A teremtett világ barátja – Jacques Le Goff Assisi Szent Ferencről írt könyvéről

Idehaza október 3-án az esztergomi Nagyboldogasszony- és Szent Adalbert-főszékesegyházban bemutatott szentmisével zárultak a Poverello életéhez kötődő jubileumi évek.

Jacques Le Goff (1924-2014) Európa-szerte híres francia középkortörténész. A magyar olvasóközönség számára legismertebb műve Az értelmiség a középkorban. Assisi Szent Ferencről írt kötete először 1999-ben jelent meg a Gallimard Kiadónál. Magyarországon az Európa Kiadó adta ki 2002-ben, Szilágyi András fordításában. A francia történész nem titkolja: a Poverello egyénisége kétszeresen is lenyűgözi, amióta csak a középkorral foglalkozik. Mindenekelőtt maga a történelmi személy van rá nagy hatással, aki a 12–13. század fordulójának időszakában mozgásba lendítette a vallást, a tág értelemben vett kultúrát és a társadalmat. Amint írja, Ferenc „meghatározó szerepet játszott az új keresztény társadalom apostolaivá váló, frissen megalapított koldulórendek felemelkedésében, és ökológiai dimenzióval gazdagította a keresztény lelkiséget, olyannyira, hogy a vallásban, az irodalomban és a képzőművészetben kifejeződő középkori természetszemlélet megalkotójának tűnik. Ferenc – a Krisztust középpontba állító és a vele azonosulásig jutó újfajta szentség mintaképe, az első ember, aki maga is részesült a stigmákban – saját kora és a középkori történelem mindmáig legvonzóbb egyéniségei közé tartozik”. Mindemellett  megigézte a kötet szerzőjét a Ferenc írásaiban, életrajzíróinak beszámolóiban és az őt ábrázoló képeken megelevenedő ember is. „Egyszerűség, alázat és átlagos külső nála presztízzsel, erkölcsi tekintéllyel és kivételes kisugárzással párosul, s olyan meghitt őszinteséggel lép elénk, hogy megközelítésünk egyszerre lehet azonosuló és távolságtartó.” 

Jacques Le Goff kifejti: Ferenc az egész teremtett világ és valamennyi teremtmény barátjaként és fivéreként annyi gondoskodással, már-már szerelemnek mondható szeretettel fordult minden és mindenki felé, hogy cserébe a történelem és az adott kor is ugyanennyire mély rokonszenvvel és egyöntetű csodálattal viseltetett és viseltet iránta. „Személyiségének bűvköre megérintette és elkápráztatta mindazokat – akár katolikusok, protestánsok, akár más vallásúak vagy hitetlenek voltak –, akik róla és működéséről beszéltek vagy írtak. A geográfia és a történelem éppilyen természetességgel helyezte alakját abba a keretbe, abba a bensőséges környezetbe, amely nagy meggyőző erővel tette világossá, milyen elképzelhetetlen szálak fűzik szűkebb és tágabb környezetéhez: városához, a síkság és a hegyvidék találkozásánál fekvő, sűrűn lakott, de a magányos félrevonulásnak is kedvező Assisihez, a barangolásra hívó, hegyekkel tagolt Umbriához, ahol fény és árnyék, zsivaj és néma csend váltakozik.”

A Szent Ferencről fennmaradt gazdag források elemzése mellett – Celanói Tamás három életrajza, Szent Bonaventura életrajza, a Három társ legendája, Leó testvér szövegei – a francia történész a Fiorettiről kifejti: ennek a rendkívül népszerű műnek a jó hírét a modern szövegkritika korábban alaposan megingatta, napjainkra azonban visszanyerte a hitelét. Úgy látszik, közelebb áll a hiteles forrásokhoz, mint ahogy korábban vélték, s mivel erősen érződik rajta a spirituális irányzat hatása, alkalmas arra, hogy – némileg háttérbe szorítva a hivatalos Szent Ferenc-képet – egyensúlyt teremtsen az ellentétes felfogások között. A Fioretti egyúttal meggyőzően példázza, hogy Szent Ferenc körül igen hamar kialakult egy olyan irodalom, amelyben legenda és történelem, fikció és realitás, költészet és valóság elválaszthatatlanul fonódik össze. 

Jacques Le Goff leszögezi: Szent Ferenc végső megtérése 1208. október 12-én vagy 1209. február 24-én történt. Ekkor huszonhat vagy huszonhét éves volt. Megtért, és azután másokat is megtérített. „Szent Ferenc megszületett, és hamarosan megszületnek a ferencesek is.” A kötet írója állítja: Ferenc a legnagyobb szentek egyike a kereszténység történetében. Új életet kezd, amelybe azonban átmenti ifjúkorának szenvedélyeit: a költészetet, az öröm ízét, amely profánból misztikussá válik, a pénz helyett szavakat szóró nagylelkűséget, a fizikai és a lelki erőt, önmagát teljes egészében. S átmenti azt a harci tüzet is, amely képessé teszi arra, hogy minden viszontagságot és megpróbáltatást elviseljen, hogy „megostromolja mindazokat az erődöket, amelyek testvérei üdvének útját állják, és harcra keljen Róma, a szultán és a bűn valamennyi formája ellen”.

A szerző kitér arra is, hogy Ferenc egészen a haláláig kétfajta betegségben szenvedett: egyrészt szembaja volt, másrészt pedig emésztőszerveivel – gyomrával, lépével, májával – kapcsolatos bántalmakkal küszködött. Rossz egészségi állapotát tovább súlyosbították az utazások, a prédikációk, a fáradalmak, az aszkézis. Ferenc azonban nem tartozott azok közé, akik testüket módszeresen sanyargatták. Felfogása e téren nem egyértelmű, vagy inkább ambivalens. A test számára a bűn forrása és eszköze, s ilyen értelemben az ember ellensége – írja a francia középkorkutató, és idéz Ferenc Intelmek című írásából: „Sokan vannak, akik ha vétkeznek vagy jogtalanságot szenvednek, mindjárt ellenségüket vagy felebarátjukat okolják miatta. Pedig nem így áll a dolog. Mert íme, mindenki közvetlen hatalmában tartja ellenségét, azaz testét, mellyel vétkezni szokott.” Ugyanakkor a test Krisztus látható képe is: „Szívleld meg, ó, ember, milyen nagy kitüntetésben részesített téged az Úristen, mikor test szerint szeretett fiának képére, lélek szerint pedig saját hasonlatosságára teremtett és alkotott.” A test felett uralkodni kell tehát, ám egyszersmind az istenszeretet szolgálatába kell állítani, akár a lelket. A test végső soron a „fivérünk”, mint minden teremtmény, a betegségek pedig „nővéreink”, akikre szükségünk van ahhoz, hogy üdvözülhessünk. Nem helyes azonban, ha ellenállás nélkül, megadással tűrjük meg-megújuló sanyargatásaikat, mert testünket elemésztik, s így nem leszünk képesek arra, hogy a szeretet és az üdvözülés művét beteljesítsük. Jacques Le Goff bizonyosra veszi, hogy Ferenc nem szívlelte különösebben az orvosokat, mivel Krisztust tekintette az igazi gyógyítónak. Amikor azonban szembaja miatt már szinte megvakul, készséggel és alázattal fogadja meg Illés testvér aggódó figyelmeztetését, aki Sirák szavaival győzi meg őt, hogy vesse alá magát a pápai orvosok kezelésének: „A gyógyszereket a földből adja az Úr, és az okos ember nem veti meg őket” (Sir 38,4).

A könyv egyik legizgalmasabb fejezete Ferenc és III. Ince pápa összehasonlításával foglalkozik. „Lelkek pásztorai mindketten, akiknek a személyisége, hivatala, élettapasztalata alapvetően különbözik. Mi több, szinte mindenben ellentétei egymásnak. III. Incét mélyen áthatotta a monasztikus tradíció pesszimista szellemisége; A világ megvetése című műve teljes ellentéte annak a szeretetnek, amelyet Ferenc érez a világ valamennyi teremtménye iránt. S bár III. Ince nem az a »politikus« pápa, akinek sok történész látja, meg volt győződve arról, hogy a lelkek fölötti hatalom előbbre való, mint a földi hatalom, pontosabban arról, hogy Krisztus földi helytartója a lelkek feletti és a földi hatalomnak egyaránt letéteményese. Ferenc viszont ezt mondja: „egyik testvér se törekedjék (…) semmiféle hatalomra vagy uralomra, kiváltképpen a testvérek fölött. Mert miként az Úr mondja az evangéliumban: »A népek fejedelmei uralkodnak rajtuk és nagyjaik hatalmat gyakorolnak fölöttük, nem így lesz a testvérek között, hanem aki nagyobb akar lenni köztük, az legyen az ő miniszterük és szolgájuk, és aki nagyobb közöttük, legyen, mint a kisebb«.”

Kiemelt jelentőséget tulajdonít a szerző III. Ince álmának, amit a pápa közvetlenül azután lát, hogy ellenségesen fogadja Ferencet és társait: a lateráni bazilika képe jelenik meg előtte, amint falai meginognak. Az épület már-már leomlik, ám akkor feltűnik egy szerzetes, „alacsony termetű és jelentéktelen emberke”, aki mintha hátára venné az építményt, s így megakadályozza, hogy romba dőljön. Semmi kétség immár, hogy az álom csakis Ferencre vonatkozhat. Ő fogja megmenteni az Egyházat. III. Ince jóváhagyja tehát a regula szövegét, amit Ferenc eléje terjesztett. Ám nem írásos, csupán szóbeli hozzájárulást ad: előírja a testvéreknek, hogy engedelmeskedjenek Ferencnek, őt magát pedig arra inti, hogy ne feledje, engedelmességgel tartozik a mindenkori pápának. Anélkül, hogy a papi szentség magasabb fokozatait kiszolgáltatná nekik, feladja a tonzúrát mindazoknak, akik laikusok voltak, Ferencet pedig „kétségtelenül” diakónussá szenteli. Kizárólag arra hatalmazza fel őket, hogy prédikáljanak, azaz erkölcsi buzdításokat intézzenek a néphez.

A ferenceseknek az elmúlt évszázadokban betöltött szerepét vizsgálva a kötet írója vitathatatlannak tartja, hogy ők terjesztették leghathatósabban azt a gondolatot, mely szerint az ember nem egyedül üdvözül, s hogy az egész emberiségnek, az egész teremtett világnak kell üdvözülnie. Mind tanításukkal, mind tetteikkel meggyőzően bizonyították annak a világnak a sajátos kettősségét, amelyben éltek, amely körülvette őket. A világot, amelyet Isten teremtett, s amely az öröm és a testvériség forrása, szeretnünk kell, ám egyúttal – mivel az ördög és a bűn megrontotta – szembe is kell szegülnünk vele. „Megalkuvás nélkül kell szembeszállnunk kísértéseinkkel bárhol, ahol egyenlőtlenséget, gyűlölködést, ellenségeskedést tapasztalunk. Küzdenünk kell ellenük csakúgy, mint a hatalom bármely formája ellen, amely a tulajdonon, a pénzen, a tudáson, a rang és a születés előjogain alapul. Az ember a világ örömteli elfogadása és az eltévelyedettségeivel szembeni elszánt és következetes fellépés sajátos feszültségétől, kitárulkozás és elutasítás dialektikájától áthatva kell, hogy üdvözölje a világot.” Jacques Le Goff szerint egyértelmű, hogy olyan ideálról van szó, amelytől a kisebb testvérek a 13. század óta gyakran eltávolodtak. Ekként szólt róluk egy névtelen toszkán költő e század közepén: „Szegényt látni sem akarnak, / a gazdagokat bezzeg, ha csak tehetik, / megnyerik maguknak.” Ám a könyv írója szerint az eszmény mindezek ellenére érvényes maradt. Felhívja az olvasó figyelmét arra is, hogy a ferencesek megteremtették „a bűnbánattól meggyötört és végül keresztre feszített homo novus történetileg konkrét modelljét magának Szent Ferencnek a személyében; egyedül neki jutott, Jézus nyomán, az ő példáját követve, ilyen szerep a nyugati kereszténység történetében. Nem a személyiség kultuszának forrása (…), hanem a közösségi lelkesedés egyéni megtestesítője, szegényebb a legszegényebbnél és alázatosabb a legmegalázottabbnál, aki bejárta a keresztény világ egészét a túlnépesedett városoktól a magányosság távoli színtereiig, Umbriától Spanyolországig és a Szentföldig”.

Jacques Le Goff állítja: kevés olyan irányzatról tudunk, amely ennyire alkalmasnak látszik az emberiség alapkérdéseinek megragadására és megvilágítására, akár napjainkban is. „Korunkban, amikor elsősorban azt kell szem előtt tartanunk, hogy segítsünk a harmadik világ tragikus sorsú országain, a kicsinyekről, a szegényekről, az elnyomottakról kell példát vennünk. Hiszen ezen a téren minden kudarc, félrecsúszás és árulás ellenére máig érvényes a ferencesek üzenete; ez a világiak felé forduló mozgalom élő és hiteles marad mindaddig, amíg éhség, nyomor, elnyomás lesz a földön”

Jacques Le Goff: Assisi Szent Ferenc, Európa Kiadó, 2002.

Fotó: Merényi Zita; Európa Kiadó

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. november 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.