A templom legyen pompás – Látogatás a budapest-pesterzsébeti görögkatolikus templomban

Papp Miklós görögkatolikus parókus fogad bennünket a belülről teljesen felállványozott templomban, ahol már egy ideje festési munkálatokat végeznek.

A templom múltjáról is mesél: „Pesterzsébet régen Budapest peremkerülete volt. A karmelita nővérek építtettek itt egy templomot 1926-ban. Összeszedték az első világháború után az árvákat, a külváros szegény gyerekeit, és a templom mellett árvaházat létesítettek. A szerzetes nővéreket 1950-ben egy éjszaka teherautóra kényszerítették és elvitték, mindent itt kellett hagyniuk. Az iskolát (árvaházat) államosították, a mai napig állami iskola működik itt. A templomból – szovjet mintára – tornatermet akartak csinálni, mert az iskolának nem volt, de, hála Istennek, mégis megmaradhatott templomnak. Néha ugyan miséztek benne, de valójában lakat került rá.

Könnyen el lehet képzelni, ha egy templomot nem használnak, minden pusztulásnak indul benne. Mivel Pesterzsébeten több katolikus egyházközség van, ez a kis templom nem nagyon hiányzott senkinek. Csak néha tartottak itt szentmisét. A rendszerváltás után visszatértek a nővérek, akik akkorra már idősek, betegek voltak, számban is megfogyatkoztak. Budapesten négy templomuk volt, a pesterzsébetit nem igényelték vissza, inkább más ingatlanokat kaptak. A Görögkatolikus Egyház jelentkezett, hogy neki viszont jó lenne. Ez a templom egykor összegyűjtötte az árva gyerekeket, s mi, görögkatolikusok hasonlóan »árvák«, bevándorlók vagyunk itt. Afféle belső bevándorlás volt ez. Az első világháború után nagyon sokan költöztek ide Kelet-Magyarországról, Borsodból, Hajdúból, Szabolcs-Szatmárból, s ezen a vidéken nem volt még saját templomuk a görögkatolikusoknak, ahogyan a Belvárosban, a Rózsák terén. Ezért aztán mindig bekéredzkedtünk egy római katolikus templomba. Szívesen segített az Egyház, de ez nem volt igazán jó megoldás. Ez a templom tulajdonképpen az eredeti hivatását folytatta, amikor otthont adott az olyan árváknak, mint mi voltunk. Amikor a rendszerváltás után átvettük, igen rossz állapotban volt, be is ázott, a tetőtől a pincéig mindent fel kellett újítani, és korszerűsíteni a fűtést meg a teljes villamoshálózatot. A festéssel addig nem tudtunk foglalkozni, amíg a többi munka zajlott. Tíz évig tartott a felújítás, s csak ezután álmodhattunk arról, hogy kifestetnénk a templombelsőt.”

A mennyezetről nagy méretű, csodaszépen megfestett Krisztus-arc, a Pantokrátor néz le ránk. Egyelőre nem könnyű megközelíteni, és látni is csak félig lehet a munkálatokhoz szükséges deszkalapok miatt, de még néhány hónap, és teljes pompájában ragyog majd. A már kész festményeken nem a kék, sokkal inkább a sárga szín dominál az egész templomban, s ettől világos, napfényes hatású az egész tér.

Papp Miklós parókus a festés technikai részleteiről is beszél. „A nedvesség miatt először is körben újra kellett vakolni a falakat. Azután kaptak egy alapszínt, hiszen fehérre volt meszelve minden – tudjuk meg. – Az eredeti épületből megmaradtak az üvegablakok. Korábban szobrok is díszítették a templomot, de azokat elvitték a nővérek. Sehol semmilyen kép nem volt a falakon, nyolc éven keresztül úgy végeztük itt a liturgiát, mintha egy református templomban lettünk volna. Csak lent volt egy oltárkép, és ennyi. A templom most, a festés után lesz végre igazán görögkatolikus.”

Az egyik oldalsó faliképen láthatjuk, amint Izrael fiai száraz lábbal átkelnek a Vörös-tengeren, a nyomukba eredő egyiptomi sereget pedig elnyeli a visszazúduló víztömeg. Remekül megfestett alakok, arcok idézik meg a jelenetet a környező sziklás tájban. A korabeli ruhák minden részlete, redőzete finoman, érzékenyen megfestve, puha pasztellszínekkel elevenedik meg.

„Egy templom művészi kifestéséről azt kell tudni, hogy minden felekezetnek megvan a maga filozófiája; a római katolikusoknak, a protestánsoknak is. Nekünk, görögkatolikusoknak az, hogy a templom legyen pompás. Mi nem az egyszerűségre törekszünk, mert úgy gondoljuk, amikor valaki belép a templomba, tulajdonképpen Isten országába lép be. Mindenből a legszebbet szeretnénk adni Istennek! A beszédből is, ezért van az, hogy a liturgiát mindig énekeljük. Az egész szertartás alatt tömjénezünk, díszesek a papi ruháink, szép körmeneteket tartunk, a püspökök koronát is viselnek, mindenben a pompára törekszünk. A templomi freskók is ezért fontosak számunkra, szép művészi képeket festünk a falakra” – hallhatjuk a parókus magyarázó szavait.

„A falak kifestésének mindig megvan a koncepciója – mesél tovább Papp Miklós. – Hátul kap helyet az Ószövetség, ott látjuk Mózest. Megjelenik a képen az ószövetségi pászka, az egyiptomi kiszabadulás jelenete, és ott lesznek a pátriárkák, Ábrahám, Izsák és Jákob. Innen indulunk előre, az Újszövetség felé. Az óra járásának megfelelően haladunk, a kiindulópont a karácsony, s láthatjuk a falon az örömhírvételt, Jézus megkeresztelkedését, és ahogy haladunk befelé, sorra következnek az újszövetségi történetek. Helyet kap a falon a kenyérszaporítás, a magvetőről szóló példabeszéd, alatta a kánai menyegző jelenete, s így eljutunk a húsvétig, majd utána következik a pünkösd, a Szentlélek kiáradása, a szentélyben.

„A képek minden részlete kánon szerinti; az ikonfestészetnek szigorú szabályai vannak. Nem azt fest a festő, amit akar, az ikon nem az önkifejezésről szól. A művész az Egyház hitét festi meg. Azt szoktuk mondani: az ikon festett teológia, azt ábrázolja, amit hiszünk. Krisztus ruhája például mindig kék és bordó színű, ez azt fejezi ki, hogy valódi Isten és valódi ember. A színeknek, az arányoknak, a mozdulatoknak, mindennek jelentősége van az ikonokon. Amikor az ember belép a templomba, a falakon festett teológiát talál. A liturgia alatt is előfordul, hogy az ember »mozizik«, jobbra-balra nézelődik, s amit lát, az nem más, mint a teológiai tanítás. A bizánci festmények nem az esztétikát akarják szolgálni, elsősorban nem érzelmeket kívánnak közvetíteni. Persze azért meghittséget árasztanak. De az ábrázolások fő célja nem az, hogy a képek valamiféle jámborságot szítsanak fel bennünk, vagy hogy a látvány hatására pusztán együttérezzünk Jézussal, akit megfeszítettek. Ezek a faliképek magvas teológiai igazságokat ábrázolnak. És ha elmerülünk bennük a szertartások alatt, akkor felvérteződünk a teológiával, a jó gondolatokkal, s aztán így lépünk ki a templomból a való világba, a hétköznapokba” – tudhattuk meg ezeket az érdekes adalékokat a parókustól.  

„A bizánci gondolkodás a templomba belépő embert teljes valójában igyekszik megragadni és fölemelni a tömjénillaton, az énekeken, a liturgiában hallott tanításon és a képeken keresztül, a szaglására, hallására, vizualitására és az értelmére hatva. A giccset azonban nagyon határozottan elutasítjuk, hiszen az nem emeli föl az embert, legfeljebb kicsit megcsiklandozza az érzelmeit, de a teológiához nincs köze. Ezért olyan szigorú a keleti egyház azon a téren, hogy kik és mit festhetnek a templomok falaira, hiszen a képek sokáig megmaradnak, a halálunk után is, vagyis önmagunkon túlmutat egy-egy ilyen projekt. Így a görögkatolikus templomokban a püspöknek mindig irányító szerepe, joghatósága van. Mellette pedig ott áll az úgynevezett liturgikus bizottság, amelynek tagjai behatóan ismerik a bizánci művészetet. Ők együtt döntik el, hogy mi legyen a templomban. Így a papok egyéni ízlése, esetleges »hibája« is ki van zárva.

A pesterzsébeti templom kifestésére egy nemzetközi művészcsoport kapott megbízást. Ez a négytagú társaság már tizenhat templom belső munkálatait végezte el külföldön, ezután hívták őket Magyarországra. Először a gödöllői templomban dolgoztak, majd a miskolci görögkatolikus székesegyházban. Aztán Tégláson alkottak egy vadonatúj templomban, és úgy jöttek ide, Pesterzsébetre. Innen Debrecenbe mennek tovább, a görögkatolikus templomba. Az alkotók mindegyike művészeti iskolát végzett, a vezetőjük nemcsak festőművész, hanem teológus is.

Mielőtt felkértük őket a munkára, egy éven át terveztük a projektet, mondhatni centiméterre pontosan meghatároztuk, hogy melyik falra mi kerüljön. Azután a liturgikus bizottság és a püspök úr még módosított a terveken.

A művészek az előzetes vázlatok alapján csak ezután kezdték megfesteni a képeket. Vékony vászonra dolgoznak, tehát nem freskót vagy szekkót készítenek, hanem ezt a régi, több száz éves, főleg kolostorokban használt és kevésbé ismert technikát alkalmazzák. A készre festett képeket itt, a templomban felragasztják a falakra, esetleg egyet-kettőt a helyszínen egészítenek ki, festenek meg. Az eljárás nagy előnye, hogy nem kell sokáig beállványozva hagyni a templomot, két hónap alatt készen lehet az egész munka. És a művészeknek nem az állványon kell festeniük. A műhelyükben sokkal kényelmesebben készíthetik el a képeket, imádságosan tudnak nyugodt arcokat festeni. Nagy pozitívuma még ennek a módszernek, hogy ha a kép valahol megsérül, akkor az adott részletet egyszerűen leszedjük, majd a javítottat újra felragaszthatjuk. Nem kell a falakról leverni a vakolatot, aztán vakolás után újrafesteni a freskót, hanem sokkal könnyebb javítani, ha bármi miatt szükséges.”

Lassan búcsúzunk a templomtól és lelkes, nagy tudású parókusától, Papp Miklóstól. Ha pár hónap múlva elkészül a teljes festés, bizonyára nagyszerű élményt jelent majd a hívek számára, és Budapest is gazdagodik egy csodásan kifestett görögkatolikus templommal. A művészi munkálatok sokba kerülnek, és ezért minden adományt, támogatást szívesen fogadnak.

Szerző: Mészáros Ákos

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.