A vesémet is odaadnám érted – Új életet kezdett a Somogyi család

Gyerekeik megélték, hogy mindkét szülőjük komoly beavatkozáson esik át: édesanyjuk, Somogyi-Adamis Noémi odaadta az egyik veséjét édesapjuknak, Somogyi Farkas Tamásnak. Négyük összetartozása a határtalan áldozathozatalnak köszönhetően visszavonhatatlanul megerősödött. A házaspár az Adj Életet Alapítvány létrehozásával vállal szolgálatot.

– Több mint egy éve élnek új életet, Tamás már működő vesével, Noémi pedig egy vesével. Hogy vannak?

Tamás: Nekem nem nehéz jól lennem. A műtét előtt már az összeomlás határán álltam, mindennap ott lebegett a fejem fölött, hogy el kell kezdeni a dialízist. Aztán egyik pillanatról a másikra működőképes vesét kaptam és rögtön jól lettem. Azóta ezzel a csodával élek. Gondosan betartom az előírt szabályokat. Életem végéig speciális immunszuppresszív gyógyszert kell szednem, hogy a beültetett vesét ne támadja meg az immunrendszerem. Emellett odafigyelek az egészséges étkezésre és sportolok is, de a kontaktsportokról le kellett mondanom, hiszen a beültetett vese nem kap olyan fizikai védelmet a testemben, mint a másik. Figyelnem kell a higiéniára is, mert nemcsak könnyebben kaphatok el fertőzéseket, hanem a gyógyulás is nehezebb. 

Noémi: Tamás szervezete fokozatosan szokott hozzá, hogy a beteg veséje egyre kevésbé működik, nekem pedig egyik pillanatról a másikra csökkent a felére a vesefunkcióm. Két vese helyett hirtelen eggyel élni nem egyszerű, idő kell a szervezetnek, amíg megszokja ezt a helyzetet. Ma már sokkal jobban vagyok, mint a műtét után, de bizakodom, hogy még tovább javul a terhelhetőségem.

– Lezárt történetként tekintenek arra, amit megéltek, vagy még ma is ott érzik a fejük felett Damoklész kardját? 

N.: Egy vesém maradt, erre nagyon kell vigyáznom. Időnként elfog az érzés, hogy valami hiányzik belőlem, olyankor nagy szükségem van arra, hogy Tamás mellettem legyen. Túléltük ezt a nehézséget, de azért néha elfog az aggodalom. Igyekszem ebből a helyzetből megtanulni, hogy

muszáj bízni, a Jóistennek is hagyni feladatot.

Nem lehet mindig mindent kiszámítani. Én szeretem a biztonságot, mindig van B tervem, de megtapasztaltuk, hogy az élet olykor másként alakul, mint gondoltuk.

T.: Teljes életet élünk, nem kell jobban szoronganunk, mint másnak. A Jóisten elrendezi a dolgainkat. Volt egy feladatunk, túljutottunk rajta, az élet megy tovább. Jönnek a napi gondok, ezekre koncentrálok, és még inkább a napi örömökre. S persze folyton ott van bennem a hála. A történtek összekovácsolták a családunkat, a gyerekek még közelebb kerültek hozzánk.

– A műtétek óta jobban aggódnak a szüleikért?

N.: Azt nem mondanám. Én azonban végig miattuk aggódtam a legjobban. Nagyon féltettem őket, hiszen Adorján tizenhárom, Bendegúz tízéves volt a beavatkozások idején, tehát viszonylag kicsik, ugyanakkor ahhoz már elég nagyok, hogy felfogják, mi történik. Utólag azonban kiderült, minden aggodalom felesleges volt, mert lélekben gyarapodva kerültek ki ebből a helyzetből. Végig nyíltan, őszintén beszéltünk velük, mindent elmagyaráztunk, mindig pontosan tudták, hol tartunk. Megdöbbentő, mennyire értik a történteket, és itt nem csak az orvosi vonatkozásokra gondolok. A műtét első évfordulóját hálaadó misével ünnepeltük. Adorján bátran kiállt, és ezt mondta: „Apa a legeslegjobb helyről kapott vesét, anyukám óriásit nőtt a szememben. Köszönöm anyának, hogy meghozta ezt a hatalmas áldozatot, hogy előttünk egyszer sem ingott meg az önbizalma, és hogy végig kitartott a családért, annak ellenére is, hogy rengeteg kellemetlen és fájdalmas dolgot kellett elviselnie. Azzal, hogy apának adta az egyik veséjét, nem csak az ő életét mentette meg, a mi életünket is sokkal könnyebbé tette. Köszönöm apának, hogy végül elfogadta ezt a lehetőséget, és megértette, hogy igazából az egész családnak ez a legjobb megoldás.

Köszönöm a mennyei Atyának és Jézusnak, akik végigvezettek minket ezen az úton. Nehéz volt, de a nehézségek ellenére szép is.”

– Az újat szereti az ember fogadalmakkal kezdeni. Önök hoztak valamilyen elhatározást a műtét után? 

N.: Fogadalmakat nem tettem, de azért sok minden változott az életünkben. Tamás jóval többet vállal a házimunkából, mint azelőtt, és többet van együtt a család. Amikor túljut az ember egy ilyen nehézségen, elkerülhetetlenül felismeri, mi az, ami igazán fontos az életben. Létrehoztuk az Adj Életet Alapítványt. Az érdeklődőket közös gondolkodásra hívjuk arról, hogy mit jelent életet adni, szülővé válni, áldozatot hozni és elfogadni, milyen áldozatokat kíván az embertől a család, hol vannak a határok, és hogyan tehet próbára egy-egy nehéz helyzet egy házasságot. Vállaljuk, hogy előadásokat tartunk, részt veszünk beszélgetéseken. Rendszeresen hívnak házas csoportokba, és a média felkéréseinek is eleget teszünk. Szeretnénk felvilágosítást nyújtani a fiataloknak az előbb említett témákban. Azért is fontos ez számunkra, mert mi fiatalon kötöttünk házasságot. Én 22 éves voltam, Tamás pedig 24, amikor megszületett az első gyermekünk. Mindketten nagycsaládban nőttünk fel, heten-heten vagyunk testvérek, nagyon sokat kaptunk a hozzátartozóinktól, és ezt is szeretnénk továbbadni másoknak.

T.: Missziónak tekintjük ezt, próbálunk segíteni a hasonló helyzetben lévőknek. Sokszor már a meghallgatás, a beszélgetés is segítséget jelent. Magyarországon alacsony az élődonorok száma. Az egészségügy nagyon túlterhelt, emiatt egyáltalán nem tudja felkészíteni a donort és a beteget a transzplantáció emberi vonatkozásaira. Az orvoslás szakmailag kiváló, de a lelki oldalon bőven lenne még feladat.

– Tekintsünk vissza a kezdetekre! Hogyan élték meg, amikor kiderült, hogy Tamás vesebeteg? 

T.: A családunkban ismert volt a vesebetegség, nálam is genetikus eredetű. Emiatt halt meg az édesanyám, és az egyik testvérem is beültetett vesével él. Egy ideig úgy gondoltam, bármit megtehetek, velem semmi baj nem történhet, szinte legyőzhetetlen vagyok. Aztán egyszer csak szembesítettek azzal, hogy harminc- és hatvanéves korom között le fog állni a vesém. Harmincéves koromig nem igazán vettem tudomást erről, de a harmincadik születésnapomat már nem akartam megünnepelni. Talán akkor vált könnyebbé ez a teher, amikor már feladatként tudtam tekinteni a betegségre.

N.: A diagnózist Bendegúz fiunk születése után kaptuk meg. Félelmetes érzés volt azzal a tudattal élni, hogy Tamás olyan betegséget hordoz, ami miatt le fog állni a veseműködése.

Mindvégig bizakodtam, és vártam a csodára. S idővel meg is kaptuk, hiszen a Jóisten általam gyógyította meg Tamást.

Ehhez lemondásra, áldozatra volt szükség, de nem kérdés, hogy megérte. 

– A gyerekek hogyan fogadták Tamás állapotának romlását? 

N.: Fél évvel a műtét előtt Tamás covidos lett, talán ez volt a történet előszobája. A gyerekek számára akkor vált nyilvánvalóvá, mennyire törékeny az ember. Megrázta őket, hogy egy egészséges felnőtt egyik pillanatról a másikra a magatehetetlenségig leépülhet. 

– Hogyan született meg a döntés a veseátültetésről? 

N.: Hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Tamásnak a legjobb vese az enyém, de hosszú időbe telt, mire ő ezt el tudta fogadni. Nem ismerek lehetetlent, ha Tamásról van szó, vagy arról, hogy a fiúkat védő családi egység sérülhet.

Biztos voltam abban, hogy képes leszek meghozni értük ezt a döntést, talán nem is én, hanem a gondviselés bennem.

Már az is csoda, hogy donor lehettem, hiszen ilyen esetekben a legtöbbször csak egy vér szerinti rokon segíthet, annyi paraméternek kell egyeznie.

T.: Először hallani sem akartam arról, hogy Noémi kockára tegye miattam az egészségét, de ő mindig nagyon kitartó. Élő példákkal ismertetett meg, köztük egy házaspárral, akik tizenhat évvel ezelőtt ugyanazon mentek keresztül, mint mi. Ezek a beszélgetések lassan nyitottá tettek arra, hogy elfogadjam a felajánlását. Azóta számomra

a szeretet mértékegysége a donáció lett, ami az életadás egy különleges formája. Adok magamból egy darabot azért, hogy te élhess.

A donor ezáltal testileg kevesebb lesz, lelkileg azonban több. És tudjuk, nem attól kell félnünk, aki a testet öli meg, hanem attól, aki a lelket. 

N.: A műtét után megkerestük a ma már 82 éves Szántó Lászlót, az első hazai vesedonort, aki Magyarországon elsőként adta a veséjét a testvérének 1962. december 21-én, azaz hatvan évvel ezelőtt. Hisszük, hogy minden sikeres élődonoros veseátültetés mögött ott van ez a kezdet, Laci bácsi áldozatvállalása. Történetük kapaszkodó, ami segít, hogy az ember végül valóban képes legyen kitartani a döntésében. A sikeres élődonoros vesetranszplantációk mindegyike a múltban gyökerezik, s bár László bátyja, István a műtét után csak 79 napot élhetett, a műtét sikeres volt. Azóta is sok ilyen csoda történik, melyek közül csak egy a mi történetünk.

– Amikor a célegyenes felé haladtak, bekerültek az egészségügy útvesztőibe. Hogyan élték meg ezt, és milyen tanulságokat fogalmaztak meg?

T.: Engem például zavart, hogy a kórházban sokszor Noémit is betegnek hívták, holott ő azért volt ott, hogy az orvosokkal együtt megmentsen egy beteget. Szakmai szempontból a legjobbakat tapasztaltuk, az ápolóknak, a koordinátoroknak, a sebészeknek a világ legjobbjai között van a helyük. De az emberi tényező is sokat számít, és a túlterheltség miatt e tekintetben olykor hiányérzetem volt. Visszatekintve nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekeinknek megmutattuk, nem vagyunk legyőzhetetlenek, de ha cselekszünk, eljuthatunk a megoldásig.

N.: Az, hogy közösen mentünk előre ezen az úton, könnyebbséget jelentett, de rengeteg nehézséggel találkoztunk. Volt, hogy úgy éreztük, elvesztünk, vagy épp képtelenek voltunk elhinni, hogy az alagút végén ott lesz a fény.

Mindvégig erőt merítettünk abból, hogy olyan sokan imádkoznak értünk és annyi biztatást kaptunk.

– Emberileg mi az, amit meg lehet és meg is kell tenni, ha az ember súlyos nehézséggel néz szembe? 

Noémi és Tamás: Mindaz, ami egy családban történik, közös gond, közös feladat, együtt kell megoldani. S azután az öröm is közös. Hisszük, hogy nekünk ezért sikerült ilyen jól minden.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. január 1-jei számában jelent meg.