A világ versbeszéde (II.) – Még három költő

Korábbi jegyzetemben (A világ versbeszéde. Három ország – három költő) a dél-koreai Choi Dong-ho, a szír Shurouk Hammoud és a román Caliopia Tocală verseit ajánlottam az olvasó figyelmébe. Az AB ART Kiadó Lyra omnis sorozatának gazdag gyűjteményéből ezúttal két román és egy vietnámi alkotó műveit szemlézem.

Aura Christi (1967) több műfajban is jelentékeny alakja a jelenkori román irodalomnak. Zord kertek című verseskötetében (ford. Balázs F. Attila, 2022) már a ciklus- (I. Jelek, II. Zsoltárok) és a verscímek (Az apokalipszis magja, Az eső szelleme, Ó, démon!, Ördögűzés, A kísértés hegyei, Az örök visszatérés stb.) tájékoztató érvényt hordoznak. Metafizikus szenvedély, játékra és indulatra egyaránt hajlamos versnyelvi magatartás olvasható ki belőlük. Szellem és szellemesség valóban megkülönböztető páros ismérve ennek a szövegvilágnak. Mítoszi nagyszabás rendezi be a versek terét, a lírai alany teológiai rejtelmek sötétjébe küldi kérdéseit. Gondolatritmusok archaikus ereje és emlékezetes szóképek (hasonlatok, metaforák) teljesítik ki Christi esztétikáját. A „későre jár” (Végül) létérzete, a „Karjaidban beesteledik” (uo.) intim metaforája, a „villámokká, orgiákká átalakuló világok” (A jel) sejtelme-tapasztalata rajzol kontúrt a beszélő köré. Érzékelések és megfontolások körforgása adja a verssorozat dinamikáját; a bizonyosság keresése a halál metafizikájától sem tart. A létezés mögötti létezésre irányul itt minden szándék, és onnan származhat mindahány jelenés: fény és sötét ikermisztériuma; menekülések és sóvárgások lelkisége; istenszólongató kétségbeesés; imabeszédbe forduló éjszakai teológia. Úgy érezhetjük, a köznapokban megélhető transzcendenciáért az élményt megalkotó szavak kezeskednek: „Hajnali öt óra van, az apokalipszis éppen zajlik.” (Az apokalipszis magja) – „Micsoda viharok támadtak bennem!” (A nagy senki) – „A levegő dohos, mint egy utódok nélküli kriptában” (Nincs mit tenni). A vakság allegóriája előbb az olvasó pillantását is játékba vonja: „Ki rejt el engem / vak tekintetében?” (Tánc minden); néhány oldal múltán pedig kétes adományként azonosítja a világtalanságot: „Ő mindenkiben végtelen naplementét lát” (A vak énekes). Emlékezetesen baljós szókapcsolatokon („fekete harangok” [Idegen éjszaka]; „a sötétséget bájolom” [Az utolsó vám]; „petúniákba zárt kiáltás” [Valaki más szemével]) evickélünk keresztül a lírai énnel, ám mindegyik sötétség végén belátások panorámája fényeskedik: „Végtelen fehér békémben / az éjszaka és még valami – felfoghatatlan – / újra formálódik mindabból, ami / valaha volt, a földrengés utáni feledésből.” (Éjszaka a hegyekben) – „Adj igazat mindenkinek” (Aludj). Úgyszólván „az éjszakából a Feltámadásba taszítva” (Tanú) találja magát vers és olvasója – „amikor szinte minden kialszik, / és nem marad neked más, / csak az örök, nagy tisztátalan fény, / mely – újra és újra – feléd árad, / kérdések feltevése nélkül, / választ sem adva neked” (A nagy tisztátalan fény). A függelékben közölt kritikai szemelvényeket találónak érezhetjük. E verseket valóban „életerős spiritualitás” (Terner Zoltán, Izrael) szövi át, szerzőjük pedig okkal illethető a „meglepő modern misztikus” (Héctor Briosos, Spanyolország) kitétellel.

Más nemzedék szülötte Rodica Marian (1944), akinek Erdélyi sirályok című könyve (ford. Balázs F. Attila, 2022) bölcseleti hangoltsággal, rezignált derűvel, műveltségi motivikával ragad meg. A többnyire hosszan-félhosszan elnyúló sorok és mondatok (és versek) ráérős türelemmel építenek eszméletet a dolgok fölé; a sorkezdő nagybetűk finom klasszicitást csempésznek a szövegképbe. „Elképzelem, hogy egy olyan boldogság / Lánya vagyok, amit még nem ismerek”: jellegzetes a Boldogság című vers fölütése, hiszen a képzelet és a tudás összjátéka rögötön reflexiós szinten jelenik meg; a vers később higgadtan mérlegeli álmok, emlékek és vágyak súlypontjait; Rodica Marian gazdag képi leleményeit rendre filozofikus távolságtartás fogja vallatóra. A beszélő kiléte és az idő identitása egymásra vetül, egymást magyarázzák ismeretlen nyelven, s ezt fordítja le számunkra a költő. Akárha minduntalan egy ünnep vonzásában járnánk ebben a versvilágban, a kételyek és kérdések is valamiféle megvilágosodott békesség jegyében fogalmazódnak meg: „Ez idő alatt próbálom eldönteni / Milyen szellemben telepedjek meg, / Hogy ne maradjak tovább az az állhatatos test, / Amely nem találja a hasonlatosságát / Saját magával” (Közeledés az ismeretlenhez) – „…titokban örülök / hogy ma távolabb vagyok, mint valaha / attól, hogy megfejtsem a japán lélek rejtélyét” (A japán lélek titka) – „És egy szép reggel hirtelen megbékéltem / A végtelen kezdettel és véggel” (Áradás) – „A mítoszok időről időre átprogramozódnak / Ahogy a tiszta szív is” (Magányosság). A könyv a „meg nem vallott szeretet jeleit” (Az érzés mágikus kiáltványa) igyekszik egybegyűjteni, abból a nézőpontból, mely úgy is kifejezhető: „Egy csepp árnyéknélküli jelen, / gyökerek és ágak nélkül” (Átlátszó küszöb). Egy szokatlan óhajt vállaló, inverz imát idézek végül, példájául annak, hogy „a szellem megfelelő elszegényítése” miféle gazdagságokhoz vezetheti az embert, az olvasót: „Imádkozom, hogy ne távolodjak el a földi rögöktől […] Kérlek, Uram, hagyj itt valamilyen formában a földön, / Megbékélten, kérlek, Istenem, teljesítsd kívánságomat, / Hogy átmenjek a fáraói éhínségen és a fényűző sírokon / A szellem megfelelő elszegényítése által, / Mielőtt megtapasztalom Fényedet vagy a Semmit” (A Nasca és a szellem megfelelő szegénysége). „Autentikus zsolozsma Rodica Marian költészete, amely bizonyos ünnepélyességgel bír”, fogalmaz az utószó. Mindez átfordítva is igaz: bizonyos zsolozsmák autentikus ünnepélyességgel bírnak, és Rodica Marian versszólama épp ilyen.

Az élő vietnámi költészettel sosem késő megismerkednünk, s első lépésnek kitűnő választás lehet Phan Hoang (1967) A hagyomány megkérdőjelezése című munkája (angolból ford. Halmosi Sándor és Gyermán-Tóth Márta, 2023). Míg a két román kötet címe tág asszociációs köröket nyitó minőségjelzős szerkezet, ez a fölirat eszmetörténeti dolgozat fölött is meghúzódhatna. Költészeti jelölőként gondolati lírát és/vagy poétikai önreflexiókat ígér. Voltaképp mindkettőt megkapjuk. Az utószó szavaival: a kötet „nemcsak az élet és az emberi sors fájdalmas problémáinak egzisztenciális kérdéseiről szól, hanem az új távlatok kereséséről is az alkotói úton” (PhD prof. Tran Hoai Anh). Phan Hoang szövegeiben máig eleven, de szavakkal megszelídített trauma a vietnámi háború emlékezete; a gyerekkort pedig a jelen családi viszonylatai terjesztik ki. A sorhosszok ritmikája, a központozás nélküli egyszerűség mondák és regék mágikus hanghordozásával társul; a versnyelvi szépségtől sem fázó poézis nem a naivitás csapdájába sétál, hanem az ártatlanság lehetőségeit, a „szent föld örök lélegzetét” (Bivalyszemek) keresi: „A végtelen szimfónia suttogását hallom. / Az emberi élet óceánjain át, körbe-körbe / Vitorlát feszítve, a szomorú végtelenben lebegve. / Úgy fájt a horizont, mint a nyomorék gondolat / A könnyekben lehorgonyzott vers.” (Suttogás) – „A csöndes mozdulatból született a szépség / Az igazság egy váratlan paradoxonból nőtt.” (Kővirágok) – „A szeretet és a menny iránti szenvedély tőkéjével / Egyenesen az irodalom örvényébe úszott” (Son Nam aranypora). Egyetlen vágy ölt alakot a tematikus többirányúságban: visszarepülni „az eredeti álomba a gyűlölet magjai nélkül a világ végére” (Vágyom, hogy a szabadság szele legyek). Phang Hoangnál a veszteség csak világraszóló átalakulás: „Egy nagybetűs Személy / Hirtelen elhagyta az emberiséget / Elment szelíden, egyetlen felhőben.” (Befejezetlen anyai szeretet) – és a világképi széttartásokat is egybebékíti a kérdezésbe rejtett reménység: „Melyik orvos követne egy varázslatos álmot?” (Madár terjeszti a gyógyítás igéjét) A beszélő léte és jelenléte pedig végső soron a beszéd kegyelmi képességére vezethető vissza: „A jelek hullámai között / Megtaláltam lebegő arcom.” (Befejezetlen szöveg)

Általános tapasztalatunk, hogy a kortárs világlíra kevéssé pártfogolja a kötött formát, a rímes verselést. Mintha a költők a hagyományoktól nem korlátozott szabad beszédbe helyezték volna át bizalmukat. A poétika érintkezése a köznapok nyelvével, a szépirodalom varázstalanítása jellegzetesen modern-posztmodern folyamat (bárha ellenirányú törekvéseket is ismerünk, a mágikus realizmustól a népies szürrealizmusig). Gondoljunk csak Pilinszky János líranyelvének megváltozására a hatvanas-hetvenes években: a míves-artisztikus jegyek elhagyása, úgy lehet, frissen érvényes út a létigazságok (de legalább létkérdések) elemi kimondásához. Aura Christi, Rodica Marian és Phan Hoang alkotásai is ezt tanúsítják.

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. szeptember 22-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.