Adjunk esélyt egy jobb életre – Afréka és a Cantate Domino jótékonysági estje egy nigériai iskoláért

A Cantate Domino zenekar három éve alakult meg a budapest-angyalföldi Szent Mihály-plébánián. Regele Krisztina fogja össze a csapatot, melynek zenei vezetői Fazekas Ildikó és Regele Balázs. Örömmel vesznek részt szentmisék, szentségimádások és lelkigyakorlatok zenei szolgálatában. A zenekarnak a Regele család alkotta magjához csatlakoztak barátok is, így nem csoda, hogy a zene szeretete és Isten jókedvű dicsőítése mellett meghatározó számukra a családias légkör.

Kuzmányi István, a Magyar Kurír főszerkesztője köszöntőjében ismertette a jótékonysági est célját: ahogyan Nehemiás próféta – látva a lerombolt jeruzsálemi templomot – annak felépítésére hív, úgy ez az est is építésre hív. A nigériai Ogidiben Amaka Osegbo nővér, az Isteni Irgalmasság Missziós Nővérei Kongregáció alapítója, aki maga is járt ebben a terézvárosi templomban, álmodott egy iskolát. Ehhez az álomhoz csatlakozott Afréka, és

ma este mi is segíthetjük ennek az álomnak a létrejöttét, a zene illetve tanúságtételek által megajándékozottakból ajándékozókká válhatunk.

Az Avilai Szent Teréz-plébánián 2019-ben Afréka missziós előadást tartott, ettől kezdve a Magyar Kurír folyamatos kapcsolatban van a missziós orvossal. „Számunkra a covid ajándéka volt Afréka” – folytatta Kuzmányi István –, hiszen amikor a járvány miatt 2020-ban kint ragadt Afrikában, csoda történt, a Magyar Kurír olvasói segítették adományaikkal a jóval nehezebb helyzetben lévő nigériaiakat, ősszel pedig Szent Márton közbenjárására óriási köntöst terítettünk le az olvasók segítségével.”

2021-ben, az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előtt szintén ebben a templomban szerveztek jótékonysági hangversenyt Horváth Zoltán atya jóvoltából, melyen már Valerian Okeke nigériai érsek és ottani paptestvérek is részt vettek – ismertette a főszerkesztő.

Horváth Zoltán kiemelte, Afrika közeli, mégis távoli földrész. Vannak, akik jártak Egyiptomban, de Afrika közepén kevesen fordulnak meg. Felidézte, hogy ő maga Kárpáti László szeged-csanádi missziós atyát egyszer a kontinens déli részére kísérte el, mert nem értette, miért kell egy magyar papnak Afrikában segítenie az embereknek, hiszen rászorulókat a pesti aluljárókban is találunk. Mint mondta, harminchárom éves papsága egyik legmeghatározóbb élménye volt, amikor egy fekete lánnyal találkoztak egy aluljáróban, aki arccal a térdére borult. A lány elmondta nekik, őt csak pénzért szeretik, de nem igaz szeretettel. Bár még csak tizenhárom éves volt, azon a délután ment el a harmadik babája. Mivel ő sokadik gyermek a családban, és nem akarták elvetetni, kénytelen volt úgy élni, ahogy tudott. „Vannak nálunk sokkal nehezebb körülmények között élők és élni próbáló emberek – hangsúlyozta a templom plébánosa. – Ez a lány azóta a misszió gyermekprostituáltakkal foglalkozó intézetének egyik lelki kísérője lett. Pontosan tudja, honnan indultak el ezek a fiatalok.”

A plébános hozzátette, a magyar bencés szerzetesek egy brazil nyomornegyedben építettek iskolát, hiszen a gyerekeket kell először megtanítani arra, hogy lehet másképp élni, a felnőttek már nehezen tudnak változtatni. Mi, európaiak alig értjük azt a nyomort, milyen, amikor amikor nincs víz, nincs étel. Mi tudunk a ruháinkból választani – hangsúlyozta, éppen ezért arra biztatott, ha tehetjük, segítsünk. Felidézte, hogy a nélkülözés és a szenvedések ellenére mégis milyen boldogságot tapasztalt az afrikai zulu törzsi faluban egy összetákolt kis kápolnában bemutatott három és fél órás szentmisén. A közösség tagjai boldogok voltak, mert énekelve, imádkozva, táncolva azzal az egy valakivel lehettek, aki szereti őket.

Fodor Réka először is arra biztatott, próbáljuk kitágítani a komfortzónánkat, éppen ezért ő is rövid ujjú ruhában mondta el tanúságtételét arról, hogyan lett missziós orvos. Már kiskorában lenyűgözte Albert Schweitzer példája, szeretett volna ő is missziós orvos lenni Afrikában, de ez az álom harminc évig nem valósult meg. Első ugandai útja után született meg az első könyve, majd alapítványt is hoztak létre, amit Horváth Zoltán atya is támogatott, meghívta őket a Szent Teréz-templomba. 2019-ben aztán férje, Greguss Sándor (a nyáron ALS-betegségben elhunyt író) és egyik lányuk, Anna is elkísérték nigériai missziójára, Onitsába. Hatalmas hitet tapasztaltak a keresztényüldözés ellenére, az országban mindennapos a vértanúság.

A hosszú szentmisén a mennyországban érezték magukat, másnap, a kórházban viszont szinte a pokolban.

Réka naponta kétszáz beteget vizsgált meg, akik tolongtak a váróteremnek kinevezett helyiségben. Sorszámot kellett húzniuk, amiket sokszor papok osztottak ki nekik. Helyiekkel együtt dolgozott, hiszen a missziós csapatnak fontos volt, hogy „hálót adjanak, ne halat”, így aztán az emberek maguk is tudnak majd „halat fogni”.

Nigériában a leggyakoribb betegség a tífusz és a malária. Ez utóbbit tíz dollárból meg lehetne gyógyítani, de az ottaniaknak erre sincsen pénzük, ráadásul nincs víz, és negyven fok fölött van a hőmérséklet, ami szintén nem kedvez a gyógyulásnak – folytatta Afréka. – Amikor a covidjárvány alatt egy fél évre kint rekedt, a legfontosabb az volt, hogy enni adjanak az éhezőknek. Hétezer-ötszáz családot tudtak élelemmel ellátni a Magyar Kurír olvasóinak adományaiból. Tíz hónapra bezárták az iskolát, hazaküldték a gyerekeket, akik így nem tudták megkapni azt az ételt, amit a családjuk már befizetett – otthon pedig nem volt mit enni. A gyerekeket hazaküldték tehát éhen halni, akik, hogy ezt elkerüljék, koldultak, loptak, vagy szexrabszolgának álltak. Amikor újraindulhattak az iskolák, visszahívták a gyerekeket;

a missziós tevékenység súlypontja így az orvoslás felől az oktatás felé mozdult el. Ezzel tudnak esélyt adni nekik egy jobb életre, ráadásul az iskolában napi egyszer enni is kapnak a gyerekek.

Jelenleg 180 ösztöndíjast támogatnak az Afréka Alapítányon keresztül. A mélyszegénység miatt azonban sok helyen iskolaépület sincs, így Ogidiben Amaka nővérék is összetákoltak egy építményt, amit nejlonzacskókkal fedtek le. Hogy megépüljön a megálmodott iskola, gyűjteni kezdtek rá, a magánadományokból 15–20 millió forint gyűlt össze. Regele Krisztina akkor ajánlotta fel, hogy bicikliútjával gyűjt az Ogidiben épülő iskola számára, amikor már úgy tűnt, nem tudják befejezni az építkezést, hiszen annyira drágák az építőanyagok. Afrika fogja evangelizálni Európát, mi a tudást visszük nekik – Afréka ezzel a gondolattal zárta tanúságtételét.

Kuzmányi István Regele Krisztina beszámolója előtt elmondta, sokan vannak köztünk, akik bicikliznek, akik esetleg ide is biciklivel érkeztek, olyan viszont csak egyetlen egy van, aki jótékony célra biciklizett.

Krisztina tanítónő, szeretett volna megújulni hivatásában. A biciklizés és a vadkempingezés szeretetét a családjából hozta, de hogy az El Caminóra menjen és másokért tekerjen, a Jóisten terve volt. Az úton, ahol nem volt semmi előre leszervezve, megtapasztalta, hogy a Jóisten fogja végig a kezét, ő gondoskodik róla. „Ülök a nyeregben, te vedd át a kormányt” – gondolta, és valóban soha nem érezte ennyire biztonságban magát. Az emberek befogadták, enni adtak neki, mert alapvetően jók.

Lyonból indult, a nyolcszáz kilométeres franciaországi szakasz után tért rá az El Caminóra. Húszkilós csomagjával nem egyszer tizenöt-húsz százalékos emelkedőn kellett feljutnia. Egyszer, amikor több órás menet után végre feljutott a hegycsúcsra, örömében nem figyelte a navigációt, és csak öt-hat perc után vette észre, hogy letért a helyes útról. Zokogott, mert annyira átérezte, milyen, amikor az életünkben sem a helyes úton járunk, nem ott vagyunk, ahol lennünk kellene. Visszafelé aztán egy Mária-szobor elé került, ahol megtapasztalta, hogy nem kell kétségbe esnie: „Emeld már fel a fejed, itt vagy!”

Útja során rácsodálkozott, milyen bizalom és segíteni akarás van az emberekben. Volt, aki úgy fogadta a házába őt, az idegent, hogy nem is volt otthon. Más pedig ki is mondta, Jézus most köztük van, mint ahogyan az aznapi evangéliumban is elhangzott. Krisztina eljutott Lourdes-ba is, az El Caminón pedig átélte, hogy csak a legszükségesebb van nála, mégis a leggazdagabb embernek érezheti magát. Amikor Santiago de Compostelába ért, egy utcazenész éppen a legkedvesebb énekét énekelte: „Lelkem, áldd az Urat!”

Fatimában a sok eső miatt kénytelen volt betérni egy hotelbe, de ott meglepetésére a recepciós hölgy már várta, hiszen követte a közösségi oldalakon Krisztina útját, tudta, hogy hamarosan Fatimába érkezik. Lisszaboni szállásadójának a lánya pedig éppen akkor érkezett haza egy afrikai misszióból. Ez megerősítette Krisztinában a hitet, hogy az útja célja tényleg megvalósul, Ogidiben az iskola fel fog épülni.

A Cantate Domino zenekar istendicsőítő énekei betöltötték a templomot. A jótékonysági est közös imával zárult, majd Afréka és Greguss Sándor könyveiből lehetett vásárolni a templom előterében.

Fotó: Lambert Attila

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír