A történet közepén

Bár e parancs kegyetlennek tűnik, a pátriárka engedelmeskedik. Három napon át gyalogol, mígnem felér Mórija hegyére, ahol a megépített áldozati máglyára annak rendje és módja szerint rákötözi a fiát. Isten azonban csodát tesz, és Ábrahámnak végül Izsák helyett csak egy bokor fogságába esett kost kell feláldoznia. Mivel számtalanszor hallottuk már ezt a történetet, így nem is akadunk fenn rajta. Søren Kierkegaard, a dán filozófus azonban érzékeny ember volt, ezért szánt egy egész könyvet arra, hogy megértse, miről is van szó. A Félelem és reszketés című művében azt veti lelkésztársai szemére, hogy Izsák feláldozását – vagy ahogyan az ortodox keresztények emlegetik, megkötözését (akéda) – mindig a végkifejlet felől közelítve mesélik el. Kierkegaard ezzel szemben megpróbál úgy e drámai esemény mélyére hatolni, mintha nem tudná, mi lesz a vége – együtt bandukol tehát Ábrahámmal a hegy felé.

De lehet-e egy történet közepében lenni? Már csak azért is jogos ez a kérdés, mert egy történet attól az, ami, hogy az elmesélt cselekménynek van eleje és vége is. Ha mindezek hiányoznak, akkor történetről sem beszélhetünk. James Jones regényének, A vékony vörös vonalnak (The Thin Red Line) az egyik hőse – egy katona – egyszer csak azon kapja magát, hogy ráébred, márpedig ő most pont egy történet közepén van. Hogyan lehetséges ez? Elvileg sehogy, hiszen – mint említettem – nem ismert még sem az, hogy hol is kezdődik, sem az, hogy mi lesz a vége.

Kétségtelen, hogy az ember, az emberiség számára kulcsfontosságú az, amit történetnek nevezünk. Azért szeretjük ezeket, mert segítenek a megértésben, a feldolgozásban és az elhelyezésben. Életünk, létezésünk csak úgy lesz érthető és elfogadható, ha elmeséljük. Egy történetnek igazság szerint a vége a legfontosabb, onnan visszanézve találjuk meg a hozzá való kezdetet. Minden történet eljut valahova, és szinte mindegyiknek van tanulsága. Értelmezhetővé teszi az eseményeket még akkor is, ha valójában, a szó szoros értelmében semmit sem értünk meg általa. Mégis, képesek vagyunk egy történetnek akkora jelentőséget tulajdonítani, hogy feltesszük rá az életünket. Mint mi, katolikus keresztények. Nem véletlenül hívjuk Jézus életének eseményeit üdvtörténetnek.

Az említett katona arra döbben rá, hogy mindazt, amiben most benne van, el fogják majd mesélni. Valahogy így szól majd ez: „Az amerikai hadsereg 1942. december 7-én partra szállt Guadalcanal szigetén, és fél évig tartó véres küzdelemmel elfoglalta.” E katona azonban éppen a fűben hasal, az ellenség lövi őt, körülötte pedig halott és sebesült társai fekszenek. Mindez maga a megtestesült abszurditás, aminek egyáltalán nincs értelme. Ám tudja jól, hogyha majd elbeszélik, ez a történet mindenki számára érthető és elfogadható lesz, hiszen a 209-es magaslat elleni támadás is fontos része volt annak a hadjáratnak, melynek során az amerikai hadsereg bevette az egész szigetet. Ez pedig azt jelenti, hogy mindennek volt értelme, még a fűben hasalásnak is. És persze a rettegésnek és a halálnak is. Sokan elestek – rájuk hősökként gondolnak vissza –, de Guadalcanal megszerzését nem ők, hanem a túlélők fogják elmesélni. Katonánk azonban a földön lapulva azon morfondírozik, hogy ebből csak egy kapitális hazugság kerekedhet ki, hiszen a jelen pillanatnak nem lehet utólag értelmet adni. A mellette élettelenül heverő társának a halálát nem tudja megmagyarázni semmilyen, később elmesélt történet. Ha ezt megtesszük, akkor az valójában már nem a jelenhez, hanem a múlthoz fog tartozni.

Ha a fentiek szempontjából tekintünk a kereszténységre, akkor azt látjuk, hogy már a kezdeteknél elmesélte a végkifejletet is: a jó történeteket ugyanis mindig a végéről írják, visszafelé. Nem más ez, mint az utolsó ítélet, a második eljövetel, melynek során majd mindent megértünk, amikor minden értelmet nyer. A konkrét jelen mégis valahogy kilóg az üdvtörténetből. Azt a köztes kort, melyben élünk – vagyis a történet közepét – azért oly nehéz értelmezni, mert a teológusok által a már nem–még nem időszakként emlegetett periódusnak korunk embere igazából nem nagyon látja a célját. Napjainkban sokan teljesen megfeledkeztek a második eljövetelről, mondván, a tragikus és kaotikus jelen egyre inkább homályba borítja a reménytelinek ígérkező véget is.

Az ember pedig a történet közepén van. Mindig.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. július 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.