Az alábbiakban részleteket közlünk a Katolikus Karitász honlapján megjelent beszélgetésből.
– Gyerekkorodban milyen volt nálatok a karácsony? Úgy mesélted, hogy a testvéreiddel nem kaptatok tárgyi ajándékokat, nem volt szokás a családotokban, mégis örömmel gondolsz vissza az ünnepekre.
– Maga az az illat, a narancs illata, ahogy bejárta a szobát. Annyira megragadt bennem, hogy még a mai napig, ha narancs van a kezemben, mindig ez jut eszembe – gondolom, annyira belém ivódott ez az élmény –, hogy mennyire örültünk akkor a narancsnak meg a banánnak. Ebből kifolyólag mi is
átérezzük azoknak a gyerekeknek a helyzetét, akik karácsonykor egy narancsot vagy egy banánt kapnak a fa alá, vagy jó esetben valamilyen játékot is. Ez mennyire boldoggá tudja tenni őket akár az ünnepen, akár egyetlen napon. Vagy akár úgy is járhatnak, mint én, hogy egész életükön át elkíséri őket ez az érzés.
– Egy korábbi interjúdban mesélted, hogy vasúti pályafelügyelőként, a sínek között gyalogolva arról álmodtál, hogy egyszer híres zenész leszel. (...)
– (...) az első fellépésem egy farsangi bálon volt. Szerintem hét-nyolc-kilenc éves lehettem. Még van is egy kép valamelyik lemezborítón, amin ott állok egy nagy gitárral és szemüvegben. Amikor igazán célként tűztem ki ezt az életet, akkor már a vasútnál dolgoztam. Folyamatosan a zenével foglalkoztam fejben, nem a munkámmal. Pedig nekem ott nem az lett volna a dolgom, hogy dalokat írjak a sínek között, hanem hogy ellenőrizzem a pályát. (...) csak a zenét láttam magam előtt. Azt éreztem, hogy ezt kell csinálnom, és semmi más nem érdekelt. Ott hagytam a munkahelyemet a zene miatt, pedig bevételem sem volt belőle. (...)
(...) itt vagyok én, Oláh József, aki nem tud kottát olvasni, a zeneelmélethez szinte semmit nem ért, mégis tud dalokat írni és olyan zenéket létrehozni más emberekkel, amelyek sikeresek lesznek – én ezt nem tudom másnak tulajdonítani, csak annak, hogy a Jóisten adott nekem két jó fület, meg valamit az agyamban, ami működik. Ezek nekem nagy kihívások és nagy örömök. (...) László Sanyi sokat segített. Amikor 2000-ben feljöttünk Budapestre a Fonóba fellépni, ő volt a Fonó igazgatója. Volt egy országos megmérettetés az évezredforduló környékén. Végigjártuk a versenyeket, mindenhol jól szerepeltünk, és a győztes jutalma az volt, hogy felléphet a Fonó Budai Zeneházban. De nem azért figyelt fel ránk, mert annyira jó műsort adtunk ott, hanem mert elkezdtünk zenélni az előtérben. Magunk örömére muzsikáltunk, és mindenki körénk gyűlt. Teljes extázisban volt a közönség. (...)
(...) Szerintem annak, hogy még mindig együtt vagyunk, és nem szálltunk el sem emberileg, sem zeneileg, nagy szerepe van abban, hogy család vagyunk. A turnék után mindenki hazamegy Paszabra, és éli a hétköznapi életét; csinálja a dolgát. A család nagyon fontos kapocs. Sokan azt gondolnák, hogy ennyi év után már egymás agyára mennénk. De amikor felmegyünk a színpadra, olyan energia és olyan kapcsolat jön létre közöttünk, amit a közönség azonnal megérez – érzik a szeretetet, az összetartozást. És igen, ennyi év után is tudunk örülni egymásnak. Nem tudnám elképzelni, hogy valamelyik családtagom helyére behozzak egy profi zenészt, aki technikailag tökéletes. Nekem fontosabb az az érzés, hogy ott állnak velem a testvéreim, a gyerekeim, a keresztgyerekeim. Ezt nem lehet tanítani. Vagy megvan az emberben, vagy nincs.
(...) valamilyen formában mindenki tehetséges valamiben. Nem biztos, hogy zenében. Lehet prózamondásban, versmondásban, kézművességben vagy akár a munkájában. Mindenki jó valamiben. A kérdés az, hogy felismeri-e ezt magában, és elkezdi-e fejleszteni.
(...) Nekem is azt mondta édesapám, hogy ne adjam fel a biztos munkahelyet a bizonytalanért; azt mondta, ebből nem lesz megélhetés. Én mégis mentem tovább. Sokáig nem történt semmi, (...) csak lebegtem a bizonytalanságban. Aztán egyszer csak megérkezett az a bizonyos lehetőség, és onnantól működni kezdett minden.
A kérdés az, hogy van-e elég ereje, türelme és kitartása az embernek kivárni ezt. (...) A lényeg az, hogy felismerjük a lehetőséget, merjünk élni vele, és merjük kockáztatni a biztosat azért, amiben igazán hiszünk.
(...) addig megyek színpadra, amíg ez örömet ad. Amint azt érzem, hogy már csak a pénzről szól, abbahagyom. Ötvenhat évesen is azt érzem, hogy fiatalnak kell maradnom. Ma már tinédzserek is járnak a koncertjeinkre, és nekem fontos, hogy őket is meg tudjuk szólítani. A közönség visszajelzése az én lételemem. De ez kölcsönös. (...) Általában az ötödik dal környékén érezzük, hogy összekapcsolódunk velük. (...) Akkor kezd igazán működni minden.
– (...) november 11-én este a MOMkultban (...) a Karitász által támogatott gyerekekért adtok koncertet. Ha egyetlen mondattal kellene meggyőznöd valakit, aki még nem járt Parno Graszt koncerten, hogy ott legyen november 11-én, mit mondanál neki?
– (...) különleges koncert lesz. Különleges alkalomból adjuk, és ráadásul ülős koncert lesz, ami nálunk nagyon ritka. Általában álló koncertjeink vannak, itt viszont más hangulat várható. Készülünk rá, és olyan dolgok történnek majd a koncerten, amelyek szerintem csak ezen az estén lesznek láthatók. Azt gondolom, hogy
aki eljön, annak a szíve megtelik szeretettel, a lelke pedig békével.
35 év zene, 35 év jószolgálat – jótékonysági koncert
A Parno Graszt és a Katolikus Karitász közös jubileumi koncertje november 11-én, szerdán 19 órakor lesz a budapesti MOM Kulturális Központban. A koncert bevételét a Katolikus Karitász hátrányos helyzetű gyermekek felzárkóztatására és tehetséggondozására fordítja.
Jegyek a Jegy.hu oldalon vásárolhatók.
Aki személyesen nem tud részt venni az eseményen, támogatói jegy vásárlásával is hozzájárulhat a kezdeményezéshez.
Forrás: Katolikus Karitász
Fotó: Parno Graszt
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria



