A találkozás reménye – Erdő Péter bíboros gondolatai mindenszentek napján

„Számunkra mindenszentek és halottak napja egymást kiegészítő ünnepek. Hisszük ugyanis a holtak feltámadását és az örök életet” – kezdte gondolatait a bíboros. Beszélt azokról, akik haláluk után rögtön a mennyországba jutnak, és azokról is, akik még a tisztulás állapotában vannak. Az elhunytakért mondott imádságainkat az Isten irgalmába vetett bizalom kíséri. A feltámadás hite pedig a gyászoló ember legszemélyesebb reményét is magában hordozza: újra találkozhat azokkal, akiket elveszített.

Mindezért tehát nemcsak lelkileg, hanem érzelmileg is hisszük a halottakkal való találkozás nagy kegyelmét.”

Erdő Péter számára ehhez a reményhez egy középiskolás korában átélt esemény emléke is társul. Olyan történetet osztott meg a hallgatókkal, amelynek magyarázatát azóta is keresi.

„Középiskolás voltam még, amikor az egyik tanárunk, akit nagyon szerettünk, betegségbe esett, és hamarosan meghalt. Imádkoztunk érte, és akkor történt, hogy egyik nap álmomban ez a tanár jelent meg, mégpedig úgy, mint aki már a ravatalon van, és én vagyok, aki a gyászbeszédet mondja. Akkor nem értettem ezt a történetet, de nem szóltam senkinek” – emlékezett a bíboros, majd felidézte, három vagy négy nappal később felkérték, hogy az egész diákság nevében ő búcsúztassa el az elhunyt tanárt. Megírta a beszédet, és megmutatta az osztályfőnökének, aki megfelelőnek találta. A temetésen aztán váratlanul ismerősnek tűnt minden.

„Amikor aztán a temetőhöz értünk, egyszerre csak azt láttam, hogy minden úgy van, mint álmomban. Mindazok a körülmények, amelyeket ott annak idején láttam, egészen pontosan ugyanolyanok voltak.”

A ravatalnál állva, a búcsú szavait kimondva a fiatal diák úgy érezte, szeretett tanáruk továbbra is kapcsolatban marad velük. A bíboros évtizedek múltán is személyes közelséggel beszélt erről: „Ez az élmény azóta is a szívemben van, mert úgy érzem, valami olyan történt, ami az emberekkel általában nem szokott történni. Elmondtam a beszédet, és az volt az érzésem, hogy ez a tanár, aki kedvenc tanárunk volt, valahogyan összekapcsolódik velünk.

Azóta sem tudom, mi lehetett ennek az oka, de éreztem, hogy a halottak és közöttünk valamilyen kapcsolat áll fönn.”

Az emlék kérdései vele maradtak. A hit fényében gondolkodott a történteken, próbálta megérteni az átélt eseményt. Bizonytalanságát éppen olyan őszintén fogalmazta meg, mint azt a meggyőződését, amelyre az emlékezés közben eljutott:

„Máig sem tudom, mi a megoldás. De biztos vagyok benne, hogy az Isten mindannyiunkat valamilyen módon a magáénak ismer.”

Ebben a bizonyosságban kap távlatot a szeretett ember hiánya. Akiről megemlékezünk, annak a sorsát Isten irgalmára bízzuk, miközben a saját életünkre is felelősséggel tekintünk. A bíboros a viszontlátás reményéről és a szentek közösségéről így vallott:

„Hiszem, hogy van különbség abban, hogy az életében ki hogyan élt. De azt is tudom, hogy

már itt a földön és majd az örök életben is találkozni fogunk mindazokkal, akik Isten irgalmából végül is az örök boldogságba jutnak.

A szentek közösségében majd velük együtt fogjuk dicsérni Istenünket.”

Ez a remény az emlékezés egyszerű mozdulataiban is kifejezést kaphat. A sírra helyezett virágban, az otthon meggyújtott gyertyában, az elhunytakért mondott imádságban. Erdő Péter arra hívott, hogy emlékezésünkbe azokat is fogadjuk be, akiknek már senki sem őrzi az emlékét:

Nagyon fontos, hogy megemlékezzünk a halottakról, megemlékezzünk a mi kedves halottainkról és mindazokról is, akikre már senki sem emlékszik.

Adjunk is hangot ennek a közös élménynek, legyen érzékelhető mindenki számára. Legyenek gyertyák a sírjukon és legyenek gyertyák az otthonainkban is. Tegyünk virágot a sírjukra, ne hagyjuk, hogy az emlékük elenyésszen itt a földön.”

A bíboros végül Krisztus feltámadására irányította a figyelmet, amelyből a keresztény ember a búcsúzás fájdalmában is reményt meríthet: „Mert Jézus Krisztus feltámadt, az ő halála és feltámadása kössön össze minket az örök boldogságban is.”

Forrás: Zsuffa Tünde/Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Fotó: Mudrák Attila (archív)

Magyar Kurír