A tesszalonikiek egyháza

Vasárnap a tesszalonikiekhez írt első levélből olvasunk szentleckét, az első sorait. Pál apostol a kor szokása szerint üdvözli a közösséget, hálát ad értük Istennek, majd visszatekint ismeretségük kezdetére, amikor hithirdetőként náluk járt. Vajon mit üzen nekünk ez az egykori levélkezdet?

Mindenekelőtt érdemes rácsodálkozni, milyen szeretettel veszi fel a kapcsolatot Pál a tesszalonikiekkel. „Mindenkor hálát adunk Istennek mindnyájatokért” – kezdi. Szavaiban talán ott rejlik a hála azért is, hogy hithirdető tevékenysége nem volt hiábavaló. Elsősorban mégis értük ad hálát, a létükért, azért, akik és amilyenek. A következő mondat is belső ismeretet, élő kapcsolatot feltételez, egymás mellett említve a tesszalonikiek hitét, szeretetét és reményét.

Ilyen az igazi lelkipásztori öröm, ilyen minden igazi keresztény kapcsolat is: felfedezem a másik értékét, látom, hogy eleven kapcsolata van Istennel, hogy magára talál és közben Istenre is, s ezért az élete derűsebb, ragyogóbb lesz.

Pál nincs ott velük, de „megemlékezik róluk imádságaiban”, illetve „szüntelen gondol” rájuk. A mély kapcsolatok valósága sokáig kísér minket akkor is, ha éppen nincs módunk személyesen találkozni.

Pál így szólítja címzettjeit: „Testvéreim, kiket az Úr szeret!” Ez is elgondolkoztató. Nyilván nem a köztük lévő szeretetkapcsolatot akarja tagadni vagy elhalványítani. Inkább annak örül, hogy ez a kapcsolat az Isten szeretetében nyugszik. „Választottaknak” is mondja őket, mert az evangélium hirdetését jelek és csodák kísérték körükben, illetve ő maga „Szentlélekkel és mélységes meggyőződéssel” beszélt közöttük. Az apostol Isten működésének tulajdonítja ezt a különlegesen befogadó közeget, amelyben az ő karizmája, Lélekkel eltelt szolgálata is a legteljesebben tudott megnyilvánulni. Olyan kapcsolat jött tehát létre közöttük, amelyet már akkor megáldott az Isten, s amely azóta is hitelesíti Istennek adottságukat. A hit Isten igazságáról szerzett ismeret, ugyanakkor tapasztalat is.

Ez a levél – az Újszövetség legkorábban keletkezett irata – egyszerre közli az ősegyház legkorábbi hitvallásait, s ugyanakkor mindjárt a bevezetőjében sokszorosan tanúsítja, hogy a hit tapasztalattal társul, illetve személyes kapcsolatokban „terjed”.

Nem tudjuk, vajon hányan tartoztak az első keresztény közösségekhez, amelyeknek Pál a leveleit írta. Talán két-három család, húsz-harminc ember vagy éppen ötven? Amikor a levél kezdete a „tesszalonikiek egyházát” említi, átlátható, valódi emberi és hívő közösséget kell magunk elé képzelnünk. Ilyen sejtekben jelent meg, ilyenekből épült a katolikus, az egyetemes Egyház. Soha nem volt a tesszalonikieké úgy, mint valami egyesület, amelynek ők találták ki az alapszabályát. Inkább fordítva: éppen azért volt egészen az övék, mert Isten nekik szánta önmagát, illetve Fiát, Jézust. Ő pedig látható, tapasztalható, élhető közösséget akart közöttük, velük. Ez az egyház él mindmáig, köztünk, velünk, bennünk is.

Szerző: Martos Levente Balázs

Magyar Kurír