Afréka és Greguss Sándor: A misszóban Jézus a középpontban van, nem a sarokba ültetjük

– Ketten írtátok a könyvet, a missziós orvos és az író. Hogyan zajlik a közös alkotás?

Réka: Valójában már az első Afréka könyvet is együtt írtuk. Sanyi az író, ő kell hozzá, hogy minden meglegyen egy-egy mondatban. Nélküle nem tudtam volna megcsinálni: én mondtam, ő írta. Az első könyv megírásakor ő még nem volt kint Afrikában, tavaly azonban eljött, így most más volt a közös írás.

A család is része lett a történetnek. Volt nálunk vendégségben Onitshából Basil atya, Izunna atya, én pedig már nemcsak missziós orvos vagyok, hanem Onitsha a második hazám.

Most már könnyű együtt dolgozni, mert a férjemnek is a sejtjeiben van az egész légkör.

Sándor: Az irodalomban az író sokszor beleépül egy másik ember személyiségébe, rajta keresztül beszél. Köztünk ez roppant egyszerű, hiszen Réka a lélektársam, a feleségem, együtt kelünk, együtt fekszünk, nem okoz problémát számomra, hogy az ő hangulataiban éljek, az ő érzései alapján beszéljek. Nekem is kamaszkori vágyam volt Afrika, és tavaly végre jártam is ott. Missziós útjain Réka jegyzetel, mesél, cseten állandóan kapcsolatban vagyunk, az Afréka-oldalon is informáljuk az ismerősöket. Lehet, hogy leírni nem tudja, de fergeteges, erősen karizmatikus előadó.

Ő beszél, én lejegyzem, aztán formába öntöm: minden csütörtökön együtt dolgozunk ezeken az anyagokon, elővesszük hozzá Réka naplóját is.

 – A családotokról is szól ez a kötet, arról, hogyan vonódnak be a családtagok a misszióba. „Missziós család vagyunk” – szoktátok mondani. Miért fontos ez?

Réka: Ha Teréz anyához hasonlóan apáca lennék, akkor azt a mintát adnám át másoknak. Én viszont kétgyerekes anya vagyok, nem azt a mintát kell átadnom, hogy egyedül vagyok misszionárius egy idegen földrészen. Ne lecseréld az életed, hanem integráld! – ezt szeretném továbbadni. Nem akarom ráerőltetni a családra, de jólesik, hogy ők is misszionáriusnak érzik magukat. Anna lányomat, aki irtózik a vértől, a kórteremtől, tavaly az árvaházba hívta meg Basil atya, de aztán Onitshában tűz ütött ki, sorra érkeztek a kórházba a megégett emberek, ő pedig bement hozzájuk, mert szükség volt rá – és ezzel az ő személyisége gyarapodott. Tudott valamit hozzátenni, segített, és boldogabban jött haza, mint ha elment volna egy turistaútra.

Sándor: Mindannyiunk fejében van egy idea arról, hogyan lehetne a világot jobbá tenni. Főként a környezetünkben tudunk jobbító erő lenni. Ha pedig ez a környezet kibővül, akkor azt

a tágabb környezetet is meg kell töltenünk családként. A gyerekeink részt vesznek abban, amit mi továbbadunk, és ők is azt adják tovább.

– A könyv szól mindkettőtök fejlődéstörténetéről is, ahogyan a hit és Afrika megváltoztatott benneteket. Réka, te azt írod, túlságosan büszke voltál magadra korábban, ma pedig már egészen másképp gondolkodsz.

Réka: Amikor fiatal voltam, szerettem okosnak látni magam, kitűnő voltam a Fazekas Gimnáziumban, felvettek egyből a SOTE-ra. Az autóbalesetem után kezdtem el gondolkodni, keresni valami mást, de ez még messze volt a vallásosságtól. Nem egyből a templomba mentem be. A rendszerváltást követően sok könyv kínálta az Egyháznál harsányabban a spiritualitást. Akkor lettünk mindketten igazán hívők és katolikusok, amikor házassági felkészítésre jártunk, bérmálkoztunk, szentségi házasságot kötöttünk, komolyan vettük a hitünket.

Afrikában aztán láttam, hogy az egész földrészen nekem van a legkisebb hitem. És remélem, hogy tíz év múlva elmondhatom, hogy nagyobb a hitem, mint tíz évvel ezelőtt.

Az alapítvány orvosai a hit és tudomány barátságát hirdetik. Amikor Csókay András a bangladesi ikreket műtötte, háttérimát kért, és a szakmából sokan megmosolyogták. Ha az ember nem hisz az ima erejében, akkor ez valóban abszurd. Afrikában ugyanakkor ez a természetes. És számunkra is.

– Sándor, a te történetednek a kulcspontja csodás gyógyulásod története és az ebből fakadó változás.

Sándor: Az életem során kaptam különféle lehetőségeket, írok, filmeket készítettem… Az Úr sokszor hívott, én pedig mentem a magam útjain. A betegség egy iskola volt, ahová nem kértem volna a felvételemet, de onnan kezdve, hogy elvégeztem, tanítanom kell a tapasztalatot, amit ott megszereztem. Az első kérdésem a miért volt: „Uram, miért én vagyok az, akinek azt mondják, két-három hete van hátra?” És meggyógyultam. Jézus gyógyított meg, a betegség okait szüntette meg. Sok beteg keres meg ezért, de először mindig azt mondom, keressenek előbb orvost maguknak, addig semmit nem tudok tenni.

Amikor imádkozom egy betegért, nem életért és halálért imádkozom, hanem a lélek gyógyulásáért.

Egy gyógyult lélek képes hordozni egy gyógyult testet, ha a személyére vonatkozó isteni terv ezt megengedi. Én reggelente azért imádkozom, hogy teljes hitem legyen, és talán estére eljutok valameddig, de ők Afrikában ezzel a hittel ébrednek. Szívet kell cserélni, egészen.

– A betegség és a gyógyulás mindkettőtöket, a missziót magát is megváltoztatta. Hogyan?

Réka: Sanyi akkor lett beteg, amikor az ugandai misszióm után éppen nagy sikereim voltak. A férjem élete volt a legfontosabb, de közben

arra is gondoltam, hogy özvegyként két gyerekkel nem lehet a misszió az utam. Haragudtam az Istenre, hogyan történhetett ez meg, miért pont most.

Erős hittel ilyet nem kérdez az ember, megint elbuktam. És a Jóisten megkegyelmezett neki, hatalmas kegyelmet kapott. Én is üzenetet kaptam: nekünk a misszió a feladatunk. Uganda után még kicsit megveregettem a saját vállam, adtam magamnak egy piros pontot, hiába nem voltam már a régi „okoska”. A férjem betegségével aztán piros lámpát kaptam, de utána új lehetőségek jöttek, találkoztam Csókay Andrással, és ebben a közös misszióban, amit folytatunk, már Jézus van a középpontban. Azelőtt is behoztam Jézust a misszióba, de leültettem a sarokba. Ebben nagyon sokat segített Sanyi betegsége és gyógyulása.

– Az Afréka2 bemutat egy világot, ahol olyan mély hit él az emberekben, hogy a sok betegség, baj között is az Istent dicsőítik.

Réka: Az első nigériai utamon, amikor még nagyon kevés pénzünk volt, találkoztam Tobiasszal. Dialízisre volt szüksége, ami rettenetesen drága, és mivel ennyi pénzből nagyon sok maláriás beteg gyógyítása kitelik, először nemet mondtam a kezelésére. Sanyi egy Facebook-kampánnyal gyűjtött neki kétezer dollárt, én pedig bíztam a csodában, hogy Tobias időt nyer, és talál egy szponzort vesetraszplantációra. Amikor Csókay András novemberben visszament Onitshába, elmondta, hogy Tobias meggyógyult, hazament. Erre nem volt esély, nem is hittem el, azt hittem, meghalt, csak nem akarták megmondani. Aztán a következő márciusban jött köszönetet mondani. Ott a kórházban nekik az volt a csoda, hogy egy kalap pénzt gyűjtöttünk össze a gyógyításra, nekünk meg a hihetetlen gyógyulás.

Sok a hamis próféta, mindig igénybe kell venni a nyugati orvoslást, mindenkit erre buzdítunk. De szükség van hitre is.

Az onitshai érsekségnek tizenkét kórháza van, mindegyiknek pap az igazgatója, ami azért is praktikus, mert nekik nem kell fizetést adni ezért. A Borromeo-kórházban az esti vizitre mindig Izunna atyával megyünk, ő imádkozik a betegekért, én gyógyítani próbálom őket. Nem vagy-vagy, hanem mindkettő. Ott mindenki hisz abban, hogy a közbenjáró imával elő lehet segíteni a gyógyulást. Ez történt meg velünk is itthon, az orvoslás és a hit egyszerre volt jelen, mindkettőre szükség volt.

Sándor: Már az is csoda, hogy Réka kint volt Onitshában. Csoda, hogy egy ilyen súlyos beteg, mint Tobias, megszólította, csoda, hogy összegyűlt a pénz, jól reagált a kezelésre, és hogy meggyógyult, ami lehetetlennek tűnt. Ez ott nem lehet ritka, hiszen még csak nem is szóltak róla, természetesnek vették. Az imának náluk nagy ereje van. Elhiszik, hogy minden napban megdicsőül az Úristen.

– Izgalmas témája a könyvnek a büszkeség és az alázat. Mindketten elmesélitek, hogy az onitshai érseknek nem jutott hely a vendégségben, és leguggolt a fal mellé enni.

Sándor: Hihetetlen alázat és természetesség van Okeke érsekben. Pedig Afrikában fontos a hierarchia, és ezt be is tartja, amikor kell. Ugyanakkor fogja a rizses zsákokat, és pakolja az asszonyok fejére. Minden napot hálaadással kezd. Egy magyarországnyi, tízmillió ember tartozik hozzá. Pontosan tudja a célt, jobbítani akar egy nép életén. Jól tudja, mi kell ahhoz, hogy egy nép előrébb jusson. Olyan ember, akinek küldetése van.

A missziónk belekerült az ő álmába, a két álom találkozott, de az övé nagyobb.

És amikor az ünnepségen leguggolt, hívtuk az asztalhoz, nem jött, azt mondta, nagyon jól van ez így. Most egy egyetem alapítását készíti elő, miközben például börtönpasztorációt is végez… két végpont, mindkettő fontos neki. Minden születésnapját a börtönben ünnepli. Már olyan sokan megtértek, hogy építettek ott egy kápolnát.

– Egy jól működő missziót mutattok be. Rádöbbentünk, hogy az ő álmuk és a mi álmaink találkoznak – mondja Réka. Milyen a jó segítség?

Réka: Sokan próbálnak segíteni Afrikában, de ha a fogadó fél nem képes a befogadásra, akkor nem tudja jól hasznosítani a segítséget. Van összehasonlítási alapom, és a mély hit megtapasztalásán kívül ezért is nagyon szeretek Onitshában lenni. Csókay András kilenc kórházat járt végig, mire rátalált a Borromeo-kórházra. Itt az orvosok hálásak a tanításért, a betegek a kezelésért. Az a cél, hogy később nélkülünk is boldoguljanak, és ennek fontos része, hogy hozzájárulunk a nővérképzéshez. Mára már 18 ösztöndíjasa van az Afréka Alapítványnak, vagyis fizetjük 18 lány évi 600 dolláros tandíját. 18 magyar család úgy döntött, hogy támogat egy-egy lányt. Ott nagyon fontos szerepe van a nővéreknek, jól képzettek, sok mindent meg tudnak egyedül gyógyítani. Amikor egy faluba havonta egyszer megy csak orvos, a nővér meg tudja szervezni a terápiát egy maláriás, tífuszos, AIDS-es betegnek, aki nem bírná ki az orvos érkezéséig.

Sándor: A misszió változik. Ezzel a könyvvel le akartunk zárni egy korszakot, mert az azóta eltelt fél év mindent átértékelt. Hirtelen a járvány nyomán kialakult éhínségben az orvosi és tanítói tevékenység háttérbe szorult, és a közvetlen életmentés lett a cél, a misszió átment humanitárius területre.

Az orvos mindig orvos marad… de Réka képes azonnal megoldásra törekedni. Ha kimondja egy mondatban, hogy mit kell csinálni, akkor a világ képes megmozdulni, hogy a keze alá dolgozzon.

Egy kórháznak és környékének például nem volt ivóvize: Réka fúratott egy kutat, kiépíttetett egy vízvezetékrendszert, ezzel 34 ezer ember jutott vízhez. Az eddigi dolgok mikrotörténéseknek tűnnek a mostani lehetőségekhez képest.

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír