A test a Lélek temploma – Interjú Magó Kingával, a MKPK sportügyi megbízottjával

A budapesti Szent Gellért Általános Iskolában beszélgettünk vele a találkozón szerzett tapasztalatairól, illetve arról, hogyan lehet a sport a hit átadásának eszköze.

– Milyen feladatokkal jár az új megbízatása?

– Novemberben Tóth Tamás, az MKPK titkára kért fel a sportügyi megbízotti feladatok ellátására, majd Veres András püspöktől, az MKPK elnökétől megkaptam a kinevezést. A sport területe tavaly a Világiak, Család és Élet Dikasztériumától átkerült a Kultúra és Nevelés Dikasztériumához, ahol a sporttal kapcsolatos feladatoknak José Miguel Cardoso atya a felelőse. Levélben vette fel a kapcsolatot mindazokkal, akiket az adott ország püspöki konferenciája kinevezett. Május közepén részt vettünk a Vatikánban a Sport és spiritualitás címmel megrendezett konferencián, amelyet a franciák kezdeményeztek az olimpia apropóján. Cardoso atya a római Francia Intézetben tartott tanácskozás előtt megbeszélésre hívott minket, amelyen körülbelül húszan lehettünk jelen.

A két fő kérdés az volt, hogyan lehetne megerősíteni a sportpasztorációt, illeve milyen eszközökkel tudna segíteni a dikasztérium a sportban dolgozó munkatársaknak.

A dikasztérium prefektusa, José Tolentino de Mendonça bíboros megnyitó beszéde után felolvasták Ferenc pápa ez alkalomra küldött üzenetét, majd közösen elimádkoztuk a maratonfutó imáját. Mendonça bíboros azt kérte, öt percben mindnyájan válaszoljunk a feltett kérdésekre, és osszuk meg egymással a sportpasztoráció gyakorlati megvalósítására vonatkozó tapasztalatainkat.

– A sportpasztoráció fogalma kevéssé ismert. Mit jelent? 

– A konferencia előtt Török Csabával, a Katolikus Iskolák Diák Sportszövetsége elnökével arról beszélgettünk, hogyan közelítsük meg a sportpasztoráció fogalmát. Ha úgy értelmezzük, hogy ez nem más, mint „pasztoráció a sportban”, akkor a központi kérdés az, hogy a versenysportolók, a sportban dolgozók, edzők, versenyzők hogyan élik meg a hitüket, és miként támogassuk őket ebben, illetve a tanúságtételben. Az élsportolók egy része hívő, és ezt egyre többen fel is vállalják.

A másik megközelítés pedig az, hogy miként lehetséges a pasztoráció a sport által. A sport, a mozgás egyetemes, alapvető emberi tevékenység, és élettani hatásainak köszönhetően derűsebb, boldogabb lelkiállapotba kerülünk.

Ebben az állapotban pedig az emberek fogékonyabbak a hitre, könnyebb megérinteni, megszólítani őket.

– Tudna példát mondani erre?

– A konferencia első napján tanúságtételeket is hallottunk. Egy atya arról számolt be, hogy létrehozott Róma mellett egy keresztény sportegyesületet, mert rájött, hogy sportolás közben közelebb kerülhet a fiatalokhoz, jobban át tudja adni nekik Isten tanítását. Egy spanyol atya pedig azt a tapasztalatát osztotta meg a résztvevőkkel, hogy jóval könnyebb hittant tanítania, ha az órák között focizik a fiatalokkal.

Egyrészt azért, mert a sportban megteremtődik a közösség, másrészt azért, mert megvalósulnak benne az olyan krisztusi értékek, mint például az áldozatvállalás, az erőfeszítés, az együttműködés, a befogadás.

Ezeket általában nem tudja mihez kapcsolni egy gyerek, de akár még egy felnőtt sem. Ám ha sportol, megtapasztalja, mit jelentenek. Megérti, mi a fair play, a kitartás, a barátság. Az olimpiai eszmék nem esnek távol a keresztény értékektől.

– A sportpasztoráció egyúttal evangelizálást is jelenthet?

– A missziós tevékenység, a tanúságtétel is fontos része lehet a sportpasztorációnak. Örvendetes lenne, ha az Egyházhoz kapcsolódó szervezetek is rendeznének utcai futóversenyeket, szolidaritási eseményeket, és megnyitnák ezeket olyanok előtt is, akik nem vallásosak. Első próbálkozásként a Katolikus Iskolák Diák Sportszövetségének májusi labdarúgó-versenyére meghívtunk Pétervásárról egy csapatot. Ők nem katolikus iskolába járó fiatalok, mégis részt vettek az imán, és láthatóan jól érezték magukat a versenyen. A plébániai sportrendezvényeket, a Regnum és a cserkészek bajnokságait is nyitottá lehetne tenni.

A sport közös nyelv, amely által a keresztény értékekből megtapasztalhatnak valamit azok is, akik addig nem álltak kapcsolatban a keresztény hittel.

– Országunkat képviselve miről számolt be a vatikáni megbeszélésen? 

– Beszéltem a KIDS-ről és a keresztény ifjúsági szervezetek sporttevékenységéről. A KIDS harmincegy éve szervezi a katolikus iskolás diáksportot Magyarországon. A működésünkre pasztorációs tevékenységként is tekintünk. A többnapos versenyeken igyekszünk közösségi programokkal és szentmisével is közösséget teremteni. Tavaly, amikor a harmincéves jubileumi játékokat tartottuk Kiskunfélegyházán, megtapasztaltuk, mekkora missziós hatása volt az iskola tornatermében bemutatott szentmisének. Az intézmény igazgatója később elmondta, milyen felemelő volt számukra látni, hogy ennyi jó arcú fiatal áldozik, részt vesz a szentmisén. A többnapos KIDS-versenyeken lehetőség nyílik a közösségépítésre is.

– Véleménye szerint hogyan segíthetné a dikasztérium a sportpasztoráció területén szolgálatot ellátókat?

– Nagy létszámban vesznek részt ebben a munkában laikusok, de az elismerésük igen csekély. Jó lenne támogatni a munkájukat. Örömünkre szolgál, hogy szerzetesek, papok is jelen vannak különböző sportprogramok szervezésében, illetve a sportrendezvényeken. Például a KIDS-kupára ferences testvér és piarista szerzetesjelölt is hozott csapatokat. Az is sokat jelent, hogy a dikasztérium a konferencia mellett életre hívta ezt a megbeszélést, mert egymástól is sokat tanulhatunk, átvehetünk jó gyakorlatokat.

– Mi volt a többnapos konferencia fő témája?

– A tanácskozás legfőbb üzenete az volt, hogy fedezzük fel a sportban az értékeket, hiszen a sport nem öncélú. A felszólalók antropológiai, filozófiai, teológiai szempontból is megközelítették a test keresztény értelmezését, és rávilágítottak, miként járul hozzá a sport ahhoz, hogy a test valóban a Lélek temploma lehessen. A Szentírás több helyen említ olyan példát, amely összekapcsolható a sportban megtapasztalható erényekkel (vö. 1Kor 9,24–27).

A nagy ifjúságnevelők, köztük például Don Bosco, Kalazanci Szent József vagy éppen Szent II. János Pál pápa előszeretettel használták a sportot a nevelés, a pasztoráció eszközeként.

– Milyen tanulságokkal szolgált a vatikáni megbeszélés és a konferencia? Hogyan tovább?

– Felelősségünk, hogy a jót, az örömhírt hirdessük a sport által is. A vatikáni megbeszélés folyamán ráláttunk arra, mennyire más a sport szerepe az egyes kontinenseken, országokban. Európában az okoseszközök miatt az egyén elszigetelődése tapasztalható. Afrikában nem ez a fő probléma, ott a sport kifejezetten a kiemelkedés, az életben maradás egy lehetősége. Az amerikaiaknak van olyan katolikus egyetemük, ahol katolikus edzőket, versenyzőket képeznek. Úgy gondolom, nálunk az lehet a fejlődés iránya, hogy támogassuk lelkileg azokat a testnevelő tanárokat, edzőket, akik katolikus iskolákban tanítanak; erősítsük meg őket, hogy érezzék, milyen sok pasztorációs lehetőséget kínál a testnevelés. A KIDS révén tapasztalom, hogy sokan, ha nem is tudatosan, valóban pasztorációs munkát végeznek. Látom a versenyeken, milyen szépen bánnak a gyerekekkel, hogyan vonják be őket a hitbe, milyen motivációt adnak nekik. A KIDS-kupákon rendszeresen elhangzik, hogy Isten dicsőségére sportolunk, s hogy már az győzelem, ha sikerül kihoznunk magunkból a legjobbat.

A sportban a győzelem a cél, de nem mindenáron. Ez a szemlélet az, amiben a KIDS sportrendezvényei többet adhatnak a fiataloknak, mint más diáksportversenyek.

Szeretnénk elérni, hogy a győzelem mellett fontos legyen a barátság, a közösség, a tisztességes játék. Ezt a hozzáállást akarjuk erősíteni a kollégákban is. Felvettem a kapcsolatot a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolával, és tervezem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem megkeresését is, hogy megbeszéljük, miként lehetne továbbképzést szervezni tanárok számára a sportpasztoráció témájában.

– Ön szerint hogyan lehetne megélni a missziót a sport által?

– Egy kollégám felvetése szerint jó volna úgy megjelenni utcai futóversenyeken, hogy látszódjon, mi a Katolikus Egyházhoz tartozunk, és nem is vagyunk kevesen. Ha közös zászló alatt, egyenpólóban vennénk részt a rendezvényeken, megmutathatnánk, hogy egészséges, jó kiállású, kitartással és akaraterővel rendelkező emberek vannak az Egyházban. Ez is lehetne egyfajta missziós tevékenység. Úgy gondolom, nincs okunk panaszra, hiszen a katolikus iskolákban zömében egészséges gyerekek tanulnak, akik egészséges életmódra törekszenek. A diáksportversenyeken is jó eredményekkel szerepelnek. Nem vagyunk lemaradva.

– Úgy tudom, a KIDS tagja a Katolikus Iskolák Nemzetközi Sportszövetségének (FISEC) is. 

– 1993-ban a KIDS-et felvették a FISEC-be. Több nemzetközi versenyt szerveztünk, és azt tervezzük, hogy a 2025-ös FISEC-versenyt ismét Magyarországon rendezzük meg. A nemzetközi szervezet pasztorális bizottságát évekig Perendy László piarista szerzetes vezette. Úgy érezzük, hogy pasztorális területen most is számítanak ránk. A FISEC-ben is van missziós feladatunk, mert a nyugat-európai országokban lassan kiürülnek a templomok.

– A KIDS versenyein valamennyi katolikus iskola diákjai részt vehetnek?

– A Katolikus Iskolák Diák Sportszövetségének hetven iskola a tagja, de ennél sokkal több katolikus iskola van Magyarországon. A KIDS-versenyekre bárki jöhet, olyanok is, aki nem tagjai a szervezetnek, és nem csak a katolikus iskolás diákok. A református, az evangélikus és az állami iskolák tanulói és sportegyesületek tagjai is részt vesznek a különböző sportágak versenyeiben. Erre is egyfajta missziós feladatként tekintünk.

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. július 14-i számában jelent meg.