A teremtés érintése – Portréfilm Binzberger Ákos pannonhalmi bencés szerzetesről

A tízrészes sorozat készítői – Mészáros Anett szerkesztő, forgatókönyvíró-riporter és Bartos Bence operatőr-vágó – különböző rendekhez tartozó szerzetesekkel beszélgettek kedvteléseikről, szabadidős tevékenységeikről és ezen keresztül az életükről, istenkapcsolatukról. A filmes portrékban ezek bemutatásán keresztül osztják meg gondolataikat a szerzetesek – akik között van, aki csillagászattal foglalkozik, más sportol, van köztük festő, ikonfestő, zenész és biológus is.

A kilencedik részben Binzberger Ákos pannonhalmi bencés szerzetes osztja meg gondolatait a világmindenségről.

„Tudom, hogy ennek óriási mélységei vannak, tehát hogy ez a mélységre való rácsodálkozás ott van, amikor az égre nézek.

(...) a szüleim mesélték, hogy nyaraláskor, amikor én nem a többiekkel fociztam, hanem milliméterpapíron ábrákat rajzoltam, akkor azt kérdezték, hogy pótvizsgára készülök-e. Szóval ez már nagyon ősi dolog, hogy a számok világa érdekelt, és hát az óriási nagy számok, a csillagászati adatok. Nagymamámnak volt egy atlasza; aztán kaptam csillagtérképet, ami segített azonosítani különböző égitesteket; aztán eljött az ideje, hogy távcsövet is kaptam otthon – az persze még nem volt olyan komoly, mint amit itt, Pannonhalmán találtam.

Sokat olvastam ezzel kapcsolatban, és tulajdonképpen valahogyan a távolságok, az óriási méretek bilincseltek le, meg aztán az is, hogy amit látunk, az attól függ, hogy milyen messze van, lehet, hogy öt évvel ezelőtti pillanatképet látunk, mert a fény öt év, mire ide jut, de aztán vannak olyan égitestek, amelyek több millió évvel ezelőtti jelenségeket mutatnak.

(...) Korábban, amikor még osztályfőnök, prefektus voltam, akkor csináltam csillagászati szakkört is; de amikor a táblára kiírom, hogy a Szaturnusz gyűrűjét lehet nézni, vagy a Vénusz sarlóját, akkor arra azért 30–40 gyerek is el szokott jönni. És most, hogy plébános lettem, már a vasárnapi hirdetésben is meghirdettem, hogy a következő héten mikor várom az érdeklődőket a templom előtti bástyára. (...)

A végtelennel kapcsolatosan lebilincsel, hogy ahogyan a távolság egyre nő, tulajdonképpen – mai tudásunk szerint – úgy 13 milliárd évvel ezelőtt volt az ősrobbanás, és ebből az következik, hogy 13 milliárd fényév az a távolság, ami egyáltalán létezhet számunkra, ahonnan jöhet jel, és hogy ilyen távolságok, ilyen messzeségek..., ugyanakkor, ha egy napsütötte délelőttön kitesszük a tenyerünket, akkor érezzük a Napnak a melegét – hogy micsoda energia lehet abban a Napban, hogy 150 millió kilométerre is melengeti a tenyeremet, és hogy nem egy nap van, hanem sok millió ilyen nap van, hogy honnan van ez a rettentő energia.

Szóval valahol a teremtésnek az érintse, vagy valahol ennek a forrása szinte tapasztalható, vagy elgondolkoztató, csodálható. Ez lebilincsel.

Nagyon szeretem ezt a réztávcsövet (...) ennek megvan a súlya és a biztonsága. A gyerekek szokták kérdezni, hogy milyen messze lehet ezzel a távcsővel látni, és akkor mindig mondom, hogy hát én szabad szemmel is több ezer fényévre ellátok, hiszen amikor a csillagos eget látjuk, akkor nagyon messze ellátunk. Nem az a különleges a távcsőnél, hogy messze lássunk, hanem az a különleges, hogy kinagyítja a látszólagos képet. (...) azt lehet mondani, hogy körülbelül ötvenszeresére nagyítja ki a látványt, tehát az, ami esthajlnal csaillagnak látszik, a távcsővel szépen látható a sarlóalakja, vagy a Jupiternek a holdjai. (...) a leglenyűgözőbb látvány a Hold a krátereivel.

Sokszor azon gondolkodtam, hogy hogyan is tudom elképzelni az ősrobbanás fizikai-kémiai törvényei után, hogy az élet, meg az ember szelleme-lelke megjelent, hogy bele kellett-e nyúlni az Istennek ebbe. És akkor nagyon eligazító volt számomra egy teológusnak a könyvét olvasva, hogy milyen Istenről alkotott kép az, ha azt képzelem, hogy neki barkácsolni kell, vagy korrigálnia kell menet közben a teremtést. 

Inkább úgy kell elképzelni, hogy folyamatosan, a fizikai törvények működése mellett folyamatosan teremt, és az, hogy mi létezünk és létben tart, az is az Ő teremtő erejének ajándéka.

Tehát egy folyamatos jelenlét az, ami számomra megnyugtató.

Minden valóságosan emberi, és valóságosan e világi, és egyszerre valóságosan isteni csodák sorozata az, ami itt, a világban tapasztalható.

Érdekes elgondolkozni ezen a párhuzamon, hogy korábban földközéppont, Föld körüli mozgásokban képzelték el a bolygókat és a Napot, a csillagokat, és aztán Kepler révén ismertük fel, hogy a Nap körül keringünk mi is, és még tovább a galaxisunkban egész más mozgások vannak. Ennek valahol ott van az analógiája, hogy kiskorban nagyon magunk körül gondolkodunk, és a magunk szükségletei a legfontosabbak, de ahogyan érik az ember, és aztán rátalál a hivatására, egyre inkább (...) a másokkal való törődés, másokra való figyelés, majd ennek a további távlata lesz az, hogy:

Uram, te mit vársz tőlem?

Sokszor nem úgy fogalmazom, hogy az Isten akarata mi, mert ebben van egy (...) keménység. Nekem nagyon szimpatikus az, hogy mi az, ami kedvére van az Úrnak, mi az, amiben örömét találja. (...)

A feltekintés akkor válik, azt gondolom, imává, amikor valamiképpen kinyílik – átvitt értelemben is – a távlat, hogy valahol ott van a rácsodálkozás, és valahol ott van a szemlélődés.

(...) amikor már szemlélődöm, és talán magamról a fókuszt átviszem az embertársamra, átviszem a teremtésre, átviszem a csodálkozásra, az újnak, a meglepőnek a befogadására, ez már, azt gondolom, hogy egy előkészület arra, hogy aztán az Isten ebbe a megnyíltságba, érzékenységbe beléphessen, megszólíthasson, megérinthessen, inspirálhasson.

De az

Isten persze megfoghatatlanul egyszerre ott van a távlatban, és egyszerre ott van a szívünk mélyén, ahogyan az ő Lelke inspirál bennünket.”

Forrás és fotó: Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája (MSZKI)

Magyar Kurír