A zsoltárszerző ihletével

A Babilonnak vizei mellett és Száműzöttek éneke címen ismert 137. zsoltárnak, korábbi számozása szerint a 136. zsoltárnak az 5. és a 6. versét idézem az 1508-ban másolt Döbrentei-kódexből. Kiderül rövidesen, hogy miért éppen ezt a kettőt. 

Jeruzsálem, ha téged elfeledendlek, én jogom feledésnek adassék.
Én nyelvem ínyemhez ragadjon, ha terólad nem emlékezem,
ha én örömemnek elein téged elöl nem vetendlek, Jeruzsálem. 

A körülményesnek mondható fogalmazás aligha okoz gondot bárkinek is, egy lexikai magyarázattal azonban tartozom az esetleges kérdezőnek: a régiségbeli jogom szó jelentése jobb kezem.

Székely István 1548-ban Krakkóban kinyomtatott Zsoltárkönyvében mindkét fenti vershez fűz magyarázatot. Csak a 6. vershez tartozót idézem, mert ez az 5. vers értelmét is megvilágítja: „Ragadjon az én nyelvem az én ínyemhez, azaz inkább akarok néma lenni, honnem mint én itt, ez pogányok földén az Isten templomának ínekét mondjam (…), ha kedig mondandom, hát bátor az én kezemtől az hegedűvonásnak tudománya elvétessék.”

Eléggé széles körben ismert, hogy a régiségbeli kedig szó a későbbiekben pedig lett. A bátran jelentésű bátor határozószó viszont már régóta kihullott a használatból.

Az idézett zsoltár megzenésítésére vállalkozó Koudela Géza valamikor a múlt század harmincas éveiben, talán a harmincas évek elején szerzeményének szövegét is maga alakította. A piaristák magyarországi levéltárában őrzött kéziratából a fentieknek megfelelő szövegrészletet idézem. 

Ó, Jeruzsálem, ó, Jeruzsálem,
ha mikor rólad megfeledkezem,
száradjon el a jobb kezem!
Ragadjon ínyemhez a nyelvem,
ha rólad nem emlékezem,
Jeruzsálemet minden örömöm közt
legcsúcsra nem teszem,
ó, Jeruzsálem, ó, Jeruzsálem!

A mesterkélt legcsúcsra szó könnyűszerrel helyettesíthető, mondjuk, a legfölül szóalakkal. Eközben annak a tanúságát is felismerhetjük benne, hogy ami jó, sőt igen jó a szövegben, az is a szövegalkotásban kevésbé járatos zeneszerzőnek a műve.

A Koudela Géza alakította zsoltárrészlet ismeretében rácsodálkozhatunk a Döbrentei-kódex megszólítás keretezte szövegrészletére. Nem tudni, hogy Koudela ismerte-e a Halábori Bertalan keze írásával ránk maradt kódexet, ám ha ismerte is, a kettős felkiáltás a megfogalmazás elején és végén mindenképpen az ő leleménye.

A Koudela Géza megzenésítette zsoltárt, benne a kétszer két felkiáltás keretezte zsoltárrészletet élő előadásban sokan hallották, kortársi tanúság szerint Dsida Jenő is, s ez a mű ihlette egyik legkiemelkedőbb alkotását, a megrázó erejű Psalmus Hungaricust.

A Psalmus Hungaricusban ötször is egyes szám első személyben csendülnek fel a panaszzsoltár szavai.

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Hunyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága! 

A költemény végén a kétszer kétszeres felkiáltás szervezte, feltételes önátkot megfogalmazó refrénváltozat már nem egyéni, hanem közösségi panaszként tér vissza. 

Mérges kígyó legyen eledelünk,
ha téged elfeledünk,
ó, Jeruzsálem!
Nyelvünkön izzó vasszeget
verjenek át,
mikor nem téged emleget,
ó, Jeruzsálem!
Rothadjon el lábunk-kezünk,
mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!

A Dsida Jenőt is alkotásra sarkalló Koudela Géza-i ihlet legemlékezetesebben a 34. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészítésének évében, 1937-ben a Bangha Béla sorait himnusszá avató zenei kompozícióban ölt testet. A 34. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak az 52. eucharisztikus világtalálkozón is felcsendülő himnusza szöveg és dallam egységében népek és nemzetek Krisztustól kért és remélt békességét hirdeti. 

Győzelemről énekeljen
Napkelet és Napnyugat,
Millió szív összecsengjen,
Magasztalja az Urat!
Krisztus újra földre szállott,
Vándorlásunk társa lett;
Mert szerette a világot,
Kenyérszínbe rejtezett.
Krisztus, kenyér s bor szinében,
Úr s király a föld felett:
Forrassz eggyé békességben
Minden népet s nemzetet!

Fotó: Wikimedia Commons

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. augusztus 1-jei számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.