saját lelki békémet megőrizzem: ne vigyem be a munkába az otthoni gondokat, és a munkából, amennyire lehet, ne vigyek haza semmit. Sajnos ez nem mindig lehetséges. Olyan típus vagyok, akinek minden érzés, minden fájdalom az arcára van írva, éppen ezért az Istennel való kapcsolatom sokat segít abban, hogy megbirkózzam a nehézségekkel. Ez a kapcsolat nagy erőt ad, így a lelkemet különösebben nem kell máshogyan „gondozgatnom”.

– Miként látod: miben más a karitász keretében végzett ápolói munka, mint egy kórházi ápolói feladta?

– Az otthongondozásban sokkal személyesebb a kapcsolat. Mi, ápolók, belépünk az ellátottjaink otthonába, az életterükbe. Ez nagy bizalommal és felelősséggel jár. Ilyen körülmények között több időt tudunk szánni egy-egy beszélgetésre, és az ápoló és a beteg között a lelki kapcsolat is sokkal erősebb, mint például egy kórházi környezetben. Ha úgy vesszük, a kórházban a beteg megy az ápolóhoz, aki legtöbbször túlterhelt, rengeteg feladata van. Mi is elvégzünk minden olyan ápolói feladatot, amit a kórházban is elvégeznének, de mi lelkileg is jelen vagyunk a betegeink mellett. Mi, karitászos ápolók, lelki támaszok is vagyunk, mert sokszor épp csak egy jó szóra, egy érintésre vagy egy beszélgetésre van szükség, és ettől valakinek teljesen megváltozhat a napja, a közérzete, sőt a lelkivilága is. (…)

– Biztos sokan kérdezték már, hogy megéri-e ápolóként dolgozni. Te mit üzensz azoknak a fiataloknak, aki most fontolgatják az ápolói pályát?

– Ez egy nehéz, de nagyon szép pálya.

Azt gondolom, sokat kell adni, de még többet kapsz emberségből, hálából és szeretetből. Mindenképp megéri ezt a pályát választani, persze, ha szívből csinálod, akkor éri meg igazán.

(…)

– Ha egy mondatban kellene összefoglalnod, mit jelent számodra az ápolói hivatás, mit is mondanál?

– Számomra az ápolói hivatás szeretetteljes jelenlét testben és lélekben. Komoly elhivatottság és elhatározás kell ahhoz, hogy valóban segíteni tudjunk az embereknek. Nem elég tudni, mit kell tenni egy adott helyzetben, szó szerint oda kell tenned és oda kell adnod magadat. Mérgesen nem mehetsz be a beteghez, mert abban az állapotban nem tudsz úgy beszélni vele, ahogy kell, és a munkádat sem tudod a legjobban elvégezni. Ahhoz, hogy a tudásod legjavát tudd belevinni a munkába, ahhoz elengedhetetlen az elhivatottság.

A teljes interjú ITT olvasható.

Szöveg: Tibodi Ferenc

Forrás és fotó: Gyulafehérvári Caritas

Magyar Kurír