A teológia a háttérben dolgozott – Csiszár Klára pasztorálteológus a püspöki szinódusról

Eddig csak naplójegyzetekből és teológiai könyvekből, cikkekből volt némi sejtésem arról, hogy milyen is lehetett a II. Vatikáni Zsinat nagy ablaknyitása, annak hangulata. Az elmúlt négy hétben azonban a zsinat ablaknyitogató szelleme tapinthatóvá lett számomra a VI. Pál teremben.

Mintegy 350 szinódusi mádre és pádre gyűlt ott össze Ferenc pápa meghívására azért, hogy az Egyház szinodalitásáról szóló szinódusi műhely imádságos és tanácskozó ritmusát, megfeszített munkaprogramját felvegye, és beleadja magát a világegyház utóbbi évtizedének egyik legnagyobb projektjébe.

A tanácskozások persze nemcsak a képekről ismert kerekasztal körül folytak négy hétig, hanem a kávészünetekben folytatódtak, sőt a késő estébe nyúló ilyen-olyan meghívásoknak eleget téve még a Vatikán határain túlra is nyúltak.

Ilyen Vatikánon túl nyúló program volt például a hét fős „magyar csapat” számára a Szent István Ház által szervezett „magyar szinódusi kerekasztal”, vagy egy rövid születésnapi ünnepség a romániai delegáció számára a Román Kollégiumban, vagy a Pápai Magyar Intézet által szervezett ünnepség Lészai János kanonok tiszteletére, amelyen a „szinódusi magyar csapat” ugyancsak közösen vett részt.

Mi volt azonban más itt, mint a zsinaton? Szinódusi teológus szakértőként elmondhatom, hogy a teológia az utóbbi négy hétben sokkal inkább a háttérben dolgozott. Nem igazán volt hatással a folyamatra és annak eredményére. Köztudott, hogy a német, a holland, a belga és a francia teológia nélkül a II. Vatikáni Zsinat nem jelentette volna azt az áttörést, az Egyháznak azt a hihetetlen megújulását, mint amit ma tulajdonítunk neki. Akkoriban, a zsinati ülésszakok alatt a német nyelvű delegációk minden hétfő este a Santa Maria dell’Anima Német Pápai Intézetben találkoztak, ahol különösen is Joseph Ratzinger fiatal teológus gondolataira lettek figyelmesek az egybegyűltek. Ezek a gondolatok aztán egyre inkább vezérfonalává lettek a zsinati megújulásnak, nem kevés ellenállást tapasztalva a zsinati atyák egy csoportjának részéről. A skandináv, a német, a holland, majd a francia és az amerikai résztvevők szövetségének köszönhetően született meg akkoriban az igazi áttörés, és sikerült egyértelműen a megújulás kerékkötői fölé emelkedni.

Ezen a szinóduson, bár a német, a svájci és az osztrák delegációk minden szerdán este találkoztak, nem szövetkeztek senkivel, nem szervezkedtek, és messze nem ők jelentették a szinódus lendületét. Sokkal inkább a dél-amerikaiak, az ausztrálok, a közép- és dél-afrikaiak voltak az újítás kovászai, valamint egyes bíborosok, különösen is Ázsia és Dél-Amerika némely régióiból. Ebből is látszik, hogy

az elmúlt évtizedekben a katolikusság hangsúlya és ereje áttevődött Európáról más földrészekre. Mondhatjuk úgy is, hogy missziós munkánk gyümölcse beért.

Hasonlóságot vélek azonban felfedezni a korabeli zsinati jegyzetek tradicionalista, konzervatív, a megújulási törekvéseket fenntartásokkal szemlélő résztvevők emléke és a szinóduson jelen levő, ugyancsak kizárólag a hagyományhűséget hangsúlyozó és Ferenc pápa megújulási törekvéseit inkább megmosolygó résztvevők között. Persze mindemellett nekünk olyan témákkal, mint a vallásszabadság kérdése – ami kétségtelen, a II. Vatikáni Zsinat egyik legnagyobb tanbéli újítása volt – már nem kellett foglalkoznunk. Mondhatni sokkal „egyszerűbb” kérdések kerültek megvitatásra, amelyeket a munkadokumentum (Instrumentum Laboris) tett le júniusban az asztalunkra.

Újdonságként hatott tanácskozásaink nyomán például a nők Egyházon belüli helyzetének újragondolása, olyan utak keresése, hogy a nők az Egyház döntési folyamataiban egyre több szerepet kapjanak. Szó volt ugyanakkor a keresztség szentségének jelentőségéről, a nő és a férfi méltóságbeli egyenlőségéről és ennek következményeiről az Egyház számára, a nők diakónussá való szentelésének lehetőségéről, a szolgálatukat elhagyott papok pasztorációba való bevonásáról, az elváltak és újraházasodottak helyzetéről, a más szexuális orientációval élő emberek befogadásának esetleges módjáról, a más tudományágakkal folytatott párbeszéd szükségességéről, különösen is a feszültséget jelentő kérdések kapcsán (mondhatni tanulva korábbi évszázadok hibáiból), szó volt ugyanakkor a papi életformáról, arról, hogy a keleti egyházakban gyakorolt nős papi életforma nem lenne-e megfontolandó a latin rítus számára is; szó volt a pápai primátus kérdéséről egy szinodális egyházban, valamint arról, hogy mennyiben segíthetné a missziós egyház megvalósulását az, ha például a decentralizáció fejlesztésével a püspöki konferenciák több döntési kompetenciát kapnának. Foglalkoztunk ugyanakkor az egyházi vezetők felelősségre vonhatóságának lehetőségeivel, valamint ennek kapcsán az érsek-metropoliták hatáskörének erősítésével.

Hogy hogyan tovább egy olyan félidős záródokumentummal a zsebünkben, amely ezeket a témákat felvezeti, összegzi és további tárgyalásra javasolja? A következő tizenegy hónapban mindenkinek bőven lesz feladata. A teológusok dolgoznak a szinódus nagy kérdéseinek teológiai reflexióján, a püspöki konferenciák figyelnek arra, hogy megtalálják annak a módját, hogy még többen bekapcsolódhassanak a világegyház szinódusi folyamatába. Végezetül pedig egy aprócska gyakorlati tipp arra vonatkozóan, hogy mit kezdhetek én, egyszerű hívő ember a plébániámon az első szinódusi ülésszak eredményével:

először is olvassuk el közösen ezt a friss dokumentumot imádságos lelkülettel, figyeljünk arra, hogy mi vált ki bennünk ellenkezést, és járjunk annak utána.

Nem értjük például, hogyan beszélhetünk a nők diakónussá való szenteléséről a Katolikus Egyházban? Hívjunk meg egy katolikus teológust, aki elképzelhetőnek tartja ezt a lépést, azt teológiailag meg is tudja indokolni, és kérjük meg őt, hogy fél órában vázolja fel nekünk, hol tart jelenleg a világegyházban ennek a kutatása. Nem tudunk mit kezdeni a más szexuális orientációval rendelkező emberek befogadásával? Hívjunk meg egy érintettet, aki mesél nekünk hitéről, életéről, istenkapcsolatáról. És így tovább, álljunk kreatívan és szeretettel azokhoz a témákhoz is, amelyektől első hallásra talán idegenkedünk. Engedjük, hogy jó értelemben provokáljanak és elgondolkodtassanak bennünket azok a témák, amelyeket a Szentlélek kézzelfogható, szinte tapintható működésének köszönhetően négy intenzíven átbeszélgetett és átimádkozott hét után most záródokumentumként a kezünkben tarthatunk.

Csiszár Klára Antónia pasztorálteológus írása a Vasárnap 2023/46-os lapszámában, a Fókusz rovat összeállítása részeként jelent meg.

Forrás: Romkat.ro

Fotó: Csiszár Klára személyes archívuma

Magyar Kurír