A szót mindig a hang hitelesíti – Beszélgetés Röhrig Gézával, az Arcus Temporum díszvendégével

– Az idei Arcus Temporum ünnepel. Húszévesek lettünk, a Szent Márton-bazilikát pedig 800 éve szentelték föl. Fontos az Ön életében az ünnep?

– Nagyon. Én egy született homo festivus vagyok. Szükségletem az ünnep, és most nemcsak a magasztos, egyházi vagy nemzeti ünnepekre gondolok, de a farsangra, a lagzira, a szüretre is. Szeretem, sőt vágyom az ünnepek után, hisz ha sikerül, ha bekövetkezik:

az ünnep ellenvalóság. Színeváltozunk, elragadtatunk, azzá válunk bennük, akik igazából is volnánk.

(…) Az ünnep előfeltétele a valahová tartozás. Az online világ pedig csak tovább növeli a lelkek közti távolságot.

– Színészként ismerik a legtöbben, de emellett rendező, író, zenész, és „civil” foglalkozásai is vannak. Melyiket érzi leginkább a magáénak, és miért?

– A legtöbbet a halottmosdatástól kaptam. Ilyenkor nem valakit, hanem magát az embert látom az enyhén ferdére billentett asztalon. Az egész olyan, mintha a szentélyben szolgálnék. Ha van, kiveszem az atyámfiából a vénakatétert, a hólyagkatétert, a bal vállára fordítom, hogy először a háta és a lába jobboldali részét mossam le, aztán megismétlem ugyanezt a másik vállára fordítva is, majd ha egy fogpiszkálóval a lába körmét is kipucoltam, és teljesen tiszta már mindenütt, a fejétől a talpáig háromszor leöntöm hideg vízzel. Közben az Énekek énekéből recitálunk el részeket, mert minden halottat hárman mosdatunk. Amikor a haját fésüljük, azt a verset kántáljuk, hogy „Az ő feje, mint a választott, drága, megtisztított arany; fodor haja fekete, akár a holló”. Amikor kivesszük a szájából a protézist, azt mondjuk, „A te fogaid hasonlatosok a juhok nyájához, melyek feljőnek a vízből, s ikreket ellenek, meddő azok között nincsen”. A leöntése után szárazra törülgetjük, ráadjuk a csomótlan, hófehér lenruhát, és a haját is megfésüljük. Miután betettük őt a koporsóba, bocsánatot kérünk tőle, hátha elfelejtettünk valamit, vagy nem figyeltünk oda kellőképpen. Végül szórok egy marék jeruzsálemi földet a szalmapárnájába. S amíg ezt végzem, nincs idő. Nem vagyok sem éhes, sem szomjas, sem nős, egyedül a rám bízott felebarátra koncentrálok.

– Megváltoztatta az élet végességével való viszonyát a halottmosdatás?

– Nem. A halál botrány, és ezt semmi nem képes elfedni. (…) Clément írja, hogy bizonyos fokig minden halál gyilkosság, mert egy olyasvalakit pusztít el, aki az örökkévalóságra teremtetett. (…) A testét elpusztítja. Átmenetileg mindenképp. Még akkor is, ha hiszünk a feltámadásban.

– Meg tudunk békélni ezzel a botránnyal?

– Muszáj megbékülnünk vele. A gyakorlatban legalábbis. Keresztény értelmezés szerint a halál nem volt része az Atya tervének. Isten összegzése tehát a hatodik napon, „és láta mindent, amit teremtett vala, és ímé, nagyon jó”, még a bűn előtti világra vonatkozik. A zsidó hagyomány ezt másképp látja. A midrás szerint Ráv Méir Tórájában úgy állt, hogy „és láta mindent, amit teremtett vala, és ímé, a halál jó”. Rabbi Jehosua ben Karcha pedig azt mondja egy másik midrásban, hogy Isten előbb teremtette a halál angyalát, mint Ádámot. A Biblia második mondatából, „setétség vala a mélység színén”, a setétség szerinte már a halál angyalára utal. Akárhogy is van, a vég kiszolgáltatottá tesz minket. A gyásztól sújtott lélek néha éppoly védtelen, mint elhunyt szeretteink teste.

(…) Aki valóban hinni akar, az már hisz is, mert megtette, ami tőle telhető. (…) Ha tudok, igyekszem a tapasztalatból kiindulni. Amikor tehát Isten létéről beszélünk, engem elsősorban a fizikusok véleménye érdekel, és nem a filozófusoké. Az már gyerekként is föltűnt nekem, hogy a csillagászok mennyivel nyitottabbak Istenre, mint az eticisták.

– Több verseskötete is megjelent, és jövőre várható a regénye. Melyik műfaj áll közelebb Önhöz?

– (…) a legközelebb az éneklés áll hozzám. A szavak és hangszerek nélküli kiáltozás. A haszidok nigunnak nevezik ezt. Az ember elkezdi, és van, hogy öt percig, de van, hogy egy óráig is emeli őt az ár. Szöveg nincs, bimbibimbim, ojjojojjoj, tehát ilyenkor csak fonémák szakadnak ki a lélekből (…) A minap a legkisebb fiam rákezdett egy nigunra a metrón. Kértem, várjon még. Egy távoli fa alatt aztán kieresztettük a hangunkat. A szövegnélküliség nagyon felszabadító.

A szót mindig a hang hitelesíti, ezért a hangot fontosabbnak érzem a szónál.

– Készülő regényéből is fölolvas majd egy részletet az Arcuson…

– Tizennégy évesen kezdtem el írni, de hamar beláttam, hogy anyám életében ez nem jelenhet meg. Pár éve ez a probléma sajnos megoldódott. Nehéz erről a könyvről beszélnem, várjuk meg, be tudom-e egyáltalán fejezni. (…) majdnem negyven évig hozzá sem nyúltam. Akkor észrevettem, hogy József Attila pár órával a Mama születésnapja előtt halt meg. Pőcze Borbála december 4-én született, a költőt pedig december 3-án este fél nyolckor ölte meg a vonat. Ez a tény indította be újra bennem a szöveget.

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás: Pannonhalmi Főapátság

Fotó: Lambert Attila (archív); Pannonhalmi Főapátság

Magyar Kurír