A világ versbeszéde – Három ország, három költő

„Körülnézek – zsákutcát látok
Lenézek – gödröt látok
Felnézek – dúdolni kezdek egy dalt”

(Jevgenyij Sztyepanov: Élet,
ford. Balázs F. Attila)

Ha idegen országok életére vagyunk kíváncsiak, hírek pásztázása, úti élmények és személyes kapcsolatok, kapcsolódások is a segítségünkre lehetnek. De ha egy-egy földvidék lelki-szellemi létmódjába szeretnénk bepillantani? A költészetnél hathatósabb hírmondót aligha remélhetünk. Ezért is küldetéses vállalkozás az AB ART Kiadóé: a Lyra omnis könyvsorozat olyan lírikusokat szólaltat meg magyarul, akiknek különben a nevét se fúnák felénk szobai tavaszok. Közülük hármat idézek most meg.

A dél-koreai Choi Dong-ho (1948) finom versszólamai (Zalán Tibor magyarításában) a keleti költészeti hagyományok levegőjét terelik ablakunkig. A császárpillangó ébredése című könyvecske (2022) a természeti képekből mítoszi analógiákat olvas ki, parányságok létéhez kozmoszi távlatokat csatol, a vallomásos megszólalást egyetemes ráismerésekbe fordítja: „Elűzött emberek versei az apró gyertyalángok” (A muskátli, amely elnyelte a villámlást) – „Kottafej-csillagok lebegnek a világegyetem felett” (Extrém líra). Vajon ki lehet itt „A mennyei tükrök hercege” (Sósvízi szólam)? A poéta „Mint egy megtagadott szent” (Egy költő) rejti elénk a válaszokat. A versnyelvi magatartás a ráocsúdó ámulat jegyében áll; se kinyilatkoztatni, se értelmezni nem akar – beéri a jelenlétekhez társuló jelenlét nyitott kérdésekre is nyitott békéjével: „A Dharma teliholdja / Szelíden fuvolázik fent a téli ég közepén” (A Dharma nem golyózik) – „Nem tudni ki világítja meg a mély hóba merült magasságot” (Szent lámpafény).

Shurouk Hammoud (1982) magyar hangjáért Balázs Borókának lehetünk hálásak. A szír költő kötetének már a címe nagyszerű metaforát formáz: Az idő jelöletlen sír (2023). A könyv fő témairányai nem okoznak meglepetést: „…szerepet kap benne a hazáját sújtó háború motívuma is. Ezenkívül számos versében mutatja be, milyen tanult nőként élni a hívő arab világban, és gyakran nyúl vissza gyermekkori emlékeihez is” (Bak Róbert, Ekultura.hu). Terápiásan érzelmes, naplószerűen vallomásos, egyszóval alanyi ez a líra – ám még szubjektív vonatkozásaiban is gondosabb figyelmet fordít a világra, mint az énre. Hammoudnál a magány és a szomorúság szinte mint létprincípium jelenik meg; a szerelem és a vágyott szerelem csaknem mindahány lapot átfűti; a háború irracionalitását a feltámadás motívumköre övezi. Hadd jelezzem egy rögtönzött idézetfüzérrel, miféle hangszínek és hangnemváltások csendülnek ki e vékonyka kiadványból, hol önismereti impressziók, hol metafizikus axiómák alakjában: „Tisztább lett a hangom / A szeretet szavaitól” (Tisztább lett a hangom) – „A búcsúzás minden nyelvet ismerő halál.” (A búcsúzás) – „Ezer lyukú furulya lettem / Mióta költő vagyok” (Mióta furulya lettem) – „A gonosz paradicsom, ahol élek…” (Gonosz paradicsom) – „…háborúból mindig üres kézzel térsz vissza.” (Interjú egy szír maradványaival) – „Mi megúsztuk a háborút, / De a szemünk nem.” (Nosztalgia) – „A madarak: a mennyország rajongói. […] A vers csalódott szívek kolóniája. […] A szeretet a Fény Tüdeje. […] Az igazság dadogással övezett kert.” (Ablakok) – „Felemelted a fejed / Felnéztél / És megépült az ég.” (Szerelmes levelek) – „A lépés, / nem pedig a láb / szüli a búcsút.” (A lépés) – „Csak egy nő vagyok / Aki költészettel / próbálja kivasalni sós lelkének ráncait / Mielőtt visszaadná az egeknek.” (Én) – „Semmi nem kell ahhoz / hogy ég legyél / csak gyengéd karok / és feltétel nélküli fény.” (Semmi nem kell)

A dél-koreainál és a szírnél közelebb esik ugyan ismereteinkhez a román költészet, általánosságban mégsem nevezhetnők kielégítőnek a szomszédos irodalmakat illető tudásunkat. Caliopia Tocală (1958) Vízszobrok című verseskötete (ford. Balázs F. Attila, 2024) kulturális adósságunk törlesztésében is fontos lépés lehet. E versvilágban a beszéd, a megértés, a költészet mindegyre dilemmák hálózatából dereng elő. Murányi Zita utószava is erre világít rá: a költő „paradoxonokkal átitatott világában a beszéd nemcsak az emlékezés eszköze, mint az ősi, ókori eposzokban, de a felejtésé is ugyanúgy”. Filozofikusan önreflexív költeményeket olvasunk, melyek az érzéki tapasztalásból (például a színek organikus teljességéből) a bölcselkedés spirituális szintjeiig villantják föl szándékaikat. Kihez tartoznak a szavak?, kérdezik – olykor szavak nélkül is – Tocală szövegei; s a válasz minduntalan a keresés mozdulatával, a remény lelkiségével, végeredményben pedig az ember költői kíváncsiságával lesz egyenlővé: „Nem vagyok hősi végzet elszenvedője […] Véletlen szobor vagyok, megpillantható / a vízesés zuhatagának egy pillanatában […] Próbálom helyettesíteni a létezésről való gondolkodást / az élni vágyás szenvedélyével. Néha működik, néha nem.” (Vízszobrok) – „Olyan verset keresek, melynek szavai / éhes vadállat nyomai.” (Elégia) – „Továbbra is írni fogok, / amíg sikerül egy fának lábat adni.” (Vers) – „Felállok, és a helyemen egy szív / homályos körvonala marad a homokon.” (Pasztell) – „a halál egy definíció, / soha nem fogom megmondani, hogy kié” (Ritmus).

„…nyitni kell más kultúrák felé, csak így kerülhető el a provincializmus csapdája” – mondja Balázs F. Attila egy interjúban (in: A rács két oldala. Beszélgetőkönyv, Hungarovox Kiadó, 2023). Márpedig az ilyesfajta nyitásnak és nyitottságnak a cselekvő, alkotó és honosító változata a legszebb. Ennek jegyében működik a költő-műfordító által vezetett AB ART Kiadó is. Aki pedig Balázs F. Attila saját életművére kíváncsi, szíves és szakszerű kalauzt találhat Bakonyi István Áradó versbeszéd. Vázlatok Balázs F. Attila irodalmi munkásságáról című esszékötetében (Irodalmi Jelen Könyvek, 2024).

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. szeptember 1-jei számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.