Afréka orvosokat vár a ghánai misszióhoz, de nem feledkezik meg Nigériáról sem

Fodor Réka – Afréka – a tőle megszokott lelkesedéssel érkezett az interjúra, tele élménnyel, és a tőle megszokott fergeteges lendülettel fogott bele a mesélésbe. Ghánáról kérdeztem, de ő először Nigériáról szeretett volna beszélni, az ott élő „testvéreiről”, azokról a papokról, akik egykor meghívták a missziót az Onitshai Főegyházmegye területére, és akik immár a családtagjaivá váltak. Családtagként fogadják azokat is, akik Afrékával érkeznek, ahogyan a Magyar Kurír munkatársaival is tették egy évvel ezelőtt. A február 25-ei választások környékén azonban országukban a közbiztonság annyira leromlott, olyannyira megsokasodtak az emberrablások, hogy nem ajánlották a kiutazást. Fodor Réka azonban nem mondott le a támogatásukról, és alig várja, hogy ismét köztük és a szenvedő nigériai nép körében lehessen.

– Miért éppen Ghána lesz a misszió következő célpontja?

– A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson Budapesten, az Afrika-napon részt vettek ghánai püspökök is, ennek köszönhetően több meghívást kaptam. Ők lettek később a meghívóim, és sokat segített Entz Boldizsár ghánai tiszteletbeli főkonzul is. Először nemet mondtam a meghívásra, mert úgy éreztem, hogy Nigériában, Onitshában szeretném befejezni, amit elkezdtem, hogy árulás lenne, ha máshová mennék. Az Afréka Alapítvány 144 ösztöndíjast segít Nigériában, nekik már arcuk van számomra, ismerem a mosolyukat. Jött a covidjárvány, aztán a szomszédunkban a háború, az adományok mennyisége a töredékére csökkent, és én azon igyekeztem, hogy meg tudjam tartani, amit már elkezdtem: az ösztöndíjprogramot, az iskolát, amely fölé tető kell… Ezek az érzések kavarogtak bennem, de közben sok önkéntes jelentkezett, akiket el kellett utasítanom, mert Nigériában teljes mértékben hiányzik a biztonság ahhoz, hogy ki tudjanak menni. Ezért hosszú folyamat volt, amíg igent tudtam mondani a ghánai útra.

– Az ország melyik részére esett a választásod?

– A főváros, Accra élhető nagyváros, pezseg a gazdaság, rendezett, kiszállhatok a kocsiból, elmehetek a piacra; Nigéria után el sem akartam hinni. Missziót azonban nem oda szervezünk, ahol eleve minden rendben van, én is feljebb mentem, északra. Tamale érseke hívott meg. Annyit tudtam, hogy a fővárostól, Accrától 600 kilométerre északra fekszik, ott is béke uralkodik, jó a közbiztonság. Januárban rövid időre mentem ki, hogy felmérjem, mire van igény, kiket érdemes misszióba hívni. Abban biztos voltam, hogy a Katolikus Egyház keretein belül szeretném létrehozni az új missziót. Akiket gyógyítok, ők lehetnek keresztények vagy muszlimok, de a meghívóm legyen egy katolikus püspök vagy érsek. Ha ő azt mondja a szentmisén, hogy mi segítünk, kedvesek vagyunk, nem gyarmatosítani jöttünk, akkor elfogadnak az emberek. Ghána fővárosa példaértékű, de északon más problémák mellett nincs elég víz, a folyóvíz fertőző betegségeket terjeszthet.

– Melyek voltak az első benyomásaid Tamalében?

– Sokkal fejlettebb a gazdaság, mint Nigériában; van iskolakötelezettség, hat osztály ingyenes, létezik társadalombiztosítás, még ha csak alapszinten is. Éjszakánként azt tanulmányoztam, mit is jelent ez valójában. Az emberek zömének itt sincs bejelentett munkája, de ha valaki például maláriás, akkor a diagnózis és a terápia ingyenes, alanyi jogon jár. Ezen túl pedig vannak komolyabb biztosítások a gazdagok számára. Ugyanakkor nagyon kevés az orvos. Ghána lakosságának 70 százaléka keresztény, de Tamaléban, amely egy 1 milliós város, az emberek 85 százaléka muszlim, és csak 5 százaléka katolikus.

Az elmúlt években nyomot hagyott bennem a Boko Haram, az emberrablások, itt pedig a kórházban dolgozók egy része, a betegeknek pedig a 90 százaléka muszlim. Napokba telt, mire megértettem, amit mondtak a helyi papok: ők itt testvérek.

– Hogyan van jelen az Egyház ebben a muszlim többségű régióban?

– Az újonnan alapított püspökségek kezdetben kicsik. Tamale érsekségének központja akkora, mint egy plébánia, az egyházmegye csak pár évtizede létezik, kezdetben 15 papja volt, ma már 40. A muszlimok között nem térítenek, északon azonban sokan törzsi vallásokat követnek, rengeteg babonás hiedelem közepette élnek. Vannak „boszorkánytanyák”, a társadalom által kivetett, megbélyegzett gyerekek ott nevelkednek. Az Egyház köztük is evangelizál. A kereszténység több száz éve jelen van az országban, de leginkább csak csak Accráig jutottak el. Elindultak észak felé is a misszionáriusok, de útközben életüket vesztették. A 20. század óta az ország északi részén is folyamatosan születnek új püspökségek. Ha létesül egy püspökség, rögtön építenek egészségügyi létesítményt és iskolát, ahol színvonalas nevelést nyújtanak. A muszlimok is szívesebben választják a katolikus iskolát, mint az államit.

– Mekkora az érsekség kórháza, milyen ellátást biztosít?

– A Saint Lucy (Szent Lúcia) kórház kicsinyke, egy falusi háziorvosi rendelőre emlékeztet,

csupán egy orvossal működik, aki két éve nem volt szabadságon.

Van egy műtő, német adományból épült, és több kicsi épület. Az állam fizet alkalmazottakat, ezért sok a nővér, szakképzettek, ha nincs ott az orvos, ők látják el a betegeket. Nagyon örülnének, ha vinnénk önkéntes orvosokat. Naponta 4-5 órán keresztül van áram, a kieső időben pedig működtetnek egy házilag átalakított 20 éves generátort. Kis dolgokkal, például egy új generátorral minőségi ugrást lehet elérni. A víz is nagy probléma északon: lefúrtak ugyan 400 láb (122 méter – a szerk.) mélyre, de nem találtak vizet. Ha elfogy a tartályokból a víz, a folyóról veszik, a folyó azonban szennyezett lehet, tífuszt, kolerát terjeszthet. Találkoztam egy magyar vállalkozóval, aki üzleti alapon szennyvizet tisztít, ez a megoldás működhet.

– A tamelei kórházon kívül máshová is tervez missziót az Afréka Alapítvány?

– Tamalétől két és fél órányi útra északra, a Burkina Fasó-i határtól 20 kilométerre a Hungary Helps programban létrehoztak egy egészségügyi központot a Navrongo-Bolgatangai Egyházmegye területén. Ellátogattam oda is: ott egyáltalán nem volt víz, és egy orvos sincs. Nővérek vannak, egy gyereknek épp be volt kötve az infúzió, folyt a malária elleni kezelés. Vannak betegek, vannak nővérek, de ha orvos kell, nagyon sokat kell utazni az embereknek Tamaléig. A kórházban van ultrahang, de röntgen nincs.

Sajnos sokan hulladéklerakónak használják Afrikát, és amikor megérkezik egy berendezés, már akkor sem működik; ha valami elromlik, akkor pedig nincs, aki megjavítsa.

Egy valóban működő röntgen nagyon fontos lenne.

– A közbiztonság romlásával hogyan folytatódik a nigériai misszió?

– Az Afréka Alapítványhoz érkező adományok továbbra is Nigériába mennek. Egyrészt ők a második családom, akiket sosem fogok elhagyni, másrészt nagyobb bajban vannak, mint valaha. Több mint 200 százalékos az infláció, a rizs kilója átszámítva 900 forint, a nővérképző építéséhez használt cement ára a háromszorosára nőtt. Óriási a bizonytalanság, hatalmas a korrupció. Elképzelhető, hogy zavargások törnek ki. Szinte naponta rabolnak el papokat, lassan már nincs hírértéke, ha ilyen történik.

Nagyon kell értük imádkozni! A legfontosabb most az oktatás támogatása, mert ez a jövő:

ha nem tudnak tanulni, egy egész generáció nem tud kitörni a nyomorból. A legfontosabb a 144 ösztöndíjasunk, akik előtt már felcsillant egy reménysugár. Amaka nővér 30 kisdiákjának megvan a tandíja, elindult az iskolaprojekt: az Új Ember karácsonyi interjúja után újra megindult az adományozás. A nővérképzősök tandíja nagyon magas, évi 600 dollár. 22 diákból öten végeztek, hat tandíjat ki tudtunk fizetni, a többiért még küzdünk. Az atyák hitelből taníttatják őket, bíznak bennem, én pedig aggódom. A mostani háborús helyzetben nem az a cél, hogy növekedjünk, de szeretnénk legalább azt megtartani, ami van, nem mondtuk még senkinek, hogy mostantól nem támogatjuk.

– Kiknek a jelentkezését várja az Afréka Alapítvány a ghánai misszióhoz?

Orvosokat várunk, akik felajánlják a szabadidejüket: a szabadságuk felét, három hetet.

Ha sokan jönnek, folyamatossá lehetne tenni a magyar jelenlétet. Az alapítvány a szállást és az étkezést biztosítja, az utazást nekik kell kifizetni. Hozzák a szaktudásukat, és emellett fontos, hogy jól tudjanak angolul. A betegek szegények, csak törzsi nyelven beszélnek, az angolra fordításhoz eleve kell egy tolmács. Az oktatás nyelve az országban az angol, a betegek azonban valószínűleg analfabéták. Az orvos és a nővérek angolul beszélnek egymással, mert van legalább hat törzsi nyelv, és egyébként nem értik meg egymást. A munkán kívül lehet menni piacra, szafarizni, mert a közbiztonság rendben van – kiváló helyszín annak, aki először megy Afrikába. A hosszú távú terv, hogy az orvosok később egyedül, nélkülem is ki tudjanak menni, de először együtt megyünk majd többen. Aki pedig még elszántabb, jöhet aztán Nigériába is.

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Fodor Réka/Facebook

Magyar Kurír