A világ versbeszéde (III.) – Nemzetközi ki- és belátások

Kis sorozatom harmadik, záró részében egy-egy orosz, spanyol, örmény és román-német költő verseit ajánlom röviden, hosszú fölfedezésre. Elsőül Jevgenyij Sztyepanovéit (1964). A Nomád életeim című kötet (ford. Balázs F. Attila, 2023) a gondolat kurta villanásaival kelt rokonszenvet, a megszólalás töredékes-esszenciális módozataival győz meg.

Sztyepanov keresetlen biztonsággal foglal miniatűr szerkezetekbe létérzetté emelkedő lelkiállapotot: „a zuhany vize gyorsan lefolyik / a kád lefolyónyílásán át. // mit mondhatnék még az életemről?” (Három sor) – „és íme / a nő és a férfi / eggyé váltak. // A halál / újabb csatát vesztett.” (Kettő) – „Körülnézek – zsákutcát látok / Lenézek – gödröt látok / Felnézek – dúdolni kezdek egy dalt” (Élet). A képes beszéd mértéktartása egyetlen motivikus jelentésátvitellel is szabatos vázlatot rajzol a lírai én bánatáról: „A szomszédok sétálni viszik kiskutyáikat. / Én pórázon vezetem szomorúságomat.” (Szétválás). S jellemző, hogy még egy cím nélküli egysoros is tág eszméleti mezőt nyit, melyben teológiai dilemmák sűrűsödnek, miközben az alázat elszántsága kap szót: „Istenem, engedd meg, hogy megbocsássak neked”.

Spanyol–magyar kétnyelvű kiadvány a Tempo magyar (ford. Baukucz Dóra et al., 2023). Anunciada Fernández de Córdova (1958) verseskötetében érzelmek és gondolatok folytatnak eszmecserét.

Tóth Krisztina bevezető szavaival: „Szerelem, vágy, erotika és a földi jelenlét intenzív percei formálódnak itt felejthetetlen szavakká, hogy emlékezzünk minden elmúló pillanatra”. Itt a fogalmakat is érzéki viszony fűzi tájakhoz, térségekhez; a szerelemtől fűtött szólamok mítoszi modorban teljesednek ki – miközben az emlékező-vágyódó alapállás az időbeli távolságot térben is leképezi: „rád gondolni / mennybemenetel volt, égi titkok felfedezése” (Vasárnap, ford. Csuday Csaba) – „Az utazás te vagy / a világ végéig. / A tested / a szakaszok. // Csak te, / mindenki más / idegen.” (Utazás, ford. Balázs F. Attila) – „mert néha nem a megnevezés a fontos, / hanem egy érintés, / egy érzékelés, / pillantásváltások” (Hívlak, ford. Balázs F. Attila) – „A test csöndben beszél / ujjakkal és simogatásokkal, / szintaxisa remegésbe / rendeződik.” (A remegés szintaxisa, ford. Varju Kata) – „Ha nem igazítanám szívemet / jöttöd ritmusához, / nem hinnék a történelemben.” (Tetoválás, ford. Balázs F. Attila) – „Miért is hívtalak? / A vizek zúgása úgyis idehoz, mintha te volnál / elsüllyedt Atlantiszom” (Atlantisz, ford. Csuday Csaba). A magyar olvasónak külön élményt adhatnak a budapesti időzést megörökítő költemények. Ezek a városi impressziók az idegen tekintet másságából csakhamar ismerősi meghittséget bontanak ki: „A város utcáin tett hosszú séta után / már tudom, hogy / magyarnak lenni mennyire más, / e meggyőződés minden lépéssel erősebb / és ez az, ami leginkább tetszik, / és ez késztet, hogy menjek, haladjak tovább.” (Duna és köd, ford. Csuday Csaba) – „Mikor az ősz megszállja Magyarországot / szőlők fürtjeire s vesszeire öntve rá színeit, / tokaji bort iszunk, / és szétárad a bőség. Koccintsunk!” (Oremus és Tokaj, ford. Boda Benjámin).

Gagik Davtyan (1947) kötetének csak a címe hangzik baljósan: A fej nélküli lovas (ford. Balázs F. Attila, 2024), a versanyag a békesség keresésének szakaszait rajzolja ki. Kégl Ildikó érzékeny utószavát érdemes hosszabban idéznünk: „Gagik Davtyan a lét fokozatait szövegezi meg: a nyüzsgését, buja, vad zajlását, vagy a másik végletet, a létezés csendjét. Az örmény költő szépen ábrázolja a csendet. Olyan szépen, hogy az messzire elhallatszik. Megszólít minket. […] Gagik Davtyan csendminősége és csendszimbolikája egészen egyedi: megkapó képekkel, eszményi szépségű metaforákkal és megszemélyesítésekkel ábrázolja a csendet, a szünetet, a hangtalanságot, a békét. Versuniverzumában az esztétikai kifinomultság harmonikusan simul a transzcendensre, arra késztetve az olvasót, hogy kilépjen az immanens világból és megfogalmazza a kérdést: vajon a beteljesületlen álmaink is mi vagyunk? […] Többszörösen rétegzett, szimbólumokban gazdag verseiben egyéni sors és kollektív emlékek képei villannak fel, miközben a létről való gondolkodás erős fundamentumot ad költészetének.” Mit tehetnénk hozzá mindehhez? A davtyani poézist magát, példájául annak, hogy ez a művészeti magatartás (még mindig? vagy újra?) mer hinni abban, hogy szépségekről beszélni a szépség nyelvén is lehetséges. Néhány jellemző szemelvény tehát a könyvből: „A kutyaszájak eltűnnek, / És meglátjuk a ragyogó szépségű lények / Gyengéd arcát, / Ők jók, és olyan ártatlanok, / Mint az angyalok.” (Ördögök és angyalok) – „Figyelem a levelek beszélgetését, / Rekedt zöld suttogásukat, / Egy félretett könyv / Alvó lány légzését hallgatja / És akaratlanul is megérti álmait.” (Harmónia) – „Az álom az élet kulcsa, / Nélküle a létünk íztelen, / Az álom az inspiráció esszenciája.” (Álmaink) – „Szemben a békés menny / vakító kék pillantásával… […] Tenger, tartsd meg a javunkra / Elveszett dolgokkal teli / Visszavonhatatlan álmainkat…” (Légy álmaink őrzője) – „Bocsáss meg / Ó, Föld, / Tégy engem méltóvá, / Földi nagylelkűségeddel / És tátongó sebeid fájdalmával, / Hogy meghajoljak előtted. / Ó, Föld, meggyógyítom mély sebeidet” (cím nélküli vers).

Traian Pop Traian (1952) szövegépítkezése beatköltészeti és neoavantgárd hatásokat egyaránt mutat. Az Ökörszem (ford. Pethő Lorand, 2024) versvilága – az 1990 óta Németországban élő költőtől nem meglepő módon – a szülőhaza és a gyerekkor emlékezeti jelenvalóságát fogná vallatóra. A szövegekben lázadás és megállapodás világképi-életviteli feszültsége vibrál; a vallomásosan expresszív versnyelv hangulati irányait szabatosan jelzik a cikluscímek: Fájdalom; Fáradtság; Félelem. A Murányi Zita jegyezte utószó nyelvi-poétikai sajátosságokra is kitér: „A kötet versei Pethő Lorand fordításában szólalnak meg, aki szerint Traian verseit úgy kell olvasni, mintha az ember egy objektív mögött állva, minden percben azt látná, szemeivel kameraként rögzítve, ami éppenséggel abban a percben történik. Ezek a »képeslap-versek« a román irodalomban igen elterjedtek, a módszer pedig eleven valóságot kreál, ahol nemcsak a sorok fájdalmát érezhetjük lépten-nyomon, de végtelen finomságát is az olyan passzusoknak, mint: »a mi párbeszédünk vérzik, / A FÉNY EGY HATALMAS HÓGOLYÓT TOLOGAT / A VILÁGMINDENSÉG PÁRBESZÉDÉBŐL.« vagy »fejem búbjára állva sem emlékszem már, / miért fészkelődik az éjszaka keblemben, / az a hatalmas vadállat, / mindenhol jelen, / mint egy világösszeesküvés.«, megint máskor »a megérinthetetlen csillagrendszert dagasztod félelmedben«.”

E munkák is az AB ART Kiadó Lyra omnis sorozatának köszönhetik magyar létüket. (Az arculat pedig Fábián István grafikai szerkesztői munkáját dicséri.) Becsülendő sorba illeszkednek: könyvpiaci rendhagyás, ha egy szellemi műhely világköltészeti szériára vállalkozik, és szándéka mellett megingathatatlanul kitart.

Fotó: Pixabay; AB ART Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. október 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.