A vágyak mindig szembejöttek velem – Rácz Gábor tűzzománcművész óbudai műhelyében

Az 1970-es évek közepe óta több mint hetven templomban dolgozott egyházi felkérésre: a II. vatikáni zsinat vonatkozó rendelkezéseit követve formálta át a rábízott épületek liturgikus tereit. A „térrendezés” mellett azonban hamarosan önálló alkotóként is bemutatkozhatott. Zománctechnikával készült munkái között – a külső és belső templomi díszítőelemeken túl – számos nagyméretű oltárképet is találunk. Kezdetben sok megbízása volt Tokaj-Hegyalján, a Zemplén vidékén. 1985-ben a hágai Gerardus Majella-templom tűzzománc keresztjét és pasztofóriumát készítette el. Nevéhez fűződik a debreceni Megtestesülés-templom oltárképe, a szombathelyi Szent Kvirin-plébániatemplom és az óbudai szalézi templom zománcoltárképe, és még hosszan folytathatnánk a sort. A felújított sárospataki kisbazilika keresztje és a harangjáték háza ugyancsak az ő keze nyomát viseli. Legutóbb az Isteni irgalmasság-képet másolta megbízásra, de persze művészileg átgondolt, saját olvasatban. Visszatekintésében pedig egyre-másra tűnnek fel az Új Ember történetéből is jól ismert nevek…   

– Az Iparművészeti Főiskolán diplomáztam 1974-ben, és nagyon hamar csodálatos lehetőségeket kaptam. Segítőim közül elsőként Vasadi Pétert említeném, aki elküldött Bodrogkeresztúrra, az ottani plébánoshoz. Lényegében ott és akkor kezdődött el a liturgikus tér tervezésével kapcsolatos pályafutásom. Hála Istennek, a műemlékesek sem hátráltattak, az olyan nagyobb munkáimnál sem, mint amilyen például néhány évvel később a sümegi „Maulbertsch-templom” liturgikus terének kialakítása volt. Az esperes egy fiatal papot hívott meg szakértőnek: Kuklay Antalt. Tóni atya a tanítómesteremmé és lelkes munkatársammá vált; jött velem, tanácsokkal látott el. Kezdettől arra biztatott, hogy először az egész templomot világítsuk át: nézzük meg az általános állapotát, és tartsuk be a munkálatok előkészítésének logikai, technikai sorrendjét. Másrészt könnyen meggyőzött arról, hogy egyedül semmire nem megy az ember, csapatot kell szerveznünk magunk köré. Ez elég gyorsan sikerült is, jeles művészek csatlakoztak hozzánk, akikkel aztán szívesen dolgoztam együtt Segesvártól Hágáig. Több mint hetven templomi munkában vettem részt. A számos támogató szakember közül az emlegetett műemlékesek sorából kiemelném Levárdy Ferenc régészt, művészettörténészt, aki szintén gyakran elkísért, és tudásával felvértezve erősített, biztatott.

– Az önálló zománcművészi munkának, illetve a liturgikus terek átalakításával, kialakításával kapcsolatos tevékenységének párhuzamos gyakorlása azért nem egy hagyományos pályaképet tükröz. Lépjünk vissza kicsit: a festői indíttatása, az ars sacra iránti fogékonysága, a „térrendezői” affinitása honnan fakadt?  

– Egyrészt keresztény festőcsaládban születtem, másrészt atyai jó barátom, Vasadi Péter ezen a téren is a tanítómesteremmé vált. Általa ismertem meg Jelenits Istvánt, aki szintén sokat segített könyvekkel, tanácsokkal, iránymutatással, hogy kiteljesedhessen az ez irányú munkám. Fiatalon kaptam megbízást az angyalföldi Szent Mihály-plébániatemplom liturgikus terének kialakítására. Ankét címén teljes létszámban kivonult az Országos Egyházművészeti és Műemléki Tanács. Egy tag kivételével – akiről közben kiderült, hogy a konkurensem – mindenki elégedett volt. Sólymos Szilveszter bencés külön odajött hozzám és megerősített ebben. Tetszett nekik az elképzelésem. A '70-es évek közepén ez persze különlegességnek számított, az Egyházban örültek, hogy valaki teljes idejében, főállásban foglalkozik ilyesmivel.

A műemlékesek akkoriban szinte görcsösen ragaszkodtak ahhoz, hogy az adott templomba készülő új – értsd: „modern” – alkotások stílus tekintetében jól elkülöníthetők legyenek. Úgy is fogalmazhatok, hogy nem a történelmi közegbe beolvadó, archaizáló munkákat támogatták. A szakemberek viszont a helyes arányrendet, a harmóniateremtést szorgalmazták. Vagyis különböző igényeknek és művészi irányoknak kellett megfelelni. A sümegi templom például szerintem ebből a szempontból is kiállta az idők próbáját. Hamar eljutottam arra a szintre, hogy egy kiváló asztalos csapat társult velem, művészkollégák csatlakoztak hozzám. Még közös kiállításokat is rendeztünk. Kuklay Antal segített abban, hogy a helyi, adott esetben konzervatív, a kortárs művészetben kevésbé jártas lelkipásztor is komplex módon tudjon ránézni a templomára, és megértse a liturgikus térrel kapcsolatos, mindent átfogó és minden apró részletet figyelembe vevő koncepciónkat. A nálam tizenkilenc évvel idősebb, alapos művészettörténeti fölvértezettséggel bíró Tóni atyának már volt olyan tekintélye, hogy ezt elfogadják tőlünk. Igyekeztem előzetesen minden érintetett beavatni a liturgikus tervezés lényegébe. Azért, hogy a tér jól működhessen a használat és az ünnepélyesség tekintetében egyaránt: megfelelőek legyenek a távolságok, az arányok, a színek, a kontrasztok…

A templom egyéniség. Egy templomnak története és közössége van.

A budapest-angyalföldi Szent Mihály-templom oltára
(Fotó: Fábián Attila)

– De hogyan jelentkezett az önálló alkotásokkal? Gondolom, az oltárképek ugyancsak felkérésekre születtek.

– Az angyalföldi Szent Mihály-templomba annak idején Tóth Sándor újságíró ajánlott be. Ő javasolta Bucsi József akkori plébánosnak, hogy most már náluk is meg kellene valósítani az új liturgikus teret. A plébános rákérdezett, tud-e valakit a feladatra, mire Sándor elmondta: ismer egy lelkes fiatal művészt, aki mögött már számos megvalósult munka áll. Amikor a plébános megtudta, hogy ez a bizonyos lelkes fiatal művész huszonéves, így reagált: „Gyerek az még!” Mire Sándor a maga derűs stílusában felharsant: „Ilyenek vagytok ti, öreg papok, nem bíztok az ifjúságban!” Majd egyszer csak szólt neki Bucsi József: „Na, Sanyikám, küldd azt a gyereket!” Úgyhogy ezután el is készült az új tér és a berendezés. Időközben különböző területek szakértői más-más szempontból egyre többször illették kritikával a templom addigi ovális oltárképét, ami valahogy nem illett az épületbe. Addig-addig, míg a plébános megbízott, hogy készítsem el azt a Szent Mihály, Gábor és Rafael főangyalt ábrázoló zománcot, amely tavaly szeptemberben az Adoremus címlapján is szerepelt. Soha nem házaltam, nem én tettem javaslatokat. Meghívtak. Minden megbízásomnak megvan a maga története.

– Jóllehet a képzőművészet legkülönbözőbb ágait tanulta és művelte, végül a zománcnál kötött ki. Egy ősi, több ezer éves technikánál. Az önkifejezésnek végül is miért ezt a sajátos, ritka formáját választotta?

– Édesapám és édesanyám is festőművész volt.

Négyévesen odaálltam eléjük, hogy nekem ne vízfestéket adjanak, én is az olajfesték-palettáról szeretnék dolgozni. Megengedték.

Korán megtanultam az olajfestés technikáját. Később díszítőfestőnek jelentkeztem a művészeti gimnáziumba, ahol freskó- és szekkófestéssel, mozaikkészítéssel egyaránt foglalkoztunk, sőt még az ólomüvegablak-készítést is kipróbáltam. Délutánonként bejártam egy ötvösműhelybe, amelynek egyébként az édesapám volt a művésztanár vezetője. Egy nagyszerű ötvösmester mellett tanulhattam ki a szakmát.

Amikor az iparművészetire felvételiztem, először azt ajánlgatták, hogy foglalkozzam kerámiával, úgyhogy megtanultam korongozni is. De aztán változtak a dolgok, ahova kerültem, ott inkább a szobrok, az ipari technológiák és a nagy léptékek kerültek előtérbe. A mesterem, Schrammel Imre arra tanított: bármit szeretnék elhelyezni valahova, először mindig az adott térben gondolkodjak. Építész tanárokat is „ránk szabadított”, úgyhogy már akkor kialakult bennem a rendre és harmóniára törekvő gondolkodásmód, amelynek később oly nagy hasznát vettem. Közben egy fakultatív lehetőségem is nyílt: bejárhattam a zománcgyárba. És ez a mai napig így maradt. Persze gyárakban, ipari méretben dolgozni egészen más munka. De például a sárospataki Szent Erzsébet-templom külső díszítőmunkáját, a huszonhét négyzetméternyi zománcburkolatot sem tudtam volna létrehozni a bonyhádi zománcgyár közreműködése nélkül.

Nem mondhatom el magamról, hogy kizárólag festő, képzőművész, iparművész vagy ötvös vagyok. Összetett feladatokat kaptam, amelyekhez, ha szükség volt rá, munkatársakat választottam. Úgy érzem, jobb, ha nem is emlegetem, mennyi mindent kipróbáltam az életben. Könnyen érheti az embert az a vád: ha valaki ilyen sok mindennel foglalkozott, akkor biztosan komolytalan figura. Soha semmit nem csináltam játékból. Minden munkámat nagyon komolyan vettem, őszinte érdeklődéssel, teljes odaadással végeztem. Máig rendszeresen hívnak tanítani Ausztriába, Németországba. Egy kilencvenkét éves művésznő egyszer felhozta nekem: „Gábor, te akármikor jössz, mindig mást és más formában oktatsz.” Visszakérdeztem: „Miért? Nem ezért hívsz?” Hiszen éppen ez a tanítás lényege: más és új megvilágításba helyezzük a dolgokat, különböző technikai fogásokat keresünk és mutatunk be.

– Ha jól összegzem a zománckészítés technikáját: porrá tört üvegekből kinyert, különböző színű festékanyagokat éget rá valamilyen fém hordozófelületre?  

– Ha a színeket, a finom porokat összevissza vegyítjük, az eredmény szürke lesz. Én hozzájuk keverek egy bizonyos „fényeffektust”, amit egyébként a magyarok találtak fel. Még a Nyugaton kidobásra szánt, hulladék porokból is remek fémes zománcot kaptam. A zománcozáshoz az üvegen túl szükség van úgynevezett lebegtető anyagra is. Egy agyagásványra, ami lényegében vizes iszap, hogy az üveg és a víz ne váljék külön. Kis mennyiségben jönnek még ehhez egyéb folyadékok, adalékanyagok. A színeket a fémoxidok adják. Egy napig őrlik, és leszárítva lehet tárolni ezeket. A hordozó alap lehet vas, vörösréz, ékszernél arany, ezüst. A felületre 800-850 fokon, rétegenként égetem a festéket, ami egy-egy kép esetében öt-hat égetést jelent. A kiolvadás három-négy perc, minden zománc másként olvad. Ha kifényesedett, máris kiveszem. Azonnal letehetem a hideg betonra, nem törik, nem reped meg. Nagyon szeretem a finom, áttetsző felületeket. Ezt a különleges hatást egyedül a zománctechnikával lehet elérni. Ráadásul ezzel a módszerrel rendkívül tartós alkotások születnek. A zománcot a szabadban csak a savas kémhatású anyagokkal szennyezett városi levegő tudja némiképp kikezdeni, amitől a felület kicsit mattul. 

Az esztergomi szeminárium kápolnájának oltárképe
(Fotó: Érseki Papnevelő Intézet)

– Az elmúlt évtizedek alatt mennyire változott a művészi látásmódja?

– Az első időkben, a '70-es években célirányosabban gondolkodtam. Lekötött, hogy mi az adott templom titulusa, és elkészítettem, amit kértek, vártak tőlem. Figyeltem a szóba jöhető szimbólumokra, jelképekre, ügyeltem a tér arányaira, a pasztofóriumra, a liturgikus keresztre, az oltár méretére, elhelyezkedésére. Ahogy említettem, a lépték nagyon fontos tényező. Az volt a fő cél, hogy a templomtér egyszerűsödjön, tisztuljon. Később, a '90-es évektől egyre inkább bennem volt az is, hogy az adott témát lehetőleg minél eredetibb módon dolgozzam fel. Egy szentet például nem akartam feltétlenül a legismertebb legendájában vagy a leggyakoribb attribútumával ábrázolni. Miért kellene Szent Márton mindig a koldussal és a kettévágott köpennyel, Erzsébetet a rózsákkal mutatni? Emlékszem, hogy aktuális munka híján a Szent Erzsébet-évben felajánlottam a segítségemet Kuklay Antalnak, akivel kortárs kiállítást szerveztünk Sárospatakra. Nemsokára telefonált a polgármester Hernádnémetiből, hogy a jubileumhoz kapcsolódva Szent Erzsébetről neveznének el egy teret, és szükségük lenne egy nagyméretű szabadtéri ábrázolására. Elkészítettem, és annyira tetszett nekik, hogy végül a templomkertben állították fel. A stressz, a rövid határidő néha többet tud kihozni az emberből.  

– A kifejezetten vallási indíttatású, spirituális jellegű alkotásokon, oltárképeken túl, ahogy látom, „civilben” a természet, az univerzum is foglalkoztatja…

– A teremtés leképezése, a genezis, a kozmikus világ, a Földünk, a „megbillent Föld” témája nagyon közel áll hozzám. Talán úgy foglalhatnám össze,

a Nagy Alkotónk megközelítése a természet szépségeinek megragadásán keresztül.     

Hogy érzi, művészileg sikerült kiteljesednie? Vágyik még valamire?

– Az volt a vágyam, hogy meg tudjunk élni a munkámból, a feleségem itthon maradhasson, és biztonságban nevelhessük öt gyermekünket. Istennek legyen hála, ez sikerült. A vágyakat nem én teremtem, azok mindig szembejöttek velem.

Fotó: Merényi Zita; Fábián Attila; Érseki Papnevelő Intézet

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. január 10-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.