A tudomány és művészet nagyjai – Látogatás a kétszáz éves Magyar Tudományos Akadémia kiállításán

Az építkezésnél segédkező, akkor még fiatal Hauszmann Alajos hordta itt a téglát, tanulta a szakmát, ahogyan ezt naplójában meg is említi: „Minden szabad időmet ezen túl az építésen töltöttem, gyakorlatilag foglalkoztam a kőmívesmesterséggel, tanultam falazni, boltozni stb., és három esztendő után szabadultam fel, azaz lettem kőmíveslegény, amelyről az akkori céhrendszer szerint megfelelő okmányt állítottak ki részemre.”

Ebben az épületben látható a 200 év kincsei címmel megrendezett, nagyszabású és hiánypótló kiállítás. A földszinti tágas aula félemeleti előcsarnokából márványlépcsősor vezet a Magyar Tudományos Akadémia épületének harmadik emeletére, ahol annak idején eredetileg a Szépművészeti Múzeum elődintézménye, az Országos Képtár kapott helyet. A mostani kiállítás két részből áll: az egyiken az Akadémia képgyűjteményének, főleg portréinak jeles darabjait tekinthetjük meg, a másikon pedig az elmúlt kétszáz év legfontosabb dokumentumait, eredeti kéziratait láthatjuk.

Belépve az első terembe, a képtárba, négy közismert magyar költő és politikus arcképe fogad bennünket: Kölcsey Ferencé, báró Wesselényi Miklósé, Vörösmarty Mihályé és Deák Ferencé. A portrék az 1830-as évek közepén-végén készültek, amelyeket Barabás Miklós, a korszak talán legismertebb és legfoglalkoztatottabb festője készített, leszámítva Kölcseyét, melynek alkotója Anton Einsle, az elismert osztrák udvari festő, aki azokban az években többször járt Magyarországon, és többek között József nádornak is dolgozott.

A kiállított portrék már csak azért érdekesek lehetnek számunkra, mert az iskolai tankönyveinkben gyenge minőségben reprodukált képek eredetijeit most élőben, a maguk valóságában is megtekinthetjük. Ahogy Bolyai Farkas egyetlen ismert portréját is, amelyet Thanhoffer Lajos (1843-1909) orvos, anatómus és amatőr festő készített, s amit 1887-ben ajándékozott az Akadémiának.

De menjünk tovább, hiszen rengeteg még a látnivaló! Egy igazán nagy terem a következő állomásunk, amelynek jobb oldalán a Magyar Tudós Társaság címerképe is látható. Széchenyi István 1834. június 4-én jelentette be, hogy az Akadémiának ajándékozza a „társaság címerét tevő allegóriai ábrázatot”. A festmény előzménye az a címerrendeltetésű pecsét volt, amelyet Széchenyi és barátja, Waldstein János útmutatásai alapján Johann Nepomuk Ender tervezett, és Franz Xaver Stöber metszett a Tudós Társaság számára. A közösen kialakított koncepció eredményeként 1832-ben született meg az intézmény pecsétje, amely először a tagsági okleveleken bukkant fel, majd 1834-től az intézmény címerévé vált. A terem hosszú falának tengelyében ez az emblematikus, bizonyos értelemben enigmatikus festmény áll. A címertartó funkciót betöltő nőalakot többször próbálták már beazonosítani, de mindezt megnehezíti, hogy a nőalakról hiányoznak az olyan attribútumok, amelyek egyértelműen meghatározhatnák személyét. A pajzson olvasható jelmondatot – Borúra derű – a kép hátterében elvonuló viharfelhők látványa ismétli; a pajzs belső mezejében pedig Pallasz Athéné hajtja fel a Hungária szemét addig sötétségben tartó leplet. A pajzs legnagyobb részét egyébként a Szent Leó pápa és Attila találkozását megörökítő jelenet tölti ki. A 452-ben lezajlott találkozó folyományaként a hódítók megkímélték Itáliát a pusztítástól, másrészt véget is vetett a hunok nyugat-európai inváziójának: a magyarok őseinek tekintett hunok békét kötöttek az Egyházzal és a pápa közvetítésével a Római Birodalommal is.

Feltűnő azonban, hogy a sok portré között női arcképet alig látni, legfeljebb allegorikus vagy mitológiai alakban. (A kis számú kivételt azok a női képmások jelentik, amelyek Széchenyi István fiának, Bélának az ajándékaiként kerültek később az Akadémiára.) Női figurák elsősorban Pallasz Athéné, illetve az egyes tudományágak megjelenítői alakjában kerülhettek a székház homlokzatára vagy a díszterem falfestményeire. Erről a témáról ezt olvashatjuk a kiállításon: „A teremben látható arcképek egyike sem az intézmény kezdeményezésére készült. Ahogyan azoknak a nőknek a portréi sem, amelyek az Akadémia valamely férfitagjának rokonait ábrázolják. Az itt bemutatott, ma az Akadémia tulajdonát képező arcképek ráadásul kivétel nélkül a második világháborút követően adomány vagy vásárlás útján kerültek a székházba, hogy a szobák díszévé váljanak – nem pedig az intézmény díszére, ahogy férfitársaik portréi.”

Az Akadémia képtárában sok mindent láthatunk még, például az alapító, Széchenyi István egész alakos portréját Friedrich von Amerlingtől, vagy Barabás Miklós Arany Jánosról 1884-ben, két évvel a költő halála után festett képét, továbbá Balló Edéjét Gyulai Pálról, vagy épp Stetka Gyulától Toldy Ferencről, báró Jósika Miklósról és gróf Lónyay Menyhértről.

De érdemes elmerülnünk kicsit az Akadémia kincsestárában is, ahol értékes kéziratokat és egyéb fontos dokumentumokat, tárgyakat tekinthetünk meg. Mi mással is kezdődhetne ez a kiállítás, mint az alapító, Széchenyi István, 1825. november 3-án elmondott, híressé vált beszédével. „Nekem itt szavam nincs, az országnak nagyja nem vagyok, és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejti, mely azzal segíti honosainknak magyarrá neveltetését: jószágaim egy esztendei jövedelmét feláldozom.” A beszédet nagy éljenzés fogadta, és példáját még azon az ülésen követte a gróf három főúr barátja: Vay Ábrahám, Károlyi György és Andrássy György. Ők négyen a Magyar Tudományos Akadémia alapító tagjai. A vitrinben megnézhetjük a Magyar Tudós Társaság első nagygyűlésének jegyzőkönyvét, amelyre 1831. február 14-én került sor, illetve Széchenyi István aranyóráját és Felsőbüki Nagy Pálhoz írott levelét 1840-ből.

Egy másik vitrinben láthatók a Hitel, a Világ és a Stádium eredeti kéziratai az 1830-as évek elejéről. Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című versének kéziratát is kiállították, mellette a költő elefántcsontból készült sakkkészletével, akadémiai ezüstserlegével, asztali órájával, íróasztalával és serleg alakú üvegpoharával.

A kiállításon megismerhetjük azt is, mi jellemezte a könyvnyomtatás első évtizedeit. A tömeges olvasásigényt Johannes Gutenberg találmánya, a mozgatható betűkkel történő könyvnyomtatás tudta kielégíteni. Gutenberg 1456 táján nyomtatta ki két kötetben fő művét, a negyvenkét soros Bibliáját, a latin nyelvű Vulgátát, amelyből mai tudásunk szerint összesen kétszáz példány készült, és belőlük alig negyven példány maradt fenn. Az első kötet 324, a második 327 oldalas.

Az Akadémiai Könyvtár birtokában egyetlen oldal van mindössze a terjedelmes műből, Jeremiás próféta könyvének egy lapja, amelyet az 1924-ben Magyarországon született, de az USA-ban Gabriel Wells néven meggazdagodott bibliofil könyvkereskedőtől kaptuk ajándékba, aki megvásárolt egy csonka példányt, és azt laponként eladogatta.

A 19. század egyik legnagyobb alakja az irodalomban Kazinczy Ferencen kívül mindenképpen Kisfaludy Károly volt. A kiállításon több portré, rézmetszetes ábrázolás, sőt még 1830-as halotti maszkja is megidézi személyét a saját romantikus stílusú festményei mellett.  

Aztán ahogyan haladunk részlegről részlegre, egyszer csak a szemünkbe tűnik Kőrösi Csoma Sándor festett portréja. Kőrösi (1784-1842) már a nagyenyedi Bethlen Kollégium szolgadiákjaként fogadalmat tett, hogy felkutatja Ázsiában a magyarok őshazáját, de ehhez végül a döntő ösztönzést egyik göttingeni professzorától kapta. Pártfogója, Kenderessy Mihály kormányszéki tanácsos évi száz forint támogatást biztosított neki álma megvalósításához: Kőrösi 1819 novemberében csekély összeggel a zsebében, egyedül, gyalog vágott neki az útnak. Két fő műve a Tibeti nyelvtan és a Tibeti-angol szótár, ezeket a Bengáli Ázsiai Társaság 1834-ben jelentette meg nyomtatásban. Kőrösi ezzel lerakta a tibetológia tudományának alapjait. 1842 elején Lhászába, Tibet fővárosába, a dalai lámák székhelyére indult , hogy a magyarok eredete után kutasson. Innen a dzsungur nép földjére ment, mert az őshazát ott remélte megtalálni. Mocsaras vidéken kellett ehhez átkelni, ahol elkapta a maláriát, amelybe 1842. április 11-én bele is halt Dardzsilingben. Itt temették el, hamvai fölé a Bengáli Ázsiai Társaság emelt nyolcszögű oszlopot. Az e síremlékről készült kis festményt 1858-ban Széchenyi Béla hozta haza  az egyik londoni útjáról. Széchenyi István rézkeretet készíttetett a döblingi íróasztalán tartott festményhez, amelyen az általa megfogalmazott sorok futnak körbe. Ezek kerültek arra a márványtáblára is, amelyet 1910-ben helyezett az MTA a dardzsilingi síremlékre: „Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtul lelkesítve – Kőrösi Csoma Sándor – bölcsőjét kereste a Magyarnak, és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távul a hazátul alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében. Az itt ábrázolt sírkő nyugszik hamvain. Britt társaság emelte tudományos érdemeiért. Nem magas helyzet, nem kincs a nemzetek védőre, hanem törhetlen honszeretet, zarándoki önmegtagadás és vasakarat. Vegyetek példát hazánk nagyjai és gazdagai, egy árva fiún, és legyetek hű magyarok tettel, nem puszta szóval, áldozati készséggel és nem olcsó fitogtatással!”

Írásomban nem tértem ki Arany Jánosra, Petőfi leveleire, Az ember tragédiája című drámai költemény eredeti kéziratára, amit szintén megtekinthet most a látogató közönség, csakúgy mint a 20. századi klasszikus költőinkre – Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Pilinszky János, József Attila, Radnóti Miklós  –, vagy a „hirhedett zenészeinkre” – Liszt, Bartók, Kodály – vonatkozó dokumentumokat, sőt, akár a friss  Nobel-díjas, Karikó Katalinnak adományozott oklevelet és a hozzátartozó aranyérmet is.

A kiállítást rendezte és a tablók szövegét írta Babus Antal, az MTA Könyvtár és Információs Központ munkatársa.

A nagyszabú, igényes tárlat Borúra derű, A kétszáz éves Akadémia kincsei címmel megtekinthető 2026. december 13-ig ingyenesen, előzetes regisztrációval.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. december 21–28-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.