Afréka húsvéti útja Nigériában – „Kétdimenziós” marhát vágtak le, mégis kitörő örömmel ünnepeltek

Férje, Greguss Sándor író (Grega) ALS-betegsége és halála után jónéhány hónappal, húsvétkor utazott el újra Fodor Réka (Afréka) Nigériába, ahova már régóta családtagként érkezik az egyházmegyés Borromeo kórházba. Izunna atya, a kórházigazgató kedves húgaként fogadja, csakúgy, mint Basil atya, a főegyházmegye alkancellárja. Valerian Okeke, a főegyházmegye érseke is nagy szeretettel, testvérként várja. Erre az útjára Németh Lilla kísérte el, a tervezett Afréka 3 kötet írójaként. Kitüntetett figyelemben részesültek a magyar missziósok, közvetlenül az érsek mellett kaptak helyet a húsvéti szertartásokon.

– Sok idő telt el, mióta utoljára jártál Nigériában. Hogyan tudtál közben gondoskodni az alapítványról?

– Tavaly júniusban voltam utoljára Onitshában, amikor Grega már nagyon beteg volt, de még majdnem teljesen önellátó. Nagy misszió volt, velem jött Anna lányom és a barátja, Szabi is. Júniusban úgy jöttem haza, hogy tudtam: sokáig nem mehetek majd, de azt nem tudtam, mit jelent pontosan a sokáig. Tudtam, hogy ha személyesen nem is tudok kimenni, az alapítványt fenn kell tartani, és bíztam benne, hogy ha a Jóisten így megáldotta a munkánkat, akkor biztosan most is lesz valahogy. Grega augusztusban meghalt. Izunna atya eljött eltemetni, az onitshai érsekség képviseletében koncelebrált a gyászmisén. Regele Kriszti a temetés másnapján indult el a biciklis zarándokútra, amelyen az Afréka Alapítvány javára gyűjtött: a majdnem három hónap alatt sok pénz gyűlt össze. Az alapítvány nőtt, miközben én otthon gyászoltam. Szinte teljesen felépült Ogidiben az iskola úgy, hogy én magam nem tudtam kimenni. A tanév elindult, elkezdték használni a nővérképző új épületét, ott volt a sok beteg, a 180 ösztöndíjas... és éreztem, hogy ez már nagyon sok nélkülem, de nem voltam rendben. Beszéltem az atyákkal és Amaka nővérrel, és ebből az lett, hogy elutaztam a nővér szicíliai rendházába,

hiszen tudtam, hogy nem tudok másokon segíteni, amíg én nem vagyok jól.

Sokat vívódtam, de megértettem, hogy így nem lehet missziózni. Amaka nővérnek kivittem karácsonyra Szicíliába az összegyűlt pénzt, a közösségi hálókon volt aktivitás, az alapítvány tehát folyamatosan növekedett.

– Végül úgy döntöttél, a húsvétot Onitshában töltöd. Miért éppen akkor mentetek?

– Megjelent két könyvünk, az Afréka 1. és 2., a 3. kötet pedig már készülőben volt, de amikor Gregának korábban volt egy balesete, az autóban bennégett a laptop a kézirattal. Aztán beteg lett, meghalt. Németh Lilla felajánlotta, hogy – még ha úgy nem is tudja megfogalmazni senki, ahogyan Grega tette – megpróbálja valamiképpen megírni a kötetet, de ahhoz látnia kell a saját szemével Nigériát. Karácsonykor, húsvétkor és az érsek születésnapján mindig tartanak börtönmisét, hatalmas evangelizáció, tánc, közös étkezés, levágnak egy marhát. 2020 óta járok én is a börtönbe, vannak rabok, akik már megismernek, a nevemen szólítanak. Ezért is gondoltuk, hogy a húsvét jó időpont lesz az újabb misszió számára.

– Milyenek voltak a húsvéti szertartások Nigériában? Korábban már sokat meséltél a nagy hitükről, a csodálatos szertartásokról.

– A feltámadási mise szabadtéren zajlik, éjszakába nyúlik. Tízezer ember állt ott a gyertyájával, gyönyörű volt, mintha a mennyországban lennél. De kezdjük korábban, hiszen már nagycsütörtökön délelőtt ott voltunk a krizmaszentelési misén, 350 pappal együtt. Lillával leültettek minket az érsek mellé.

Itt nem csak krizmaszentelés van ilyenkor, hanem a cathedratic hagyományos szertartása: az egyházi tizedet fizetik be a püspöknek. Ma már nem úgy van, mint régen, hogy negyven marhát visznek, hanem pénzt, de a hagyományt őrzik:

a csoportok visznek maguk előtt egy nagy táblát, amelyen ott van egy marha képe és egy szám, azt jelezve, hány marha árának az összegét adják át. Minden plébánia viszi Onitsha érsekének az éves tizedet, ki amennyit tud. Az állam Nigériában nem ad semmit, legfeljebb elvesz, és az emberek szívből adják az adományt az egyháznak, mert tudják, hogy jó pásztorként, valóban jól fog sáfárkodni a javakkal az ő érdekükben. Így tudott az érsekség felépíteni tizenkét kórházat, így tudtak alapítani 500 iskolát. A katolikus egyház megpróbálja átvenni az egészségügyi, oktatási feladatokat, amelyeket más nem végez el az országban. Nagyon megrendítő volt, hatalmas ünnep, zene, tánc, dobszó, hosszú órákon át jöttek a közösségek az egyenruháikban. Rövid ebéd után aztán következett a lábmosás liturgiája. Izunna atyán az a ruha volt, amelyben harminc éve pappá szentelték, nagyon meghatódtam: megvolt ennek is a maga jelentése, hiszen aznap ő Jézus szerepében volt jelen a lábmosásnál.

És ott súgták a fülembe, hogy én leszek az egyik a tizenkettőből, akinek megmossa a lábát. Szabadkoztam volna, de nem lehetett ellentmondani…

– Hogyan folytatódott a nagyhét? Ellátogattatok a börtönbe is?

– Mindennap rendeltem, még nagypénteken is láttam el betegeket, utána siettünk, hogy odaérjünk a keresztútra, a bazilika előtti térre, ahol a nagycsütörtök délelőtti szertartás is zajlott. A papok piros ruhában voltak, mindenki lefeküdt az elején a földre, nagyon megrendítő volt. A szombati szertartást már említettem, csodálatos volt, ahogy tízezer ember állt a gyertyájával. Érsek atya ott is odarendelt minket maga mellé.

Hajnali kettőig tartott a mise, pedig este hét után általában nem mennek ki az utcára az emberek, annyira elszaporodtak az emberrablások. Aznap nem féltek, zengett az ének, a glória, az alleluja, a szertartás után pedig tűzijáték is volt.

Miután minden véget ért, behívtak minket az érsekségre ünnepelni, és minden pap magyarul mondta a pezsgőbontáskor, hogy „egészségedre”.

Vasárnap vágtuk le a börtönben a sovány, „kétdimenziós” marhát. Ott is gyönyörű mise volt, hatalmas allelujázás, a börtönlakók kórusa énekelt, a mise után örömtáncot jártunk. Ott volt Peter Obi, a katolikus elnökjelölt, aki végül nem nyerte meg a választást, pedig sok muszlim is rá szavazott. Szimbolikus volt a jelenléte. Még vasárnap a börtönmise után elszaladtunk Ogidibe, hogy végre megnézzük, hogy halad az iskola építése.

– Milyen állapotokat tapasztaltál ezen az utolsó missziós utadon Nigériában?

– Amikor először mentem ki Onitshába, egy dollár 358 naira volt, most pedig 1500. Ráadásul hektikusan változik az árfolyam, olykor esik, a spekulánsok dollármilliókat keresnek vele, az egyszerű ember viszont egyre rosszabbul él. A covid alatt bezárták a piacokat, az iskolákat, aztán jött az ukrajnai háború. A hatalmas korrupció, a rendkívül rossz gazdasági helyzet, az óriási infláció a magyar támogatással épült nővérképzőre is hatással volt. Az érsek azért siettette a befejezést, mert a pénz közben értékét vesztette, a végére kétszeresébe került az építőanyag. Most már kontrollálhatatlan az infláció. Az egyik nap Ifite-Ogwariban 500 adag rizst osztottam ki, 14 ezer naira volt egy zsák rizs ára. Megkérdeztük, mennyit keres a Borromeo kórházban egy nővér: 35 ezer nairát. Vagyis

ma egy diplomás nővér havonta két és fél zsák rizst tud vásárolni. Ebből a pénzből kell enni, tandíjat fizetni a gyerekeknek, ruhát venni, megoldani az életüket.

Olyan emberek kerülnek nyomorba, akik korábban nem. Drámai sorsok, és milliók sorsa ez.

– Csodálatos ünnepi szentmiséken vettetek részt, és közben szembesültetek a nyomorral. Hogyan élted ezt meg?

– Sokszor mondom, hogy amit Nigériában látunk, az menny és pokol, és ezt most halmozottan láttuk. A kettő együtt van jelen, elképesztő kontraszt. Az első valóság, amellyel Lilla találkozott, az a hit, a hatalmas alleluják, a nagy húsvéti öröm. A másik valóság pedig a szegénység. A legnagyobb tanulsága ennek a kontrasztnak, hogy a pénz nem függ össze a boldogsággal. A betegek még inkább lerobbantak, a kórház majdnem üres, mert a betegek nem tudnak fizetni, állami finanszírozás pedig nincs. Amikor Peter Obi volt a kormányzó, kaptak némi állami dotációt, sok minden akkor épült fel, fejlődött ki, most pedig nincs semmi. Hozzám persze tömegek jönnek, mert ingyen van az ellátás az adományokból. Mindennap rendeltem, általában naponta kétszáz beteget tudtam ellátni. Nagyon nehéz látni, hogy milyen sokan halnak meg, a mindennapok része már. Az egyik volt nővérképzős ösztöndíjasom kisfia is meghalt, és nem is tudják, miben, hiszen nincs pénz boncolásra. Mérhetetlen nagy fájdalom ez a szívemben. Ugyanakkor sosem láttam ekkora örömet, mint ott a feltámadási misén. A hitük nem csökkent, nem kezdtek el elégedetlenkedni, hibáztatni másokat, káromolni az Istent, hanem dicsőítenek.

– Mit tud tenni az Afréka Alapítvány ebben a mérhetetlenül elszegényedő világban?

– Májusban visszamegyek, mert rájöttem, hogy ebben a még mélyebb szegénységben nem megy minden a maga útján az ösztöndíjak terén. Megkértem az atyákat, akik vezetik az iskolákat, hogy nézzenek végig minden támogatott iskolát, kik azok a gyerekek, akik éheznek. Ez nem feltétlenül látványos, mert ennek a régiónak a lakói, az igbók nem panaszkodósak, csendben vannak és hálásak. Most az iskolásokat szeretném főképp támogatni, mert ha adunk nekik tudást, jövőképet, akkor talán ők és a további generációk ki tudnak emelkedni a nyomorból.

Bár orvos vagyok, az alapítvány legfontosabb feladatának ebben a helyzetben mégis az oktatást tartom, mert ezek a gyerekek később kulcsemberek lehetnek a saját környezetükben. 180 ösztöndíjasunk van, reméljük, lesznek majd többen is.

Amaka nővér iskolájában 30 ösztöndíjasunk van, oda ötéves kortól járnak a gyerekek; van továbbá két általános iskola, két gimnázium és a nővérképző, ahol adunk ösztöndíjakat. Minél magasabb szintű iskoláról van szó, annál nagyobb a költsége, a nővérképző 600 dollár évente. Nem a legszegényebbek járnak oda, hiszen az egyik feltétele az ösztöndíjunknak, hogy az első évet sikeresen, jó átlaggal letegye valaki. Viszont a nővérképzősök is kieshetnek az iskolából, mert ha például az apa meghal vagy elveszti a munkáját, nem tudnak tandíjat fizetni, sőt, enni sem. És amikor éheznek, egy betegség azonnal elviszi őket.

– Hogyan viseled lelkileg ezt a rengeteg nyomorúságot, amivel szembesülsz?

– Tele a fejem ezekkel a drámai sorsokkal. Izunna atya mindig azt mondja, ne foglalkozzak azzal, amire nem lehetek befolyással. Kérdeztem tőle, hogy ő sosem sír? „Ha elkezdeném, három napig sem hagynám abba” – mondta erre, és ez nagyon megrendített, mert mindig azt látom, hogy vidám és mindent megtesz azért, hogy engem is felvidítson, amikor elkeseredek.

A pénzt rendben kifizettük az ösztöndíjasokra idén is, a tavalyi összegek alapján átutalták az atyák, de arról nem szóltak, hogy nőtt a tandíj, pedig most még több támogatásra van szükség. Gregával korábban elkezdtük összepárosítani, hogy melyik gyereknek ki a magyar támogatója, közzé is tettünk néhányat fotókkal. Ő meghalt, nekem nem volt időm folytatni ezt a munkát, de most szeretném újra felvenni a fonalat. Amikor megmutattuk a közösségi hálókon az ösztöndíjasainkat és a segítő családjaikat, az szép példa volt mások előtt, sokan kedvet kaptak tőle. Remélem, most is így lesz és sokakat tudunk majd támogatni.

Fotó: Fodor Réka és Németh Lilla

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír