A veszprémi püspök királyné koronázó jogát biztosító oklevél – Érsekségi ékességek (17.)

A királynék, férjeikkel összevetve, a magyar történelemben nem játszottak számottevő szerepet. Koronás asszony is mindössze kettő volt a királyság kilenc évszázados történelmében: Anjou Mária (1382–1385), illetve Habsburg Mária Terézia (1740–1780). Ennek ellenére a királyné személye a diplomáciában és udvara a kormányzatban nem megkerülhető tényezők voltak. Érdekesség, hogy a magyar nyelv megkülönbözteti a férje jogán uralkodó királynét az önálló, szuverén uralkodótól, a királynőtől.

A veszprémi püspöknek a mindenkori magyar királynéval kapcsolatos viszonyáról korábban már esett szó: a veszprémi székesegyházban őrizték a királyné koronáját 1217-ig, illetve – Gizella királyné tevékenysége nyomán – a veszprémi székesegyház kegyura is a magyar uralkodó hitvese volt. Emellett korai, 13. századi források rendelkeznek a koronázási jogról, illetve e század második felétől adatolhatóan a püspök (esetleg székeskáptalanjának nagyprépostja) lett a királynék kancellárja.

1216-ban született az az oklevél, amely a veszprémi püspöknek biztosította a királyné megkoronázásának jogát is. Az oklevelet Pelagius albanói püspök és István bíboros, III. Ince pápa által kiküldött (felkért) bírák adták ki és szignálták. A két egyházi bíró az esztergomi érsekkel szemben döntött Veszprém főpásztora javára a koronázási jog gyakorlásával kapcsolatban, mégpedig a következők szerint: amennyiben a királlyal együtt történne a királyné koronázása és felkenése, előbbit az érsek, utóbbit a veszprémi püspök végezze; ha már regnáló király házasodik meg, úgy az érsek keni fel, a püspök pedig a koronát teszi az uralkodói hitves fejére. Ez utóbbi esetben, továbbá ha az érsek valami oknál fogva akadályoztatva lenne a szertartás időpontjában, a felkenést is a püspök végezheti.

Természetesen az oklevél rendelkezései sok esetben sérültek: mindig aktuálisan kellett megoldást találni olyan különböző problémákra, mint például ha a királyné-koronázás időpontjában üresedésben volt a püspökség, nem tartózkodott a koronázás helyszínén a püspök, esetleg több megkoronázott vagy koronázatlan királya volt az országnak, esetleg nem volt az uralkodó – vagy az ország – birtokában a Szent Korona. Mindezek azt eredményezték, hogy több alkalommal kellett megújítani az 1216-os rendelkezést, amely minden alkalommal újabb oklevelek kiadását jelentette. Ezen oklevelek sorozatát a Veszprémi Főegyházmegyei Levéltárban a Ius coronandi reginas jelzet alatt őrzik.

A magyar középkor elején megszerzett főpásztori jog egészen a 20. századig élt: az utolsó előtti magyar királynét, Ferenc József hitvesét, Wittelsbach Erzsébetet (Sissit) 1867-ben Ranolder János (1850–1875), az utolsót, Boldog IV. Károly feleségét, Zitát 1916-ban Hornig Károly veszprémi püspök (1888–1917) koronázta meg. Érdekesség, hogy két évtizeddel a trónfosztás után Mindszenty József veszprémi püspök (1944–1945) is használta intitulációjában „a magyar királyné kancellárja” címet.

Forrás és fotó: Veszprémi Főegyházmegye

Magyar Kurír