A természet és a Lélek csírái

Az emberi társadalom minden korban kialakít egyfajta közös nyelvezetet. Vannak hívószavak, amelyek mindenki számára ismerősek, kívánatosnak tűnő célok, amelyek szinte benne vannak a levegőben. Jézus korában sokak szerint a szégyen és a dicsőség elve uralkodott: senki nem akart „szégyenletes” életet élni, és mindenki kívánatosnak tartotta, hogy dicsőség jusson neki osztályrészül. A világ azonban változik. A szégyent ma sokan eleve elutasítják, s ha büszkeségről még beszélünk is, dicsőséget emlegetni gyanús. Kultúránkban talán a természet vált mindenki számára elfogadható értékké. A természetért együtt vagyunk felelősek, a „természetessel” valahogy mindannyian szeretnénk összhangban lenni.

Az a rövid szakasz, amelyet vasárnap a szentleckében hallunk – Pál apostolnak a rómaiakhoz írt leveléből – különös kapcsolatot teremt a szégyen és a dicsőség, illetve a természet világa között. Valójában Pál volt az, aki először képviselte egészen határozottan azt a narratívát, hogy a természet állapota az ember bűnbeesése miatt romlott meg. Ezt a történetet, a bűnbeesés következtében megbolydult, feszültté és ellentmondásossá vált világ történetét bizonyára mindannyian ismerjük. Amiről Pálnál szó van (Róm 8,18–23), az a történet másik vége, kívánatos, sóvárogva várt befejezése és célba érkezése: a teremtett világ felszabadul, és Isten fiainak dicsőségében osztozik.

A világ jelen állapotát Pál szerint szenvedés, szolgaság, alávetettség, mulandóság jellemzi, de benne van a jó szinte kiirthatatlan vágya is.

Az alávetettséghez Istennek is „köze van”, ő vetette alá a világot a mulandóságnak, igaz, reményben: hogy a világ egyszer majd felszabadul. Az alávetettség és a felszabadulás között, mintegy az új világ előhírnökeként, ott áll az ember, aki bensejében a Lélek csíráit hordozza, sóhajtozik, sóvárog, várja, hogy „testében”, vagyis egész lényében, kapcsolatokra nyitott énjében, megtapasztalhassa a megváltás igazságát.

Az ember része a természetnek, de különleges szereplője is: van valamelyes szabadsága abban, hogyan viszonyul a saját természetéhez.

Meghalljuk a természet sóhajtását, szinte nekünk is fáj, amikor elszárad egy növény, szorongással tölt el bennünket, amikor a víz, a föld meg a levegő kozmikus körforgásában zavar támad. A természettel való kapcsolatunkban sajátosan megmutatkozik, mennyire vagyunk képesek felelősen élni és dönteni, vagy csupán pillanatnyi sikert és hasznot keresünk. Az, amit Pál „Isten fiai dicsőséges megnyilvánulásának” nevez, egyfelől kétségtelenül az idők végére vonatkozik. A visszatérő Úrral övéi is megjelennek, hirdette a zsidó hit. De másfelől benne van az is, hogy

Isten fiai másként bánnak a teremtett dolgokkal: megtanultak szeretettel viseltetni önmaguk és mások iránt is. Kezükben áldássá lehet a természet, Isten szeretetének jelévé.

Légy jó valakihez, hiszen a testvéred – test és vér, mint te. Légy jó a természethez, hiszen te magad is benne élsz, és várod, hogy egész lényed Istenhez érkezzen!

Szerző: Martos Levente Balázs

Magyar Kurír