A Szűzanya gardróbja – Az andocsi kegyhely titkainak nyomában

Oltárán fából készült, nagyjából ötszáz esztendős, ember nagyságú Mária-szobor áll, karján a kisded Jézussal. Az andocsi Szűzanyát évszázadok óta óvják és öltöztetik gyermekével együtt szebbnél szebb ruhákba a helyiek és az ide érkező zarándokok.

Néhány évvel a mohácsi vész előtt, 1520 táján, egy sötét éjszakán nagy világosság gyúlt Somogyország egén. A mennyei fényesség, melyben angyali ének zendült, Kalocsa felől érkezett, s az égből alászállva Andocshoz közelített, ahová illetéktelen kezek érintése elől menekítették Isten angyalai a csodatévő Mária-szobrot. Amikor másnap reggel a falu népe dolgára indult volna, egy szép, tornyos kápolna állta útjukat. Az éjjeli csodát a falu silbakja (éjjeli őre) saját szemével látta, s hallotta is az angyalok zengő énekét. Másnap aztán a Szűzanya megjelent az andocsi asszonyoknak, és, jámborságra intve őket, így szólt hozzájuk: „Imádkozzatok!” – tartja a legenda.

Ha az öregeket kérdeznénk erről, közülük sokan talán még ma is kijavítanának: „Ó, nem legenda ez, valóban így történt”

– mondja Nyéky Kálmán atya, a Nagyboldogasszony-bazilika plébánosa, akihez látogatóba érkeztünk, hogy beavasson bennünket a búcsújáróhely történetébe és bepillantást engedjen „az andocsi Szűzanya gardróbjába”.

A rendház két nagyobb, egybenyíló boltíves termében ugyanis ma a Mária-szobor körülbelül négyszáz viselete van elhelyezve, és ezek mindegyikéhez anyagában és díszítésében illeszkedő ingecske is tartozik a Szűzanya karján ülő kis Jézus számára. A ruhák immár több száz éve gyűlnek itt, gyakorlatilag a világ minden tájáról: a búcsújáróhelyre érkező zarándokok hálaadományaiként és felajánlásaiként, fogadalmi ajándékokként Mária közbenjárásáért.

Noha a török időkben Andocs a hódoltság területére esett, csodával határos módon a lakosság mégis meg tudott maradni katolikus hitében – eleveníti fel a plébános a falu múltját, hozzátéve, hogy bizonyos szempontból mind a mai napig is missziós területnek számít ez a vidék.

Mielőtt körbevezetne bennünket a rendházban és a templomban, az ebédlőben ülünk le beszélgetni. Nyéky Kálmán 2022 júniusától plébános Andocson, ám kötődése a településhez jóval régebbre nyúlik. Ahogy fogalmaz, visszahívta magához az andocsi Szűzanya, ugyanis 1998 májusában épp itt itt szentelték diakónussá. Saját bevallása szerint

nap mint nap megbizonyosodik arról, hogy Mária ezen ősi hajléka valóban rendkívüli hely.

Papként alapvetően egyedül látja el a feladatokat, de azért akad segítője: a helyi hívek mellett többek között Lehoczki Gábor diakónus és felesége, továbbá az Emmánuel Közösség tagjai, akik ugyancsak sokszor megfordulnak a zarándokhelyen. Újabban Törökbálintról is érkeznek családok a misszióba.

Horváth János, az első jezsuita missziós atya, akit Jakusich György veszprémi püspök rendelt ide 1640-ben, három évvel később a következőt írta bécsi elöljárójának: „Andocson van ugyan plébánia, de régóta üresen, dezolált állapotban áll, a Mindenszentek temploma szintúgy elárvult, ahol a csodatevő Szűzanya szobra viszont épségben megmaradt. (...) E misszió a veszprémi püspökség területén fekszik, a Balatontól innen, a török megszállás alatt”.

A magyar történelemnek e nehéz korszakában kezdődik tehát a kegyhely története. A jezsuiták a török uralom alól való felszabadulás után elhagyták Andocsot, a zarándokhely pedig a következő harminc esztendőre gazdátlanná vált. Volkra Ottó veszprémi püspök utasítására aztán 1716-ban négy ferences atya érkezett, akiknek jóvoltából ismét fellendülésnek indult.

Szent Ferenc követői 1720-ig az első, szegényes missziósházban laktak; az új, még ma is látható barokk kolostoregyüttes alapkövét 1725. május 8-án tették le. A kegykápolnához kapcsolódó templomét kicsivel később, 1739. május 25-én, Szent Ferenc testének átvitele ünnepén. Pöstyén Mihály őrkanonok irányítása mellett végül 1745-re be is fejeződhetett az építkezés. 1746-ban a kegykápolna régi, szúette gótikus oltára helyére a somogyi nagybirtokos, Zichy Ádám díszes barokk oltárt állíttatott, a mellékoltárokat pedig már a környék többi nemesi családjával összefogva. A templomot 1747 adventjén szentelte fel Padányi-Biró Márton veszprémi püspök.

Andocs az egész vidék lelki központjává vált: a Mária-ünnepeken, Szent Ferenc és Szent Antal ünnepén ezrével keresték fel a hívek a kegyhelyet.

Lelkipásztoraik vezetésével a kalocsai hívek immár három évszázada rendszeresen elzarándokolnak az andocsi Szűzanyához, és ma is a magukénak érzik a kegykápolnát és a kegyszobrot.

Rajtuk kívül minden ősszel érkeznek zarándokok Székesfehérvár környékéről is: szinte azóta, hogy kétszáz évvel ezelőtt a koronázóváros az andocsiaknak adományozta a kegyszobor fejét díszítő koronát.

1948-ban tíz ferences szerzetes élt Andocson Nagy Sándor Arisztid házfőnök irányítása alatt. Ők szervezték és igen nagy hozzáértéssel bonyolították a búcsújárást. Ekkor már erősen éreztette hatását a vallás felszámolására törekvő nyomásgyakorlás a hatalom részéről. Az 1950-es esztendő az andocsi rendházra nézve is sorsdöntőnek bizonyult: a többi magyarországi szerzetesrendhez hasonlóan ezt is felszámolták. A ferencesek közül csak Kelemen Gábor, rendi nevén Alán itt maradhatott plébánosként, egészen haláláig, 1986-ig, de például szerzetesi ruháját már nem volt szabad viselnie a rendházon kívül.

A kegyhely mára ismét megtelt élettel, sőt, Varga László kaposvári főpásztor felhívására újabb és újabb zarándoklatok indulnak (amelyekről az andocsiszuzanya.hu honlapon lehet tájékozódni), hogy az egyházmegye hívei közösen imádkozzanak papi és szerzetesi hivatásokért.

A kegyhelyen látható legtöbb ruhadarab a történelmi Magyarország területéről – a Partiumból és Erdélyből, a Felvidékről, a Délvidékről – származik, de akad itt tiroli, angliai, ír, kanadai, amerikai, kínai és venezuelai eredetű is.

Zichy János felesége, Széchenyi Katalin grófnő az 1747-es templomszentelés napján a szoborra ünnepi palástot terített. Innentől datálódik a szobor felöltöztetésének a szokása, és az idők során a „Szűzanya gardróbja” egyre újabb és újabb ruhákkal gazdagodott. A legrégebbi a máig megmaradtak közül 1852-ben készült; ezt Boronkay Cili, az ősi nemesi Tallián család somogyi ágának tagja adományozta a templomnak. „A mélykék színű anyagot aranyszállal hímzett holdak és napok díszítik – mutatja Kálmán atya. – Ez az égboltot szimbolizálja, és azt fejezi ki, hogy mindannyiunkat óvón fed be palástjával a Szűzanya.”

A ruha szegélyén olvasható imádságra külön is felhívja a figyelmünket:

Ó kegyes Mária, fogadd el áldozatom, melyhez kérésemet én hozzácsatolom. Hogy végső órámban látogass meg engem, mely nagy kegyelemért magasztaljon lelkem.”

Ugyanez jelenik meg az Üdvözlégy „imádkozzál érettünk most és halálunk óráján” sorában is – mutat rá Kálmán atya, aki egy emlékezetes élményét is felidézi: egy leányfalusi lelkigyakorlat alkalmával került a kezébe az adományozónak egy másik ajándéka, történetesen egy kehely, melynek alján ugyancsak Boronkay Cili neve látható, aki azt kéri a kehellyel miséző atyáktól, hogy imádkozzanak érte. „Kétszer is elolvastam, lám, milyen kicsi a világ” – teszi hozzá mosolyogva a plébános.

A falon további csodálatos darabok, gazdagon hímzett kalocsai viseletek láthatók, amelyeken a virághímes minta gyakorlatilag minden négyzetcentimétert befed. Bizonyos ruhákban a belsőbe varrott családi fényképeket is találunk, vagy rövid leírást arról, miért, milyen körülmények között hozta a ruhát az adományozó.

Az egyik palást az ’56-os forradalom napjaiba röpít vissza bennünket: „Hétfájdalmú Szűz, öleld szívedre elvesztett fiainkat!” – olvasható a hímzésen, a bélésből pedig az is kiderül, hogy 1956. november 1-jén, mindenszentek ünnepén ajánlotta fel a készíttető. A forradalom ideje alatt a fájdalom kifejezésének felszabadultabb megnyilvánulása volt ez, hiszen a forradalom leverését követően újra évtizedes elfojtás következik – mondja Kálmán atya, majd egy másik hasonló bevarrást mutat, amely arról tanúskodik, hogy egy asztalossegéd 1957-ben, első fizetéséből varratta a ruhát. A korban igazi bátorságra vall ez egy fiatal munkásember részéről, aki ily módon is felvállalta vallási hovatartozását és a Szűzanyához való kötődését.

A mai múzeum korábban egyébként nem volt látogatható – teszi hozzá a plébános –, a rendház elzárt részét képezte, ahová egyedül az öltöztetőasszonyok léphettek be, akik az egyes alkalmak előtt átöltöztették a kegyszobrot. (A nagybúcsú, augusztus 15-én jelentette az egyetlen kivételt, amikor néhány óra erejéig szabad bejárása volt mindenkinek.)

Az állványokon a ruhák a liturgikus színeknek megfelelően vannak rendszerezve, de szinte minden színárnyalat képviselteti magát. A minőség változó: vannak bársony, selyem vagy brokát anyagúak, de akad egyszerű vászonból, függönyből szabott is. Van gazdagon hímzett, vagy épp csipkével kivert, s akadnak igencsak egyszerű ruhák is. A szobrot manapság kéthetente, havonta öltöztetik át, az adott egyházi időszak liturgikus színének megfelelően.

A Szűzanya öltöztetésére nem csak Andocson találunk példát; a világ számos pontján él hasonló hagyomány. A somogyi kegyhely azonban attól igazán különleges, hogy ez a fekete madonnákat idéző szobor eredetileg festett, tehát ruhát „visel”, ellentétben a kis Jézussal.

Érdemes arra a lelki tartalomra felfigyelni, ami a gyermek felruházását kíséri: Mária ruhái mellett minden esetben ott vannak a gyermek ruhái is. Jézus mezítelenül érkezik hozzánk, és halálában úgy is távozik. Az utolsó ítélet című képén Michelangelo szintén így ábrázolja őt.

Mária jóságosan betakar mindannyiunkat az ő palástjával, mi pedig megtanulhatjuk tőle, hogyan öltöztessük fel a legkiszolgáltatottabbat

– emeli ki Kálmán atya.

A templomba belépve láthatjuk, hogy a gyermek Jézust a karján tartó csodatévő Szűzanyát, két oldalán Szent Katalin és Szent Dorottya szobrával, egy kis ékszerdobozt idéző gótikus kápolna rejti. Ez elé épült a ma is álló kegytemplom, melynek előbbi így a szentélyévé válhatott. A három központi alak mellett áll két szent királyunk, István és László, illetve Szent Ferenc és Szent Antal már barokk időből való faszobra is.  

Ez a szentély a csendes imádságra hív bennünket, ahogy a templombelső, a rendház és annak környezete is. Ha nyitott szívvel és lélekkel vagyunk jelen itt, egyszer csak megszólít bennünket, és arra hív, hogy közelebb kerüljünk Isten titkaihoz.

A középpontban Mária kezeiben Jézus tekint le ránk – mondja a plébános, hozzátéve, hogy bár a konkrét történeti tények önmagukban is számos érdekességgel szolgálnak, szinte minden elcsöndesedés, imádság újabb és újabb felismerésekkel gazdagítja az ide betérőt, köztük őt magát is. A rendház, a templom, a berendezés, a ruhák mind-mind mesélnek, és aki figyel, azelőtt felfedik titkaikat. Kálmán atya a tabernákulumot két oldalról őrző rózsaszín, illetve kék ruhát viselő kicsiny angyalra hívja fel a figyelmünket.

„Angyalszárnyaik fényesre vannak simogatva… a gyermeküket vagy a magzatukat elveszítők szokták megérinteni őket, amikor imádkozni – mondja. – Nem csak a testi gyógyulás létezik. Andocson sok lelki gyógyulást is tapasztalunk. A lélek sebei nemegyszer nehezebbek, fájdalmasabbakak a testieknél.

Vigyük bátran a Szűzanyához terheinket, mindazt, ami számunkra nehéz, ami megbetegíti a testünket és a lelkünket, és tegyük le a lábai elé! Ő pedig minden kétséget kizáróan közben jár majd értünk az Atyánál és szent Fiánál.”

A ruhák tárolása, tisztán tartása nem kis feladat, amelynek ellátásához a kegyhelynek juttatott adománnyal mi is hozzájárulhatunk. Az Andocsi Nagyboldogasszony Plébánia számlaszáma: 10700172-74061176-51100005, a közleményben tüntessük fel: Mária Múzeum.

Fotó: Lambert Attila

Horogszegi-Lenhardt Erika/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 31. – április 7-i ünnepi számában jelent meg.