A veszprémi székeskáptalan és székesegyház 1780. évi vizitációja – Érsekségi ékességek (141.)

Koller Ignác halála (1773) után a veszprémi püspökséget négy évig nem töltötték be, mert Mária Terézia királynő elhatározta a nagy kiterjedésű egyházmegye már korábban tervbe vett felosztását. Az új főpásztor, Bajzáth József (1777–1802) kinevezésére a székesfehérvári és szombathelyi püspökségek felállításával egyidejűleg, 1777-ben került sor. A székesfehérvári egyházmegyéhez kerültek Fejér vármegye és a Buda körüli hegyvidék plébániái, a szombathelyihez pedig Zalaegerszeg és környéke. Viszont Veszprémhez csatolták át a győri püspökségtől Pápa városát és vidékét, valamint a Dráva mentét. Ettől kezdve (egészen 1993-ig) az egyházmegye Veszprém és Somogy vármegyékre, valamint Zala vármegye keleti felére terjedt ki.

Kinevezését követően Bajzáth püspök főpásztori tevékenységét új határok közé szorult egyházmegyéje kánoni látogatásával kezdte meg. 1778–1779-ben a somogyi, veszprémi és zalai főesperesség – nagyjából az azonos nevű vármegye – plébániáit vizitálta, amelyek jegyzőkönyveit három vaskos kötetben tisztázták le. 1780-ban került sor a püspöki székhely, Veszprém egyházlátogatására. A jegyzőkönyv azonban nem a veszprémi plébánia, hanem a székesegyház és a székeskáptalan, azaz a kanonok testületének kánoni vizsgálatát tartalmazza.

Egy katedrális mindig az egyházmegye főtemploma, az egyházmegye szíve. A veszprémi Szent Mihály-székesegyház azon székesegyházak szűkebb csoportjához tartozik, amelyek egyben plébániatemplomi funkciót is betöltenek, ez azonban nem jelenti azt, hogy valójában plébániatemplom lenne, mert a plébánia itt mindig csak vendég. A középkorban a veszprémi plébániák köré csoportosultak a városrészek, a szegek. A 17 századi újjászervezés idején a paphiány miatt egy-egy kanonok végzett lelkipásztori szolgálatot Veszprémben, majd szerzetesrendekre – jezsuiták, ferencesek, piaristák – bízták ezt a püspökök. Csak a 18. század közepén, Padányi Biró Márton időszakától neveztek ki egyházmegyés papot adminisztrátorként a hívek lelkigondozására.

Maga a székesegyház szó a latin ecclesia catedralis tükörfordítása. Szentélyében áll a megyéspüspök katedrája (innen ered a katedrális kifejezés), azaz püspöki széke, amelyről az épület a nevét kapta, s ahonnan a főpásztor egyfelől szimbolikusan gyakorolja hatalmát, másfelől ellátja hármas – tanítói, megszentelői és kormányzati – kötelességét és feladatát. A II. Vatikáni Zsinat előtti székesegyházakhoz kötelezően hozzátartoztak a székeskáptalanok és annak tagjai, a kanonokok. Ők ugyancsak a székesegyház szentélyében, a kanonoki stallumokban foglaltak helyet a liturgia során, mintegy tanácsukkal segítve a püspököt az egyházmegye kormányzásában.

A székesegyház és a plébánia fenntartása a kegyúr, esetünkben a mindenkori püspök és a székeskáptalan feladata volt. A fennmaradt négy 18. századi veszprémi egyházlátogatás szövege közül csak az utolsóban, az 1780-ban véglegesítettben térnek ki a plébánia helyzetére. Az újkori Veszprémben a városi plébánia vezetője először 1752-ben lett egyházmegyés pap, majd 1807-től állandósult az a gyakorlat, hogy a káptalan egyik tagja, azaz az egyik kanonok lett egyszersmind a plébánia vezetője mint „kanonok-plébános”. Az 1780. évi veszprémi egyházlátogatás kitér a székesegyházra, a káptalanra, a plébániai lelkipásztori szolgálatra, a város további templomaira, a szemináriumra, a karitatív és szociális intézményekre (kórházra és árvaházra) és a településen működő szerzetesrendekre: a piaristákra és ferencesekre.

Az ismertető teljes terjedelemben IDE kattintva olvasható.

Forrás és fotó: Veszprémi Főegyházmegye

Magyar Kurír