A „természetfölötti életösztön” a menny felé mutat – Elmélkedés Mária mennybevételéről

Az életösztön fogalmával mindannyian találkoztunk már. Pontos meghatározásába nem bocsátkoznék, vannak, akik nálam ezerszer jobban megmondják, mi fán terem. Tapasztalatunk azonban van vele. Időseken, a halállal szembenéző súlyos betegeken sokszor meglepődünk, micsoda erőteljes ragaszkodás tud fakadni belőlük a földi élethez. És ez természetes. Az ember biológiailag is úgy van berendezve, hogy ne a pusztulást, hanem a továbbélést keresse. Mert „az Élet él és élni akar” – ahogy Ady is fogalmaz. Isten sem a pusztulásra, elmúlásra teremtett. Hanem arra, hogy életünk legyen.

Ezért a legfrusztrálóbb tényező a halál. És nem is a földi élet végének természetessége miatt. Hanem azért, mert a bűn következtében feloldhatatlan törést érzünk. Isten nélkül így is maradna. Fölötte azonban a halál sem úr. A mai szentlecke jó híre: „utolsó ellenségként a halál semmisül meg”. De nem így lenne, ha ezt nem maga a feltámadt Krisztus garantálná. Ezért van utunk tovább, és

van ki bátorítson: az Istenszülő. Ő sem isteni személy, de a kegyelem teljessé teszi életét. Fiának húsvétja az ő életében is megmutatkozik.

A testben-lélekben megdicsőült, földi léte után mennybe felvett Istenszülőt Anyaszentegyházunk „a biztos remény és vigasztalás jele”-ként (Lumen gentium 68) méltán tekinti úgy, mint aki a szentek közösségében is kimagasló helyet foglal el. Így tisztelete is kiemelkedik a többi szentnek kijáró tisztelet közül (hüperdouleia). A mai teológia azonban jellemzően nem Mária „személyre szabott privilégiumairól” beszél. Sokkal inkább az üdvösség művében betöltött szerepét és az isteni Lélek benne végzett tevékenységét hangsúlyozza.

Megdicsőülésnek az ő életében egyedi módon megmutatkozó ajándéka nem szakítható el Fiának, Krisztusnak húsvéti győzelmétől, mely az Anya személyében konkretizálódik. Mária „teljesen hazaérkezett” mivolta az embert testi-lelki valóságában üdvösségre hívó Isten tervét mutatja.

Az emberlét végső célja ugyanis nem a testtől való definitív elválasztottságban, szellemi dimenzióban megélt üdvösség, hanem a test föltámadásával elért, beteljesedett emberlét, örök élet a Szentháromságban. De nem egymás nélkül! Mária sem „elszigetelten” élvezi a mennyei boldogságot, hanem a megdicsőült Egyház legkiválóbb tagjaként, mely szoros egységet alkot mind a zarándok, mind a tisztuló Egyházzal, és mindenekelőtt annak Fejével, Krisztussal, megmutatva így üdvösségre való meghívásunk közösségi jellegét is.

A Názáreti Szűz – mint minden más teremtmény is – az Isten által létbe hívott világ „szereplője”, így létének beteljesülése a mindenség újjáalkotásának isteni szándékától sem idegen. Amikor a teljes univerzum újjáteremtéséről gondolkodunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül Krisztust, aki a világmindenség Királya, hiszen az Atya „mindent általa és érte teremtett” (Kol 1,16), és aki majd az idők végezetén az Atyának teljesen át is ad mindent (vö. 1Kor 15,28). Isten Anyja – Ferenc pápát idézve (Laudato si’, 6. fej./VIII.) – mint „az egész teremtés Királynéja” részesedik Krisztus királyi mivoltából, és így működik közre a beteljesülésre váró teremtett világ (vö. Róm 8,19) Isten szándéka szerinti „célba érésében”, közbenjárva főként az emberek üdvösségéért.

A Jelenések könyvéből is ismert, az égen „nagy jel”-ként feltűnő Asszony képében (12,1) Máriát látva, egyfelől a számunkra üdvösséget szerző Krisztus egyik legkiválóbb ajándékára találunk (vö. Jn 19,25–27) földi életünk zarándokútjához. Másfelől bátorító távlat nyílik meg földi életünk beteljesedésének bizonysága felé, melyben a feltámadt Üdvözítő mindenkit részesíteni akar. A mennybe felvett Szűzanya oltalmát Isten népe hitében és imaéletében főként a liturgia és a Lélek által megvilágított hitérzék működése által folyamatosan tapasztalja, és élő kapcsolatként ápolja (ld. Egyház Anyja).

Mária mennybevételének hitigazságban megjelenik az Ószövetség népének mintegy „túlélési ösztöne” is, mely nem a földi létben és nem is a sheolban, hanem az Istennel való, e világon túli közösségben, valamint az általa végbevitt igazságszolgáltatásban reméli beteljesedését. A szövetség ládája sem veszhet el, Illést is magához ragadta az Úr – a választott nép hitérzéke szerint.

Az Újszövetség is él a feltámadás és a „mennyei paradicsomba vitel” képével, mely utóbbinak értelmét a Krisztussal és az Egyház többi tagjával megélt communio adja meg. Mária megdicsőült személyében vigaszt nyújtó „útjelzőt” kap az ember, létének, egyéni és közösségi hivatásának beteljesedését illetően.

Mindezek alapján állíthatjuk, hogy a Szűzanya megdicsőülése valódi reményforrás a beteljesülés felé vezető úton.

Ki lehetne inkább a remény csillaga, mint Mária – ő, aki igenjével ajtót nyitott Isten számára a mi világunkba; ő, aki a szövetség élő szekrénye lett, akiben Isten testet öltött, egy lett közülünk, és közöttünk »sátorozott« (vö. Jn 1,14)?”

– teszi fel a kérdést XVI. Benedek pápa a Spe salvi kezdetű enciklika „máriás” kitekintésében. A földi életének zarándokútját járó embert számtalan kérdés, sötétség, bizonytalanság gyötri, a halál tudata pedig, mint létének legfájdalmasabb tényezője, mindig árnyékot vet rá, mivel a nemlét kísértésével fenyeget. Ebben pedig nem hoz számára megnyugvást az a száraz megállapítás, hogy „mindez az ősbűn következménye”.

Földi életutunkhoz gyengéd támaszt kapunk a mennybe felvett Istenszülő személyében. A törékenységét, kozmoszban megélt „magányát” egyre inkább megszenvedő mai ember számára ez különösen is biztonságot nyújt. A keresztény ember reményének alapja Krisztus húsvéti győzelme, mely az Egyház tagjainak életében is megmutatkozik. Ebben erősítenek a húsvéti szekvencia szavai is: Surrexit Christus, spes mea – Feltámadt reményem, Krisztus. Ő „mindörökre üdvözítheti is azokat, akik általa járulnak az Isten elé, hiszen örökké él, hogy közbenjárjon értünk” (Zsid 7,25).

Mária pedig nem csupán távolról kísér bennünket a mennyei boldogságból, hanem úgy marad „a tanítványok körében, mint Anyjuk, mint a remény Anyja” (SpS 50).

Van tehát az emberben – ha szabad így neveznem – egyfajta, a Teremtő által belénk kódolt „természetfölötti életösztön” is, a természetesen túl. És ez talán még a biológiainál is mélyebb vágy az örök életre. Régebben Nagyboldogasszony előestéjén egyes vidékeken imádságos virrasztás volt a temetőben, melynek végét a feltámadás, a megdicsőülés öröme hatotta át.

A virrasztó ember tudja: ébren maradásáért küzdenie kell. Ha életünket is „ébren” akarjuk tartani, az nem megy a kegyelem napsugara nélkül. A megdicsőült Szűzanya a legjobb emberi segítség és ösztönzés ehhez.

Idén november 1-jén lesz 75 éve, hogy XII. Piusz pápa Munificentissimus Deus kezdetű bullájával dogmaként definiálta Mária megdicsőülését, aki „miután befejezte földi életét, testestül-lelkestül a mennyi dicsőségbe vétetett”. Akkor a II. világháború vérzivataros évei, fájdalmas veszteségei után jelentett igazi reményforrást annak hangsúlyozása, hogy „van tovább”,

felemelve tekintetünket, vigaszt nyerünk: Isten mindenkit a megdicsőülésre hív.

A mai nehézségek, konfliktusok, reménytelennek tűnő helyzetek közepette, mondhatjuk: „a mennyország üzenete” ugyanez számunkra. Természetfölötti életösztönünk számára annak tudata már évszázadok óta bátorító, hogy ha Mária, egyszerű emberi mivoltában a mennyei dicsőség részese, akkor ez a mi életünkben is valóság lesz. Nyilvánvalóan nem csak 75 éve hisszük ezt, hiszen tudjuk: az ősegyház üldözött tagjai is az Istenszülő oltalma alá futottak, és Szent István királyunk országfelajánló gesztusa is értelmetlen volna, ha nem hitte volna bizonyossággal, hogy a mennyben élő Szűzanyánál jó kezekben lesz az, amit neki ajánl.

Örökké élni akarásunk tehát nem illúzió. Krisztus teljesíti be azt a mi életünkben is.

Kerüljünk még közelebb megdicsőült Égi Édesanyánkhoz, és általa az őt megdicsőítő, feltámadt Krisztushoz! Engedjük, hogy ma a mennyország „ránk találjon”, így a szentek megdicsőült közösségének dicsősége fog közelebb lépni hozzánk! Ne feledjük:

Isten a mi életünkben is „nagy dolgokat” művel, és meg tudja cselekedni majdan a legnagyobbat is:

félelemeinket, sötétségeinket elvéve, majdan testi-lelki valónkban dicsőít meg minket, számunkra is „helyet készítve” el nem múló országában!

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír