A zene utat nyit, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz – Interjú Harcsa Veronikával

– Kedves Veronika, januárban egy nagyon szép zenei estet tartanak zenésztársaival a Zeneakadémián. Hogyan készülnek erre az eseményre?

– Különleges alkalom számunkra a januári koncert, nemcsak a jótékony cél miatt, hanem azért is, mert ilyen helyszínen, mint a Zeneakadémia, mi sem léphetünk fel mindennap. Általában évente egyszer van hasonlóra lehetőségünk, így természetesen nagyon várjuk.

– A Zeneakadémia a klasszikus zene fellegvára, Ön azonban jazz-zenész. Hol az átjárás a két műfaj között?

– Úgy gondolom, hogy ma már elmosódtak a határok a különböző zenei műfajok között. Jellemző az átjárás a jazzből a könnyűzenébe, a könnyűzenéből a klasszikusba, onnan pedig a komolyzenébe és a jazzbe – mindenhonnan mindenhová átjárnak a kalandos kedvű zenészek.

A januári esten is több műfajt fogunk felvonultatni. A koncert első felében Razvaljajeva Anasztázia hárfaművésszel egy Debussy-dalokból összeállított repertoárt mutatunk be: a huszadik század eleji francia líra megzenésített versei hangzanak majd fel. Franciául fogok énekelni, de a verseket lefordíttattuk, és ki lesznek vetítve a produkció alatt. Különlegesség, hogy a zeneműveket egy nagy szvitben adjuk majd elő: a dalokban megtalálható motívumokkal improvizálva egybekötjük őket. A koncert második felében pedig Gyémánt Bálinttal saját kompozíciókon és feldolgozásokon keresztül mutatjuk majd be, hogyan fonódik össze a klasszikus zene és a jazz.

– Az autizmussal élőkért szól ez a koncert. Érinti személyesen ez az ügy?

– Mivel nincs a közvetlen környezetemben autizmussal élő, ezért nem vagyok érintett, de ennek ellenére úgy gondolom, hogy a segítségnyújtás mindenképpen hozzátartozik a hivatásomhoz: ha valaki ismertebb az átlagnál, az felelősséget jelent. Egy jótékony cél érdekében – akár egy ilyen koncerten, akár más eseményen keresztül – egyszerre, és viszonylag könnyen, nagyon sok embert meg lehet szólítani.

Ezzel a lehetőséggel gyakran élek, és azt hiszem, ezt a családomból hozom, hiszen a másokon való segítés nálunk természetes volt. Édesapám egy budakalászi alapítványnak volt az alapítója, amely nehéz sorsú, de tehetséges helyi gyermekeket segít, a mai napig. Emlékszem kiskoromban azokra a jótékonysági koncertekre, amelyeket még az édesapám szervezett zenész ismerőseivel, hogy támogassák az alapítványt. Az életünk fontos része volt, hogy észrevettük a rászorulókat, és segítettünk rajtuk.

– A koncertfelvételei azt sugallják, Ön magabiztos és határozott személyiség. Mi segíti ebben?

– Azt gondolom, hogy a tudatosabb emberek közé tartozom. Ez talán azért van, mert eredetileg nem zenésznek készültem: a gimnáziumban matematika tagozatos voltam, és ott belénk nevelték a strukturált gondolkodást, ami biztosan a személyiségem részévé vált. Ez a mai napig sokat segít, hiszen a közönség talán „csak” a koncerteket és az átszellemültséget látja, ezeknek a hátterében azonban nagyon kitartóan és tudatosan felépített munka van. Stratégiákban kell gondolkodnunk, akkor is például, ha több projektben veszünk részt egyszerre: azokat össze kell hangolni; ugyanígy egy estét jól össze kell állítani, hogy ne csak a dalokban, hanem az egész ívében érdekes, tartalmas legyen; és végül egy teljes évet is ki kell tölteni koncertekkel. Mindez tudatosságot igényel, és ebben hasznát veszem a matematikai hátteremnek.

– Igen, talán úgy is mondhatjuk, hogy a számok és a kottafejek rokonok…

– Ez így van! Rengeteg példa van arra, hogy valakinek a matematika és a zene is nagyon fontos. Hogy ennek mi az oka, azt nem tudom – valószínűleg agykutatók könnyebben válaszolnának erre a kérdésre. Nálunk, a gimnáziumban, a matek szakon annyira sok zenész volt, hogy külön „matekos hangverseny” volt minden évben. Nem törvényszerű, hogy ha valaki jó az egyikben, akkor a másikban is jó, de sok példa van erre.

– Ha jól tudom, pár éve ismét tanulni kezdett. Befutott zenészként miért döntött úgy, hogy újra iskolapadba ül?

– Zenei területen természetes, hogy valaki élete végéig gyakorol és képzi magát, és én is úgy éreztem, hogy technikailag és zeneelméletben is szeretnék még tanulni, fejlődni. Magyarországon 2008-ban diplomáztam az akkori Zeneművészeti Főiskola jazz tanszékén, majd négy évig csak koncerteztem és lemezeket készítettem. 2012-ben egy kétéves mesterképzésbe kezdtem Brüsszelben. Hihetetlenül nagy élmény volt felnőtt fejjel tanulni, hiszen az ember ekkor már tapasztaltabban látja, hogy az óriási tananyagból mi az, amire valóban szüksége van, és mi az, aminek kevésbé nagy a jelentősége.

– Miért pont Brüsszel?

– Azért ide jártam, mert – talán ezt kevesebben tudják – a belga jazzélet nagyon erős. Volt egy időszak, a ’70–80-as években, amikor Liège-ben volt az egyik legfontosabb jazzközpont Európában: még Amerikából is érkeztek ide híres jazz-zenészek, hogy együtt játsszanak és inspirálják egymást. Voltak olyan tanáraim is, akik abban az időben ott laktak, vagy rendszeresen átutaztak, hogy a nagy amerikaikkal találkozhassanak, együtt zenélhessenek. Ennek a hatása a mai napig érződik. A másik oka annak, hogy Brüsszelt választottam – és nem például Amerikát –, az volt, hogy szerettem volna minél többet hazautazni. Pályafutásom kezdete óta nagyon sokat koncertezem Magyarországon, és fontos volt, hogy ez a szokás megmaradjon, így a tanulmányaim alatt havonta többször hazajártam.

– Mit csinál szabadidejében, amikor nem énekel?

– Úgy kapcsolódom ki, mint bárki más. Szeretek olvasni, főzni és sportolni is, ami a zenész lét mellett nagyon fontos tevékenység, hiszen fittnek kell maradni ahhoz, hogy az ember bírja a turnézást, a fellépéseket.

– Tudta, hogy a ferencesek alapítója is zenész volt? Egy fadarabon tudott hegedülni, és azt beszélik, szépen énekelt – bár erről sajnos nem maradtak fenn felvételek…

– Az biztos, hogy a zene egy égi csoda – számomra legalábbis az. Nagyon sok mindent le tudunk fordítani kottára, hangjegyekre, de a zene lényegét – azt az üzenetátvivő és üzenethordozó képességét, ami miatt számomra igazán fontos – nem lehet megmagyarázni, az transzcendens dolog. Emiatt egyáltalán nem tartom meglepőnek, ha egy szent emberről azt mesélik, hogy zenélni tudott.

– Miben rejlik Ön szerint a zene valódi ereje?

– Én hiszek a zene missziójában, ami szerintem a közösségteremtés. Minden koncerten átélem, hogy a közönségen belül – az előadóval együtt, vagy az ő invitálására – megvalósul egy közösség. Egy közösség, amely persze nem tart sokáig, de mégis: a koncert idejére közös burokba kerülünk.

Néha az előadások szünetében kimegyek az előtérbe belepillantani abba, milyen hangulatban várakoznak az emberek: mindig nagyon emberközeli, barátságos légkört tapasztalok. Ez valahogyan több, mint amikor az utcán elmegyünk egymás mellett: a közös élmény összekapcsol. Jelen esetben ez a közös élmény a zene, amihez nagyon sok érzelem kapcsolódik, és ami felszabadító erejű. A zene egy kulcs, amely utat nyit ahhoz, hogy az emberek közelebb kerüljenek egymáshoz.

– Milyen a magyarországi jazz helyzete?

– Úgy látom, hogy nem annyira szűk a jazzhallgatóság köre Magyarországon, mint ahogyan azt sokan gondolnák. Sokféle ember megfordul a közönségben, és bizonyos szempontból mi jobb helyzetben vagyunk, mint a nyugat-európai országok: ott ugyanúgy idősödik a jazzközönség, mint a klasszikus zene hallgatósága. Szinte csak ősz hajkoronát látni a koncerteken. Magyarországon jobban érdekli a fiatalokat a jazz, Budapesten különösen is jelen van az ifjúság körében egy nagyon erős, a szabad jazzhez kapcsolódó szubkultúra. Én látom azt az új generációt, amelyben helyet kap ez a fajta különleges, expresszív zene: azt hiszem, hogy Magyarországon nincs veszve a jazz ügye.

Az interjút lejegyezte: Varga Mónika/Ferences Sajtóközpont, Ferences Alapítvány

Forrás: Ferences Sajtóközpont, Ferences Alapítvány

Kép: Harcsa Veronika Facebook-oldala

Magyar Kurír