Ahogy szeretnétek, hogy veletek bánjanak... – Martos Levente Balázs adventi konferenciabeszéde (3.)

„Kedves testvérek! Együtt kérjük azt az ajándékot, hogy Jézushoz közelebb kerülhessünk, mégpedig a hegyi beszédet olvasva. Mindig szívesen képzelem el, hogy Jézus magához hív, odagyűjt a többi testvérrel együtt, hogy a szavát hallgassam, hogy belőle táplálkozzam. Mivel a hegyi beszéd az ő erkölcsi intéseinek egyik legteljesebb összefoglalása, egyfelől őt magát keresem benne. De másfelől azt is kutatom, hogyan érint az ő meghívása teljesebb szeretetre, nagyobb igazságra, nagyobb odaadásra” – kezdte beszédét Martos Levente Balázs püspök.

Az első este a hegyi beszéd szíveként jelölte meg azt a rejtekhelyet, ahol Istennel kettesben vagyunk. A második alkalommal közelebb akartunk merészkedni Jézus radikális tanításához, ahhoz a sajátos tekintélyhez, amely a teljesen Istenre hagyatkozó életútjait nyitotta meg hallgatói előtt. „Ma este az úgynevezett aranyszabályt szeretném jobban megérteni, és amennyire tőlem telik, egy kissé hozzátok is közelebb hozni.”

Jézus hangsúlyozza, hogy nem érvényteleníteni, hanem beteljesíteni jött a törvényt. Máté evangélista írja: „Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták” (Mt 7,12). Mind a régi keleti, mind az ókori nyugati irodalomban találunk hasonlót. Úgy tűnik, hogy a zsidó hagyományba is hellenista közvetítéssel jutott. Erre utal, hogy az Ószövetségnek csupán kései irataiban találkozunk vele. A mondást elemezve megkülönböztetik a negatív és a pozitív formáját. A tiltó így szól: „Amit magadnak nem szeretnél, azt másnak se tedd!” Az Apostolok cselekedeteiben vagy a kora keresztény Didakhéban is ezt találjuk. Ezzel hozható összefüggésbe az ellenségszeretet parancsa, vagy a megalapozatlan ítélkezés tiltása is.

Vannak, akik kritizálják az aranyszabályt. Úgy gondolják, hogy önző gondolkodásra nevel: ma neked, holnap nekem. De nem ez az aranyszabály valódi értelme. Jézus nem manipulálni akart az embereket, és minket sem erre tanít.

Az aranyszabály az empátia, az együttérzés és beleérzés logikáját követi, emellett kapcsolati jelentése is van: Oda kell lépnünk, közel kell mennünk a másikhoz.

És ez igazából csak akkor lehetséges, ha magunkkal is valódi kapcsolatban vagyunk. Azért lehetünk tudatában egyszerre a saját szükségleteinknek és a másokénak, mert egyazon emberi tapasztalatunk és megértésünk van, ami az istenképiségünkben gyökerezik. Kant kategorikus imperatívusztól beszél: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényadás elveként érvényesülhessen.” Jézus viszont az együttérzés, a beleérzés képességéről és erejéről. Erre látunk példát, amikor Jézus Simon farizeus házában elfogadja egy bűnös nő bűnbánó gesztusait (Lk 7,36–50), vagy amikor Szent Pál a szökött rabszolga, Onezimusz érdekében ír a volt gazdának, Filemonnak (Fil).

Mit jelent ezek után az aranyszabály a mi éltünkben? Hogyan igazít el, hogyan nyit meg a nagyobb szeretetre? – tette fel a kérdést a szónok. Bizonyára nem véletlen, hogy az aranyszabály leginkább a negatív, korlátozó formában terjedt el: Ne tedd mással azt, amit magadnak nem szeretnél. Ez a forma abból indul ki, hogy valamennyien átéltünk már sértést, gúnyt, kiszolgáltatottságot, megaláztatást, igazságtalanságot. Az aranyszabálynak ez a megfogalmazása az emberélet szentségét hirdeti, védő, oltalmazó határvonalat húz a legfontosabb értékeink köré. Milyen megdöbbentő terrorcselekményekről, esetleg állami szintre emelt erőszakoskodásról hallani a világban, mégpedig úgy, hogy még ki sem szabad mondani, hogy igazságtalanság történik, mert akkor a másik fél azonnal ellenségnek kiállt ki minket.

De az empátia és autonómia nem működhet, ha a saját valós szükségleteinkkel nem vagyunk tisztában. Hitelesen beleérezni csak az képes, aki tisztában van saját magával.

A magam részéről nem szívesen ostorozom, ahogy az keresztény körökben néha divatos, az önmegvalósítás szót sem. Inkább azt mondom, akkor leszünk igazán önmagunk, ha másokért akarunk élni

– emelte ki a püspök. – Ne feledkezzünk meg arról, hogy milyen mélyen él bennünk a szeretet elfogadásának a vágya. Akkor tudunk igazán szeretni, ha én is szeretve vagyunk, és ezt meg is tapasztaljuk.

A szeretet teljességét Isten tudja megadni, és hitünk szerint meg is akarja adni. Amikor a másik embert azzal terheljük, hogy mindent tőle várunk, azzal tönkretesszük a kapcsolatot. De amikor magunknak nem adjuk meg azt, amit közben a másiknak szeretnénk, akkor saját magunk alól rúgjuk ki a sámlit.

Az aranyszabály pozitív megfogalmazása – tedd meg azt a másiknak, ahogy szeretnéd, hogy veled cselekedjen – nem a beteljesületlen vágyak feletti makacs töprengésre hív, s nem is csak a mindennapi kapcsolatokban értelmezhető.

Eberhard Schockenhoff német katolikus pap és morálteológus e szabállyal kapcsolatban a szervadományozás kérdését hozza fel példaként. El tudnám-e fogadni, hogy valaki a közvetlen családtagjaim közül felkínálja nekem például a fél veséjét? Lehet, hogy ez csak egy nagyon furcsa példa, de mit tudunk önmagunkból adni? És rá tudjuk-e magunkat venni valami őszinte nagylelkűségre azáltal, hogy belehelyezkedünk egy másik ember helyzetébe?

Néha jó visszagondolni arra, hogy nekünk milyen jólesett egy másik ember váratlan gesztusa. Az igazságosság, a méltányosság és a nagylelkű szeretet logikájára csodálkozhatunk rá akkor is, amikor egy olyan egész életet odaadó áldozatra gondolunk, mint amilyet például Ervin Gábor atya gyakorolt 1944-ben.

Ismerjük Babits Mihály sorait: „Csak én birok versemnek hőse lenni / első s utolsó mindenik dalomban” (A lírikus epilógja). Vajon tudjuk-e az aranyszabályt Jézus ajkáról hallgatni?

Kérjük-e az ő áldását, hogy amikor magunkhoz viszonyítjuk a világot, vagy legalábbis a magunk módján próbáljuk megérteni a másik ember szükségletét, akkor nyisson meg a saját végtelen szeretetére?

Az életet Isten adja nekünk ajándékba. Ezért a jó tapasztalata nem belőlünk indul ki, de a helyeset, a jót mégis újra meg újra a saját szívünk nyiladozó tükrében kell megértenünk.

„Kedves testvérek, a hegyi beszédet ízlelgetve, Jézust kérve, hogy adjon nekünk bátorságot, ő felé törekedve látjuk, hogy az aranyszabály egy pillanatnyi pihenést ad a számunkra. Arra emlékeztet, hogy az Úr minket is szeret, és ezzel ad erőt arra, hogy másokért kezdjünk élni” – fejezte be konferenciabeszédét Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspök.

Fotó: Lambert Attila (archív, a képek az első konferenciabeszéd alatt készültek)

Baranyai Béla/Magyar Kurír