A templomi énekek nyelvünk múltjának megőrzői – Grétsy László a „Sík–Schütz” imakönyvről

A könyv, amelyből a következőkben gyakran merítek, Sík Sándor és Schütz Antal Imádságoskönyv, egyszersmind kalauz a lelki életre – a tanulóifjúság számára című, csaknem 700 oldalas munkájának 11., 1940-ben megjelent kiadása, amelynek Énekek című, 140 oldal terjedelmű fejezete kétszáznál is több templomi ének pontos szövegét tartalmazza. Diákkorom egyik kedves emléke ez a kötet, amelyet több mint nyolc évtizede éveken át tankönyvként is használtunk a gimnáziumi hittanórákon. Annak szemléltetésére – s egyúttal bizonyítására is –, hogy a templomi, vallási énekek régi voltuk, állandóságuk, folyamatosságuk következtében hűségesen őrzik számunkra nyelvünk korábbi, akár több évszázaddal ezelőtti arculatát, úgy érzem, kiválóan alkalmas.

Feledésbe merülő szavak, szójelentések

Az Énekekben több olyan szó is szerepel, amelynek régies vagy elavulóban, kiveszőben levő voltára mai szótáraink már figyelmeztetnek. A Jöjj, Szentlélek Úristen című vers 2. szakasza így kezdődik: „Jöjj el, árvák gyámola”, a Jézus Szíve, legtisztább szív címűnek 3. versszakában pedig ezt találjuk: „Légy Te, Szent Szív, én istápom”. E két rokon jelentésű szót ma már sokan nem ismerik. A gyámol valakinek segítőjét, gondozóját jelenti, a »bot, pálca« jelentésű német Stab szóval összefüggő istáp pedig, amely a szó eleji mássalhangzó-torlódás kikerülésének jó példája, lényegében ugyanazt, vagyis »aki vkit istápol, gyámolít«. Az elsőként idézett vers 4. versszakában ez olvasható: „Fáradságban nyugalmunk, / Hévben hűvös árnyékunk.” Mivel az egykori hév és hő alakváltozatok között jelentésmegoszlás ment végbe, s ma már a hő elsősorban konkrét jelentésű, a hév pedig átvitt értelmű, a hévben alaknak ma leginkább ez felel meg: hőségben, forróságban.

Főleg ülőalkalmatosságot jelentő szék szavunknak több énekben más szerepe van. Két példa: „Isten jobbján ülsz most széket, / Atyádéval egy fölséged” (Téged, Isten, dicsérünk), illetve „Születék Erzsébet jó órában, / Királyi Atyátul székes várban” (Szent Erzsébet Asszony életéről). A szék szó ugyanis jelentésmódosulással, főleg érintkezésen alapuló névátvitellel a régi nyelvben hivatali tisztséget, hatóságot, tanácskozó vagy ítélő testületet is jelentett, sőt ezek tevékenységét is. A széket ül jelentése ez volt: »bíráskodik, ítélkezik felette«. A székes vár pedig természetesen Székesfehérvár, amelynek előtagja, a székes azt jelenti: »királyi székhelyül szolgáló«. Székesfehérvár a királyi székváros, évszázadokon át ott koronázták s ott is temették el a királyokat és családtagjaikat.

Szín főnevünknek is van olyan jelentése, amely a vallási énekekben szinte természetes ugyan, de amúgy egyáltalán nem az. Íme, két példa! „Itt emberi tested előlünk elrejted / Színek alatt titkolván” (Leborulva áldlak, 2. vszak), „E vallásban tarts meg, szent színedet add meg / Égben egykor meglátnom” (uo., 3. vszak). Itt a szín szónak a »megjelenési forma« jelentésével van dolgunk, mivel a vallását gyakorló személy egy, illetőleg két szín alatt, kenyér, illetve kenyér és bor formájában veszi magához az oltáriszentséget, az úrvacsorát.

Grammatikai archaizmusok

Számos esetben nem szókincsbeli, hanem nyelvtani régiességekre bukkanunk. Véleményem szerint a templomi énekek régies, archaikus arculatát elsősorban ezek adják meg, mert a grammatikai rendszerbe beépültségük következtében sokkal sűrűbben tűnnek föl, mint a szókincsbeli archaizmusok. De lássunk ezekre is néhány példát!

Az énekekben nem ritka az elbeszélő múlt használata: „Isten angyali jövének melléjük, / Nagy félelemmel telék meg ő szívük” (Csordapásztorok), „Virágos kert vala híres Pannónia, / mely kertet öntöze híven Szűz Mária” (Ah, hol vagy, magyarok), „Ó dicső békekirály, / Ki halállal megvívál” (Áldozatot hoz neked). A szenvedő ragozás hasonlóképpen gyakori az énekekben, holott a rázúduló s csak részben jogos össztűz következtében („-tatik, -tetik a magyarban nem használtatik”) a huszadik századra már jócskán megritkult, főleg kikristályosodott alakokra korlátozódott a használata. A templomi énekekben bőven van reá példa: „A szerető tanítványnak, Szent Jánosnak mondatott: / Írd föl: Boldog mindörökké az Úrban elhunyt halott” (Adj irgalmat, adj nyugalmat), „A kereszt oltárán Jézus, égi Bárány / Atyjának föláldoztatott” (Kezdődik az ének, 5. vszak), „Jézusé legyen életünk, / Ki értünk fölfeszíttetett” (uo. 6. vszak). A latin grammatikán alapuló, régies számbeli egyeztetés is felbukkan nemegyszer: „S midőn annyi ellenségek/Romlására esküvének, / Tőr veré át lelkedet” (A keresztfához megyek), „Téged minden szép angyalok, Kerubok és szeráfkarok, / Egek és minden hatalmak / Szüntelenül magasztalnak” (Téged, Isten, dicsérünk). Mind az igék, mind a névszók paradigmatikus alakjaiban bőven akadnak olyanok, amelyek akár több évszázaddal korábbi nyelvállapotot tükröznek. Ismét csak néhány példát mutatok be, a bővebb szövegkörnyezet és a forrás megadása helyett itt most pusztán az idézett szóalak, szókapcsolat mai köznyelvi megfelelőjét jelölve meg: „Te hét ajándok (> ajándék) Istene”, „Isten angyali” (> angyalai), „Jézusunk lett bimbaja” (> bimbója), „Százszorta érdemesb” (> érdemesebb), „Onnan leszel eljövendő” (> jössz el), „Szereteted bizonysága az ég és föld alkotmánya” (> megalkotása, megteremtése), „Hogy elhagyta a hajlokot” (> hajlékot), „S melyek [ti. törvények] élte alkonyával, a keresztfán tűrt halállal / Lettenek (> lettek) végrendelet”, „Ennél többet ki adna? – Nincs mód benne.” (> Nincs rá mód), „Sebhedettek (> sebessé lettek, sebesültek) orvosa”, „Dicsőség szentek Szentinek (> szentjének) – Ki alkotója mindennek”. „És véremet szomjúhozzák” (> szomjazzák).

Magam is jól tudom, hogy egy mindössze egyetlen oldal terjedelmű cikkel – legalábbis a nyelvészetben – nem lehet hegyeket megmozgatni, nem lehet tudományos értékű, nagy horderejű megállapításokat elfogadtatni. A megállapítás a jelen esetben az, hogy bár a nyelv, mint minden más, folyton változik, örökösen mozgásban van, bizonyos nyelvi produktumok, nevezetesen a templomi énekek, zsoltárok akár évszázadokkal is túlélhetik korukat azáltal, hogy megszakítás nélkül élnek velük, éneklik őket, a jelenben is. Annak szemléltetésére, amit a címben állítottam – vagyis hogy ezek az énekek nyelvünk múltjának megőrzői –, reményeim szerint már az itt közölt adatok is elégségesek. De hogy állításom bizonyítására is elegendők-e, azt csak maguk az olvasók dönthetik el.

Szerző: Grétsy László

Forrás: Édes Anyanyelvünk, 2020/4.

Fotó: anyanyelvcsavar.blog.hu

Magyar Kurír