A veszprémi egyházközségek képviselő-testületeinek tagjai és plébániai önkéntesek találkoztak Ajkán

A száz jelenlévő Csernai Balázs pasztorális referens vezetésével imádkozott a Szentlélek vezetését kérve, hogy a találkozó mindannyiuknak áldást hozó legyen. Kaszap Viktória CJ gyors kérdés-válasz játékkal oldotta a hangulatot, mely látni engedte többek között azt is, ki hány éve szolgál már az Egyházban.

A találkozó Udvardy György érsek tanításával folytatódott, aki – miután köszöntötte a résztvevőket – kiemelte, hogy a találkozó témája – Az Egyház szeretete – valójában kettős értelmű: hogyan tudjuk a változó világban az Egyházat szeretni, és hogyan szeret bennünket az Egyház. Ezért fontos, hogy az ilyen alkalmakkor mire fókuszálunk: kik vagyunk és mi az erőforrásunk? Gondoljuk végig, mennyire ismerjük, szeretjük, milyen tapasztalataink vannak az Egyházzal kapcsolatban, mennyire tudunk az életében részt venni – kérte a jelenlévőktől a főpásztor. Párhuzamot vont változó világunk és az aznapi evangélium (Mk 4,35–41) között is: miután Jézus lecsendesítette a vihart, a hitet kérte számon a tanítványokon.

Ugyanígy vihar tombol ma az Egyházban, a társadalomban, az ideológiák és az emberi erkölcsök terén, veszélyben a biztonságunk. Éppen ezért egyáltalán nem mindegy, az érzelmeink milyen meggyőződésből fakadnak

– hangsúlyozta Udvardy György érsek. Vagyis másképp fogalmazva, van-e nekünk hitünk Jézusban? Tudunk-e bízni egymásban, az Egyházban, papjainkban?

Nem tekinthetünk Egyházunkra pusztán intézményként vagy csoportosulásként, ahogy ez manapság a társadalomban szokás. Hogy ezt jobban megértsük, az érsek néhány pontban megfogalmazta az Egyház lényegét: az Egyház szentség; Isten jelen van Egyházunkban Krisztus misztikus teste által; a misztérium lényege, hogy kapcsolatot kíván, benne kell lenni; ha a Szentlélek jelen van, bennünk van, akkor nem lehet, hogy reménytelennek lássuk akár az Egyházunkat, akár a plébániánkat; természetesen mindig feladatunk az, hogy ez a szentségi valóság morálisan is megjelenjen bennünk. Tehát a cselekedeteink nem lehetnek ezzel ellentétesek.

Az Egyház tanítványság is, a tanítványok közössége.

A keresztény közösség arról ismerhető fel elsődlegesen, hogy leül, és hallgatja az Isten igéjét. Tanítványok vagyunk, a tanítványi magatartással figyelünk az Isten igéjére, ő tanít bennünket. A tanítvány Jézussal van. A tanítvány tudja, hol lakik Jézus, vele él, és fokról fokra megtanulja őt megérteni. Tanítványok közösségéről beszélünk, tehát nem csak tanítványi létről, hanem tanítványok közösségéről. Az látszik, hogy a közösségi létnek ereje van, ez vonzó. Egy-egy ember is nagyon sok példát tud adni a plébánián, de valójában a közösség az, ami vonzó tud lenni mások számára – fejtette ki a főpásztor. –

Úgy is megjelenik az Egyház mint hírnök.

Ez korunkban nem túl népszerű, hisz a hírnök az Atyát, a Fiát, az ő feltámadását, a megbocsátást és a kiengesztelődést hirdeti. Nem öncélú, nem önmagát, nem a hasznot reklámozza.

Továbbá úgy tekintünk magunkra – folytatta az érsek – mint Isten zarándok népére.

Vagyis úton vagyunk, zarándokok vagyunk. Vállaljuk azt, hogy együtt haladunk az úton. Ebben az együtt haladásban vannak társak, vannak, akik hordozzák a terheinket, vannak útjelzők, vannak nehézségek. Van, akinek egy-egy szakasz nehezebben megy, de nem hagyjuk ott, nem hagyjuk el, hanem együtt zarándokolunk. Félelem nélkül, megszabadulva az ellenség kezétől és Jézus biztatásával, hogy velünk van mindennap a világ végéig. Amikor feladatainkat tervezzük, nem szabad csak a problémákból, csak a fájdalmakból kiindulni, hanem ebből a biztatásból kell kiindulni.

Természetesen beszélnünk kell

az Egyházról mint intézményről is.

Általában ez az, ami az emberek fejében ott van. Sok esetben pedig amikor a megújulás belülről indul, akkor úgy tűnik, hogy annak az intézményi részét kell lebontani, és akkor minden jó lesz. Láttuk az egyháztörténelemben, hogy ez nem így van. Az intézményre szükség van. Benne vagyunk a világban, és ez nem baj. Inkább az a kérdés, hogy

hogyan használjuk a világ javait evangéliumi szemmel. Az intézmény az, ami leginkább egy korhoz, kultúrához kötődik, és ez az, ami leginkább tud változni és változzon is, hogyha ez szükséges.

Az intézményre úgy tekintünk mint eszközre. Nem mint egy lényegi elemre, hanem mint eszközre, de ez szükséges. Természetesen ezeknek az intézményi kereteknek is az evangéliumot kell szolgálniuk.

Végül Udvardy György érsek a bizalomra irányította a figyelmet: nagyon nagy szükség van az Egyházunkba vetett bizalomra. Nem tudok bízni abban, akit nem ismerek. Nem tudok bízni abban, akivel nem vagyok jelen, és nem tudok bízni abban, akit nem szeretek. Ezért igen, fontos, hogy legyek jelen az Egyházam számára, benne lenni ünnepben, szolgálatban, készületben. Nem könnyű napjainkban az Egyházon belül eligazodni és jól ismerni. Ezért

az Egyház alapvető biztos tanítását kell még jobban megismerni, mert akkor van lehetőség megszeretni.

Bízzunk legfőképpen az Istenben, mert szeret, megvált, éltet, és mert ígéretet tett, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Ez mindennapi valóság. Nagyon meg kell erősíteni a reménységünket. A szeretet cselekedeteinek gyakorlása fejezi ki a bizalmat. Magam is erre vágyok, ezt szeretném tenni és erre biztatok mindenkit, hogy bízzunk egymásban, papjainkban, püspökünkben, és mi, papok is a hívekben – zárta tanítását az érsek.

Az előadást követően kiscsoportokban folytatták tovább a képviselők és önkéntesek az együtt gondolkodást, megosztották tapasztalataikat, lerajzolták, milyennek képzelik az Egyházat, ha az egy személy lenne. Az ebéd után tanúságtételeket hallhattak, majd összefoglaló előadásával Csernai Balázs zárta a napot. Evangéliumi történetekkel – amelyeket le is rajzolt – beszélt arról, hogy lehet-e az Egyházat szenvedélyesen szeretni.

Az óriás Góliát képével szimbolizálta azt a sok gondot, amelyekkel Egyházunk küszködik. Ismerjük Dávid történetét: bízik Istenben, és győz. Hangsúlyozni kell, hogy

az ellenség nem a másik ember, hanem mindig a gonosz.

Ugyanígy bízott Jézus Péterben, a kősziklában is, amikor az Egyházat rá építette, még akkor is, amikor Péter háromszor is megtagadta. Jézus önátadása az utolsó vacsorán kezdődött, amikor az apostolok kezébe adta önmagát, és a kereszthalálával teljesedett ki. Jézus egészen nekünk adja önmagát, egészen a keresztig. Ekkor megtörik a szikla; mert nem tudunk olyan mélyre esni, hogy ő el ne kapjon bennünket – nem felülről, hanem alulról, mert vállalta értünk azt a mélységet. A kősziklának meg kellett törnie, hogy a rá hullott magok talajra találjanak és kikelhessenek. Ott tudjuk leginkább befogadni Isten szeretetét, ahol a leginkább megtapasztaljuk gyengeségeinket, összetörtségünket, kudarcainkat – helyezte a hallgatóság szívébe útnak indító gondolatait Csernai Balázs.

Bátorító, lelkesítő gondolatokkal, imádságos hangulattal és Udvardy György érsek áldásával indulhattak útnak az egyházmegye számos területéről érkezett egyházközségi képviselő-testületi tagok és plébániai önkéntesek.

Forrás és fotó: Veszprémi Főegyházmegye

Magyar Kurír