Adriaantje tanulóévei – Életrajzi regény Audrey Hepburnről

Azt az időszakot, amelyet a későbbi színésznő 1939 és 1945 között Hollandiában töltött. Méghozzá „szalon-náci” anyja, az 1935-ben Hitlerrel megilletődötten kezet fogó Van Heemstra fríz bárónő s egy zavaros életű, gyermekére ügyet sem vető angol apa, „egy megnyerő léhűtő” lányaként. Az angliai bombázások közelgő réme elől a távoli Frízföldre menekített, s az áttelepülés idején még csak tíz esztendős érzékeny kislány hollandiai évei elején még alig-alig tudott anyai családja anyanyelvén. Kedvessége, nem mindennapi segítőkészsége és a balett művészetében korán kibontakozó tehetsége azonban gyorsan megnyerte a tekintélyes nagyapa, Opa és a többi családtag, illetve a nekik otthont adó Velp és a közeli nagyváros – a később csaknem a földdel egyenlővé bombázott Maastricht – lakóinak szívét.

Ella bárónő, a gyermekeiről sok munkával gondoskodó anya nem volt gyöngéd teremtés. Ritka etikájú és empátiájú gyermeke mégis így vallott róla: „Rengeteg szeretetet hordozott magában, de nem mindig tudta kimutatni. És nagyon szigorú is volt. Állandóan azt kerestem, ki lenne hajlandó magához ölelni. És aztán meg is találtam a nagynénéimben, a barátaimban. Ez nagyon erősen megmaradt bennem azóta is.” Ám ugyanez a kemény s politikai affinitásában erősen megkérdőjelezhető anya volt az, aki 1939. december 29-én egy arnhemi esten elszavalta korán világvándorává lett lányához írott három versét. Adriaantje (Audrey) itt ismerte meg a nagybátyját, Otto bácsit, a főügyészt, akit pár évvel később túsztársaival együtt kivégeztek a németek. Audrey itt találkozott először gyermekévei balettmesterével, a zsidó származású, orosz művésznevű szólótáncossal, Winja Marovával is. A zene és a tánc szeretete, ameddig csak lehetett, védőburokként vette körül a gyermeklányt, akinek tizenkét éves korától kezdett „sajtója” lenni, többek között az Arnhemi Kurír című lapban. Ekkorra már Ella is felhagyott Hitler iránti rajongásával. Audrey Hepburn pedig 1946-tól talált magának egy lelki rokont, sőt, sok szempontból sorsrokont, a nála egy bő hónappal idősebb Anne Frank személyében. Épp ezért, a Napló 1946-os világsikere után – noha maga Otto Frank kérte erre – képtelen volt elvállalni választott „hasonmása” szerepét a könyv első filmváltozatában.

Adriaantje idejét a háború előre haladtával a balett mellett számtalan jószolgálati munka kötötte le: ingyenes táncleckéket adott, és nemegyszer erejét meghaladó feladatokat vállalt a velpi kórházban, ahol a sebesült vagy szüleiket gyászoló gyermekek valóságos védangyala volt. A UNICEF jószolgálati nagyköveteként eltöltött későbbi éveire a háború készítette fel. Sajnos az is a háborúval – és a szörnyű arnhemi csatát követő éhínséggel – függ össze, hogy felnőttként több magzatát elvesztette, s női szervei mellett emésztőrendszere is végzetesen károsodott. Saját szavait idézve: „talán mondhatom, hogy akkor – 1945 telén – testközelből ismertem meg az éhezést. Nem volt olyan súlyos, mint Szomáliában, de azért elég szörnyű volt. A gyerekek szemétládákban kotorásztak, és az emberek haldoklottak az éhségtől és a hidegtől”. Mindez, majd az éhezések utáni habzsolás és a fogyókúrarohamok is jussanak eszünkbe, és tegyünk félre minden irigységet, amikor a filmvásznon máig elbűvöl bennünket a Római vakáció Anna hercegnőjének vagy a Háború és béke Natasájának tánca, őzikeszeme, keskeny arca.

Audrey Hepburn azonban, élete rövid hatvanhárom éve alatt, sok ifjúkori szenvedése ellenére soha nem panaszkodott, nem tekintette magát a háború mártírjának. Ritka önfegyelemmel és méltósággal így summázta hollandiai háborús éveit: „Öt teljes év az ember életéből nem lehet mindenestül borzalmas.” S ráadásul: ha nincsenek az arnhemi és a velpi évek, akkor csupán egy lenne a legendás sztárok közül. UNICEF-nagyköveti munkája nélkül még nagyobb lett volna a világ veszélyeztetett, halálba sodródó gyermekeinek száma. Külön öröm és vigasz a Hepburn-rajongók számára, hogy kisebbik fia, Luca Dotti, a korábbi tervezőgrafikus – anyja jóságának, emberszeretetének méltó örököseként – 1994-óta az Audrey Hepburn alapítvány komolyan elkötelezett elnöke.

A kötet végén látható archív fényképek csak megerősítik e több mint filmsztár iránti hálánkat, s ugyanakkor sokszor közelebb hozzák őt a mai szemlélőhöz, mint a közismert, valóban ritka szépségű sztárfotói. Azok a megérdemelt siker dokumentumai. Ezek a technikailag gyakran gyenge, sokkal kevésbé látványos és többnyire amatőr felvételek pedig Adriaantjét mutatják be nekünk. Ez a két, egyaránt nagyon szerethető világ elválaszthatatlan egymástól.

Robert Matzen: A holland lány – Audrey Hepburn a II. világháborúban.
Fordította Megyeri Andrea. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2020.

Szerző: Petrőczi Éva

Fotó: Európa Könyvkiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. július 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.