Ne kerüljük ki életünk „leprásait”! – Máriapócsra zarándokolt a Miskolci Egyházmegye közössége

Máriapócson idén emlékeznek meg az első kegykép könnyezésének 330. évfordulójáról. Sok görögkatolikus családban emberemlékezet óta hagyomány évente legalább egyszer elzarándokolni a kegyhelyre.

Az évszázadok alatt a zarándoklatok módja természetesen sokat változott, a „forgatókönyv” azonban sok ponton hasonló maradt – érkezzenek akár nagyobb, vezetett csoporttal, akár egyénileg,

a zarándokok első útja a kegykép elé vezet, hogy köszöntsék a Szűzanyát.

Aztán a legtöbben a szentgyónásukat végzik el, míg mások bekapcsolódnak a liturgiát megelőző szertartásokba.

Idén az Istenszülőhöz szóló könyörgő ájtatosságot, a parakliszt Galambvári Péter, a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola megbízott rektora vezette. Majd Fedor Péter görögkatolikus pap, a miskolci Fáy András Görögkatolikus Technikum és Szakgimnázium nevelési igazgatóhelyettese a zarándoklat lelki jelentőségéről elmélkedett.

Rámutatott, hogy a zarándoklat lényege nem maga az úti cél, hanem az Isten felé vezető belső út, megtérés. „A zarándoklat és a megtérés itt, Máriapócson összekapcsolódik” – mondta.

A pusztán önmagára figyelő, spirituális élményt kereső ember és a hívő zarándok között az az alapvető különbség, hogy

a hittel zarándokló nem csupán élményt keres, hanem vágyik arra, hogy életét Krisztushoz igazítsa, és ehhez a Szűzanya segítségét kéri.

Fedor Péter arról is beszélt, hogy a valódi zarándoklat mindig áldozattal, erőfeszítéssel és imádsággal jár. A megtérés sem egyszeri esemény, hanem élethosszig tartó folyamat. Ezt példázza Alexis Carrel Nobel-díjas orvos története is, aki úgy is hosszú éveken át küzdött a hit elfogadásával, hogy egy kegyhelyen megtapasztalta a csodát.

Mindenki másképpen tapasztalja meg Isten kegyelmét, de

a cél közös: az életszentség útjára lépni és arra törekedni, hogy hétköznapi életükben láthatóvá váljon a Krisztussal való találkozás öröme

– hangsúlyozta a szónok.

A zarándoklaton a Szent Liturgiát idén is Orosz Atanáz miskolci megyéspüspök vezette. Az egyházmegye papságának csaknem fele koncelebrált, míg mások a szentgyónásra várakozókat szolgálták. A búcsúi liturgia énekeit a Keresztelő Szent János egyházmegyei kórus vezette.

Assisi Szent Ferenc halálának (tranzitusának) nyolcszázadik évfordulója előtt tisztelegve idén Orosz Atanáz püspök a zarándoklat szónokának Bán Jónás OFM szerzetest kérte fel, aki jelenleg a kárpátaljai Nagyszőlősön a helyi ferences közösség tagjaként és plébánosként segíti a rászorulókat.

A szerzetes pap elmélkedésének kiindulópontja a napi evangélium (Mt 7,24–8,4) alapján az élet viharainak képe volt.

Ahogyan az időjárásban elkerülhetetlenek a viharok, úgy az ember életéből sem törölhetők ki a szenvedések, veszteségek és megpróbáltatások. Ezek a helyzetek összetörhetik terveinket, reményeinket, ugyanakkor kegyelmi pillanatokká is válhatnak, mert megmutatják, mire építettük életünket. Mint mondta: „minden összedől és összeomlik, amit homokra építünk, amit nem az Istenre építettünk”.

A vihar ezért nem feltétlenül büntetés, hanem olyan kegyelmi esemény, amely szembesít azzal, hogy talán ismét Isten nélkül próbáltunk építkezni.

Ennek a felismerésnek példája a leprás története, akinek élete teljesen összetört: kiközösítették, megfosztották közösségétől, emberi méltóságától. Mégsem lázad, nem hibáztat másokat, és nem kér számon sem embert, sem Istent. Egyszerűen Krisztus elé áll, és ezt mondja: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz.” A leprás nem csupán gyógyulást kér, hanem elfogadja Isten akaratát. Számára már nem az egészség a legfontosabb, hanem az Istennel való kapcsolat. Ahogyan Jónás atya fogalmazott: „Nem csupán az életének a tragédiáját, a baját, a nehézségét viszi Krisztushoz, hanem önmagát.”

Később Keresztelő Szent János példáján keresztül arra világított rá a ferences szerzetes, hogy Isten nem mindig úgy avatkozik be életünkbe, ahogyan azt mi elvárjuk. „Néha mi is úgy szeretnénk az életünket Krisztus elé vinni, hogy: a problémáimat oldd meg, javítsd ki azt, ami rossz, és én élem tovább az életemet.” De

nem minden börtönajtó nyílik ki, nem minden szenvedés szűnik meg azonnal. A hit lényege nem az, hogy Isten minden problémát megszüntet, hanem hogy Jézussal együtt hordozzuk azokat.

Jónás atya elmélkedésének újabb nagyobb témája a másik ember elfogadása volt. A ferences rend alapítója, Assisi Szent Ferenc megtérésének egyik kulcspillanata a leprásokkal való találkozás volt. Amíg kerülte őket, addig keserűséget érzett, de amikor Krisztusért ment közéjük, minden megváltozott.

Mindannyiunk életében vannak „leprások” – olyan emberek, akiket nehéz szeretni, akiket szívesen elkerülnénk, akik fájdalmat vagy bosszúságot okoznak. Éppen ezek a kapcsolatok válhatnak a megtérés helyévé.

A másik ember elfogadása, a megbocsátás és a szeretet gyakorlása sokszor ugyanúgy Krisztushoz vezet, mint a személyes szenvedések elviselése – emelte ki a ferences szerzetes.

Isten minden embert magához akar vezetni életünk viharain, betegségein, csalódásain és az emberekkel való kapcsolatokon keresztül. A kérdés nem az, hogyan kerülhetjük el ezeket a próbákat, hanem az, hogy felismerjük-e bennük Isten hívását, és ki tudjuk-e mondani a leprással együtt: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz.”

Az ünnepi Szent Liturgia után Orosz Atanáz püspök átnyújtotta a Miskolci Egyházmegye papi szenátusa által megszavazott Keresztelő Szent János-díjat, amellyel az egyházmegye egy-egy papját ismerik el. A kitüntetést idén Maricsák László kapta önzetlen, elhivatott, az egyházmegyéhez hű szolgálatáért és közösségépítő munkájáért.

Külön köszöntötték azokat a gyerekeket is, akik idén először az Eucharisztia vételével is részeseivé váltak az egyház közösségének.

Szerző: Varga-Juhász Bernadett

Forrás és fotó: Miskolci Egyházmegye

Magyar Kurír