A valóság önfeltárulás – Beszélgetés a Stephanus-díjas Mezei Balázs vallásfilozófussal

– Miért és hogyan fordult a filozófia, azon belül a vallás felé?

– Olyan családban nőttem fel, ahol mindkettő iránt megvolt az érdeklődés. Nemcsak a szüleim, testvéreim részéről is. Bajai születésű édesapám már fiatalon bekerült Gondos-Grünhut László, egy páratlanul felkészült filozófus vonzáskörébe. Édesanyám pedig minden szenvedés és gyötrelem ellenére is mindvégig őrizte krisztusi meggyőződését. A háború idején bujkálnia kellett, ám amikor Horthy Miklós kormányzó bejelentette a háborúból való kilépést, mindenki visszaköltözött Budapestre, ezért kellett átélniük az ostromot. A háború után a család egyáltalán nem kapcsolódott a korszakot jellemző akadémiai marxista irányvonalhoz, sőt, egy ezzel élesen szembenálló felfogás jellemzett minket.

A Jedlik Ányos Gimnáziumba jártam, az idő tájt, amikor a filozófiaoktatás „világnézetünk alapjai” néven folyt. Már akkor sem értettem, mit jelentett pontosan a világnézet kifejezés, főleg mint a „mi” világnézetünk. Miért magától értetődő, hogy mindenkinek ugyanazt kell gondolnia? A tanárom észrevette, hogy engem érdekel ez a terület, ezért a kezembe adta Adam Schaff lengyel marxista filozófusnak a Marxizmus és egyén című kötetét. Mellesleg ez a könyv is azt jelzi, hogy már akkor történtek kísérletek a marxizmus modernizálására. Édesapám egyszer Teilhard de Chardin Benne élünk (Az Isteni Miliő) című művével ajándékozott meg, amit Rezek Román ültetett át magyarra, méghozzá kitűnően.

Megdöbbenve tapasztaltam, hogy ez a könyv egyszerre költészet, filozófia és vízió. Ekkor alakult ki bennem, hogy ezzel a témával szeretnék magam is foglalkozni.

Később bekerültem egy művészi alkotóközösségbe (Oláh Mátyás és a Hajó), aminek intellektuális magatartását egy igen magas színvonalú rendszerellenesség jellemezte. Ez a hivatalos marxizmussal, sőt az alternatív marxista irányokkal is szembehelyezkedő szellemi légkör döntő fontosságú volt számomra. Hamvas Béla, Kodolányi János, Várkonyi Nándor, Weöres Sándor műveit olvastuk, valamint a tradicionalizmus francia és angol szerzőit. Ezt követően kezdtem el teológiát tanulni a Hittudományi Akadémián.

A Mindszenty-perben elítélt Molnár Gyula közvetítése révén még 1987-ben kapcsolatba kerültem a katolikus filozófussal, Josef Seiferttel. Molnárral egyébként korábban is, már a '80-as években közösen dolgoztunk különböző mariológiai témájú szamizdatok összeállításán. De visszatérve Seifertre: az ő támogatásával kerülhettem ki Liechtensteinbe, ahol végül meg is szereztem a doktori fokozatom az angol, olasz és német nyelvű tanáraim segítségével.

– Ön szerint mi jellemzi korunk filozófiáját?

– Napjaink nyugat-európai filozófiai gondolkodásában a posztmodern és egyfajta posztmarxizmus érhető tetten. Utóbbinak – függetlenül a marxista rendszerek politikai összeomlásától – megmaradt az erős intézményi háttere. Kelet-Európából is azok kapnak figyelmet, akik ebből az irányból érkeznek. A legismertebb közülük Slavoj Žižek, aki a marxizmus sajátos, kicsit kaotikus oldalát képviseli. A dekonstrukciót azért nem emelném ki, mert ez elsősorban egy személyhez kötődött, ráadásul a francia filozófia szokása szerint, ha egy ünnepelt személy meghal, akkor az iránta mutatott érdeklődés is lanyhulni kezd. Ez történt Jacques Derrida esetében is, akiről meg kell jegyeznünk, hogy alaptéziseit Edmund Husserl és Martin Heidegger német filozófusoktól vette át.

Nyugat-Európában a klasszikus keresztény vonalon fejlődő, vallási-teológiai gondolkodás csekély befolyással rendelkezik, nincs az érdeklődés homlokterében. Ugyanakkor nagy szerephez jutott a kisebbségvédelmi irányzatoknak a kultusza, a woke-izmus, ami megfogalmaz ugyan jogos felvetéseket, ám sok körülötte az ideologikus visszaélés.

Kelet-Európában még mindig a marxista örökséggel küzdünk. Napjainkban is azok a meghatározó gondolkodók, akik bár elfordultak a doktrinér marxizmustól, mégis ebbe a felfogásba ágyazódtak be, és ma is ezt képviselik, sokszor szektás elfogultsággal.

Az angolszász világ külön fejezet. Létezik egy kereszténységet felvállaló, gyakran az Oxfordi Egyetemhez kapcsolódó irányzat, amely sokrétű, érvelő, ám visszafogott. Észak-Amerikában az analitikus módszer a minta, mert a posztmodern oda nem tudott igazán betörni. Ennek az az oka, hogy nem veszik komolyan azokat a gondolkodókat, akiknek a felfogása nem szigorúan logikai vagy természettudományos alapokon áll. E filozófiában nagy szerepe van a jó stílusnak, ez elengedhetetlen ahhoz, hogy valakit komolyan vegyenek. Alvin Plantinga, Richard Rorty, Cyril O’Regan vagy a napokban elhunyt Alasdair MacIntyre művei is azért népszerűek, mert frappánsan, világosan fogalmaznak. Ez valamiképp a francia filozófiára is jellemző. Michel Foucault, Jean-Louis Chrétien vagy Jean-Luc Marion esetében nagyon fontos, hogy olvasmányosak a szövegeik. Az ír és a dél-afrikai gondolkodás a kontinentális felfogáshoz áll közel, ráadásul az íreknél fontos szerepet játszik a katolikus filozófia, amint azt William Desmond műveiben is láthatjuk.

Az orosz filozófia esetében még mindig erős a doktrinér marxizmus jelenléte. Bár a klasszikus orosz filozófusok befogadása erősödik, és a nyugat-európai posztmodern is megjelent, ez átcsapott egy olyan nacionalista gondolkodásba, mely a sztálini marxizmust félretéve visszanyúl az orosz misztikusokhoz, mindezt egy erős politikai felhanggal. Közülük a legismertebb Alekszandr Dugin, akit a kortárs orosz értelmiség jelentős része egyfajta filozófus-prófétának tart.

 – Mi a vallásfilozófia? Mi különbözteti meg a teológiától?

– A vallásfilozófia eredetileg a 18–19. századi protestáns gondolkodókhoz kötődik. Ők a katolikus, de a protestáns skolasztikáról is le akartak válni. Kant, Schelling, Fichte és Hegel voltak azok, akik kidolgozták ennek az alapjait. A Nietzsche munkáiból ismert megkülönböztetést Hegel és Schelling esetére is alkalmazhatjuk: előbbire az apollóni, míg utóbbira a dionüszoszi megközelítés a jellemző. Hegel a ragyogó, a világos, míg Schelling az éjsötét gondolkodó.

A magyar filozófia szellemtörténeti jellegű, ami azt jelenti, hogy a bölcseleti gondolkodás a megelőző korok eredményeit fejti ki: vissza- és előretekint. A hazai bölcseletnek már a 19. század kezdetétől fontos eleme volt a vallásfilozófia. Magyarországon a szellem történetében való gondolkodás a vallásról való gondolkodás is. A doktriner és reformista marxizmus jelentősége szociológiailag nem elhanyagolható, de filozófiailag csekély.

A dogmatikus teológia feltételezi a filozófiát. Ugyanakkor a teológia a maga gazdag hagyományában elfeledkezett arról, hogy eleve feltételezett fogalmakkal, összefüggésekkel, diszciplínarendszerekkel dolgozik. Vagyis a rendszeresen kifejtett vallásfilozófiának és filozófiai teológiának a szisztematikus teológia egyfajta megalapozásának kell lennie. Mivel ez a feltételezésrendszer elhomályosult, bizonyos naivitás alakult ki a teológiában. A vallásfilozófiának van önállósága, nem csak eszköz a teológus kezében. Komoly művelői vannak: Marion mellett Vető Miklóst vagy Desmondot említeném. S fontos hangsúlyoznunk azt is, hogy Karl Rahner, Hans Urs von Balthasar vagy Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa) teológiájában nagyon jelentős szerepet játszik a filozófia. 

– Csak nyugati vallásfilozófia létezik?

– A komparatív vallásfilozófia bevonja a vizsgálódás körébe a keleti hagyományok meglátásait is. De figyelembe kell venni, hogy maga a vallás (religio) szó, melyet a nyugati vallásfilozófia használ, nem fordítható le mondjuk a Szanátana-dharma, a tao, a sintoizmus vagy más keleti tanítás fogalmaira. Ezek egymástól jelentősen eltérő hagyományok.

A nyugati gondolkodást meghatározza a szentháromságos Isten koncepciója – a vallás nálunk a szentháromságos Isten létébe való betagozódást jelenti –, ezért más irányba fejlődött. Ha ezt a különbséget figyelmen kívül hagyjuk, annak az lesz az ára, hogy nem ismerjük fel a nyugati vallásfogalom egyedülálló jellegét.

Ez a terület egyre jobban kicsúszik a nyugati gondolkodás fókuszából, miközben napjainkban a keleti vallások inkább csak divatként vannak jelen az életünkben. Ám vannak olyan gondolkodók, akik úgy reflektálnak a keleti vallásokra, hogy a nyugati filozófiai gondolkodás sajátos jellegéről sem feledkeznek meg. Itt Keith Ward és Francis X. Clooney nevét említem.

 – Mely témák, fogalmak jellemzik az Ön gondolkodását?

 – A magyar vallás szóra fókuszálok, sajátos jelentéseivel együtt: mint vallomás, rávallás, megvallás, színvallás. Nem abból indulok ki, amit a nyugati nyelvekben a religio különféle változatai jelentenek. A vallás feltárulás, önfeltárulás. Ahhoz, hogy valamihez hozzáférhessünk, hozzáférhetőnek kell lennie. A vallás emellett nyilvánvalóság és önmegnyilvánulás is. Mindezt rendszeres formában dolgoztam fel Vallásbölcselet című könyvemben, amelyet már ösztöndíjasként az egyesült államokbeli Notre Dame Egyetemen fejeztem be. Nagy segítséget jelentett ebben az intézmény hatalmas könyvtára, melyet Gábriel Asztrik magyar premontrei szerzetes hozott létre. Az angol kifejezéseket keresve jutottam el a revelation, reveláció fogalmához. Először a teológiai jelentését vizsgáltam, egyre jobban megértve ennek filozófiai fontosságát. Ma már úgy látom, hogy a reveláció természetes fogalma nélkül a pozitív kinyilatkoztatás fogalma és tartalma jórészt érthetetlen marad, ezért van szükség a revelációfogalom kidolgozására.

A már említett Josef Seifert iskolája a klasszikus – Franz Brentano és Edmund Husserl nevéhez kötődő – fenomenológiai módszernek a katolikus elágazása, mely Max Scheler és Dietrich von Hildebrand gondolkodását követi. Fokozatosan eljutottam odáig, hogy a fenomént, a phaneront (Róm 1,19) kifejtő fenomenológia tulajdonképpen a kinyilatkoztatásról való gondolkodás. Először angol cikkekben fejtettem ezt ki, majd összefoglaló munkát írtam Radical Revelation címmel. Ez tulajdonképpen a Vallásbölcselet angol nyelvű párja.

Nemsokára megjelenik az Apocaliptic Phenomenology című kötetem. Az apokaliptika kifejezést nem véletlenül használom. A kinyilatkoztatás, vagyis az apokalüpszisz fogalmát Szent Jeromos a latin revelatio szóval fordította, holott a develatio lett volna a kézenfekvő. Valószínűleg a religio lebegett Jeromos szeme előtt. A revelatio áll mindennek a középpontjában, a revelatio a voltaképpeni valóságfeltárulás. A dogmatikus teológia ezt előfeltételezi, máskülönben nem tudna pozitív kinyilatkoztatásról beszélni. Ma is létezik a filozófiai teológiának egy de revelatione nevű fejezete, mely a kinyilatkoztatás lehetőségéről és szükségszerűségéről értekezik a pozitív kinyilatkoztatás figyelembevétele nélkül.

Itt egy kitérőt tennék. Nemsokára ki fogjuk adni Gondos-Grünhut László életművének első kötetét, német nyelven. Ő az 1920-as években ment ki Németországba, ahol több könyve is megjelent. A jelentőségét jelzi, hogy Erich Przywara is felfigyelt rá. Nemsokára visszatért Magyarországra, megkeresztelkedett, majd Baján elindította szabadegyetemét. 1945 után felajánlották neki a pécsi egyetem filozófiai katedráját, aminek feltétele lett volna, hogy belépjen a Magyar Dolgozók Pártjába, de ő erre nem volt hajlandó. Végül 1957 elején, Vető Miklóssal együtt elhagyta az országot. Vető volt az, aki Gondos-Grünhut néhány szövegét kiadta, ez jutott el hozzám is. Gondos-Grünhut az említett összefüggésben beszél az Offenbarungról, a megnyilvánulás, a kinyilatkoztatás mindennél fontosabb jelentőségéről.

Ez rámutat egy igen fontos filozófiai problémára. Mit kell alapnak tekintenünk? Mi a valóság magja? A lét, vagy a lét feltárulása? Meglátásom szerint a vallás fogalma ad erre választ.

A vallást itt nem rítusok halmazaként kell érteni, sokkal inkább azt jelenti, hogy a valóság eleve vallás, megkockáztatom: a valóság eleve „vallóság”, önfeltárulás.

Ennek kifejtését látom az igazi gondolati feladatnak mindannyiunk számára, ez pedig egy történeti, méghozzá filozófia-, teológia-, kultúra- és vallástörténeti feladat egyszerre. Ahogyan ezt már az említett, Radical Revelation című munkámban is vázoltam, az apokaliptika ennek lehet átfogó diszciplínája.

Fotó: Merényi Zita

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 15-i számában jelent meg.