Afrikában mélyült el a papi hivatásom – Kruzslitz Imre afrikai lelkipásztori tapasztalatai

– Hogy kerül az ember egy budapesti irodából afrikai misszióba?

– Főmérnökként dolgoztam Budapesten, amikor megfogalmazódott bennem, hogy igazából a papságra vágyom, vagyis hogy erre hívott meg Isten. És akkor egyben egy missziós meghívást is éreztem. Volt egy vicces része a történetnek: az egyik kolléganő, akivel egy irodában dolgoztunk, újsághirdetéseket nézett, munkahelyet keresett, mivel az egész cégcsoport megszűnt. Én már nem kerestem új munkát, mert tudtam, hogy szemináriumba fogok menni. Ez a kolléganőm egyszer csak felolvasott hangosan egy hirdetést, és hozzátette: Ki az a „hülye”, aki ingyen elmegy dolgozni Afrikába? Erre én meg rögtön rávágtam: „Én vagyok az!” Hát így indult. Kerestem a lehetőséget. Először a verbitákkal szerettem volna kimenni, de velük csak egy vagy két évre lehetett volna menni. Nekem annyi időm nem volt, mert úgy terveztem, fél évet maradok. Más szálon vettem fel a kapcsolatot Afrikában szolgáló missziós nővérekkel, végül mégsem tudtam rögtön kiutazni, mert kitört az országban a polgárháború.

– Melyik ország volt ez?

– Kenya. Letiltotta a minisztérium a kiutazást, meg kellett várni, amíg elcsitulnak a dolgok, (...) tavasszal, 2008-ban sikerült kijutni. Akkor már nem tudtam fél évre maradni, csupán három hónapot, pontosabban nyolcvan napot töltöttem kint. Embu városában voltam a legtöbbet a nővéreknél, akik gyermekotthont, iskolát működtetnek. Részt vettem egy három héten át tartó lelkipásztori gyakorlaton, ami azt jelentette, hogy hétfőtől hétfőig különböző plébániákon laktam, és így láttam bele az ottani pasztorációba.

– Elég „mély víznek” tűnik közvetlenül a szeminárium elkezdése előtt egy afrikai misszióban belekóstolni a lelkipásztorkodásba…

– Gondviselés volt. Nekem ott mélyült el a papi hivatásom, ott éreztem igazán, hogy igen, az Isten valóban elhívott engem. Ott egy nagyon élő kereszténységet tapasztaltam meg, és talán ez lenne az egyik leglényegesebb az életünkben.

– Miben nyilvánult meg ez az élő kereszténység?

– A nincstelenség, a szegénység ellenére olyan életvidámságot tapasztaltam meg ezekben az emberekben, ami – úgy csapódott le bennem, hogy – az Istennel való kapcsolatunkból ered. Nekik a szentmise ünnep volt. A vasárnapi szentmise nem csak egy kipipálandó program volt: az jelentette a hétnek és a napnak a csúcspontját, hogy együtt vagyunk, közösségben vagyunk, táncolunk és énekelünk az Istennek. Ezt megtapasztalni, hogy a jó Isten nem kipipálandó programként akarja a szentmisét, hanem igazi ünnepre hív, magával ragadta a többi fehér embert is. Fantasztikus volt megélni, nem lehetett immunis maradni.

– Tényleg táncolnak is a szentmiséken?

– Ó, hát még hogy! A püspöknek két tánckar, a papnak egy tánckar jár a bevonuláskor.

– És be kellett, be lehetett ebbe kapcsolódni?

– Persze, én is táncoltam. Amikor másodszorra, már papként voltam kint Namíbiában, 2016-ban, én is így vonultam be, táncolva a templomba. Fantasztikus élmény volt tánckarral bevonulni a szentmisére. (...) Az ember adni megy, de végül is rájön, hogy csak kapott. Ezek által az élmények által megtanulja értékelni az ünnepeket, hogy mit is jelent, hogy Isten minden vasárnap, minden szentmisével ünnepre hív. És ott az ember ajándékba kapja ezt az érzést, ezt a megtapasztalást. Sokszor adni mennek a misszionáriusok, de sokkal többet kapnak lelki értelemben.

– Úgy tudom, tervez egy harmadik utat is…

– Az októberi rendkívüli missziós hónap hozta ezt a kezdeményezést. Mindig próbálok hallgatni a jó Istenre, hogy ha meghív valamire, akkor annak tegyek eleget. Most ez a meghívás, hogy közelebb kell hozni a hívekhez a missziót, mert évente nagyjából csak egyszer beszélünk róla, amikor missziós vasárnap elhangzik, hogy gyűjtés van… A Szentatyának is ez volt az óhaja, hogy egy új tavasz kezdődjön el az Egyházban ezzel a hónappal a misszió területén. És ezt szeretném valahogy közel hozni a hívekhez, hogy átérezzék, mit is jelent a misszió, kikhez is jutnak el ezek a gyűjtések. Azt találtam ki, hogy 15 hónapon keresztül gyűjtünk – minden hónap harmadik vasárnapján – egy adott afrikai misszió számára, és az összegyűlt pénzösszeget elviszem és átadom személyesen. A híveknek is felajánlottam a lehetőséget, és jelentkezett is valaki, hogy szeretne velem jönni. Tehát elvisszük az összegyűlt adományt, képeket készítünk, és így kialakul egy közvetlen visszajelzés a híveknek arról, hogy az ő kis támogatásuk milyen nagy dolog egy ottani misszió fenntartásában; hogy az Isten ügyében mit is jelent a mi kicsi adományunk. (...) Október harmadik vasárnapján kezdődik a gyűjtés, és 2021-ben fogunk majd kiutazni.

– A nagyváradi egyházmegyében a misszió területének megbízottja. Mik a konkrét feladatok?

– A plébánosi feladatokon kívül a püspök úr tavaly megbízott, hogy a Pápai Missziós Művek egyházmegyei felelőse legyek, így csöppentem bele hivatalosan is a misszió ügyébe. Az a feladatunk, hogy megszervezzük országos szinten a Pápai Missziós Művek keretén belül az egyházmegyében ezeket a missziós foglalkozásokat. Ez most indul, még kezdeti fázisban van, de ez az év és ez a rendkívüli missziós hónap, amit a Szentatya elrendelt, nagy lendületet ad. Fel kell hívnunk az emberek figyelmét arra, hogy egy nagy család, világegyház vagyunk, és felelősséggel tartozunk azért, hogy az egész világon terjedjen a hit...

A beszélgetés teljes szövege ITT olvasható.

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír