Ahol éppen vagyok, ott vagyok otthon – Interjú egy Rómában tanuló kispappal

– Kispap úgy lettem, mint mindenki más. 2019-ben jelentkeztem Beer Miklós váci püspöknél, hogy vegyen fel a kispapok közé. Azonban ez önmagában nem ilyen egyszerű, ugyanis mindenkinek meg kell találnia a saját hivatását, legyen az bármi. Nekem sem volt egyértelmű, hogy én erre a pályára lépek.

2016-tól a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen zeneakadémista lettem, és ebben az időszakban megismertem a Váci utcai Szent Mihály-közösséget. Egyetemistaként ide jártam szentmisékre, felnőtt hittanra, a közösség tagjának éreztem magam, és itt találkoztam olyan atyákkal, akikkel meg lehetett inni egy sört, nagyon sok mindenről lehetett beszélgetni, azonban a tradíciókhoz is nagyon ragaszkodtak. Ez volt az egyik ilyen benyomás, amely a papi hivatás felé indított. A másik pedig az volt, amikor 2017-ben a húsvét előtti egész nagyhetet Sümegen, Barsi Balázs atyánál, az ottani ferences kolostorban töltöttem, amely igen nagy hatással volt rám. Tulajdonképpen ez a két dolog az, amelynek hatására később azt éreztem, hogy ezt egy életen keresztül tudnám csinálni, és szeretném is. Ezután jött két év érlelődési időszak. (…)

A papi hivatás három lábon áll: az egyik az isteni hívás, a második, hogy én érzek-e hívást, a harmadik pedig, hogy a püspök is úgy gondolja-e. Ha ez a három dolog megvan, akkor azt mondja a püspök, hogy „jó, akkor gyere, nézzük meg”.

És így lettem én 2019-ben a Váci Egyházmegye kispapja. (…)

– Mi a célja annak, hogy te külföldön tanulsz?

– Általában minden egyházmegye szokott kiküldeni papokat külföldi tanulmányokra. Ez azért fontos, hogy a jövőben legyenek, akik jól beszélnek olaszul, a kiérkező pápai dokumentumokat tudják jól interpretálni, és egyáltalán ezzel biztosítja magának az egyházmegye a közvetlen kapcsolatot a központtal, Rómával. Ezért fontos, hogy mindig legyenek, akik ott tanulnak, és az ottani környezetet haza hozzák egy kicsit.

– Ezek után felmerül a kérdés, hogy mit is tanulsz Rómában?

– Minden papnak el kell végeznie egy ötéves teológiai képzést, azaz – egyházi szaknyelven – bakkalaureátust kell szerezni. Én ennek a harmadik évét csinálom most, tehát folytatom azt a képzést, amit itthon, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen elkezdtem. Rómában fogom befejezni a tanulmányaimat, ott fogom megírni a szakdolgozatomat, és utána ott fogom elkezdeni a licenciakurzust. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy osztatlan egyetemi képzésen felüli posztgraduális képzést.

Az még egyelőre nem világos, hogy nekem mi lesz a szakterületem, de leginkább a fundamentális és a morálteológia érdekel.

– Pontosan melyik egyetemről is van szó?

– A római Gregoriana Pápai Egyetemről, vagy más néven Pápai Gergely Egyetemről. Az egyik legrégebbi egyeteme Rómának, maga Loyolai Szent Ignác írta az alapító levelét, és a mai napig jezsuita fenntartású intézmény.(...) Öt hivatalos nyelve van az egyetemnek, olaszul mennek az előadások, lehet olaszul, angolul, németül, spanyolul és franciául is vizsgázni, de minden professzor fenntarthatja magának a jogot arra, hogy olaszul kérdezzen, ha nem ért valamit. (…)

– Hogyan sikerült megszokni a külföldi környezetet? Milyen az élet ebben a nemzetközi közegben?

– Még mindig szokom, főleg az egyetemi részét. A kollégiumban, ahol lakom, már otthon érzem magam. Ez a német-magyar kollégium, ami elég nagy múltú intézmény, majdnem ötszáz éves. III. Gyula pápa adta az engedélyt az alapításra, és szintén jezsuita fenntartásban működik. Az a különlegessége, hogy ide hallgatókat kizárólag a Német-Római Császárság és az Osztrák-Magyar Monarchia területéről lehet felvenni. Hiába mások ma már az országhatárok, a kollégium ettől függetlenül erről a területről vesz fel tanulókat. Emiatt egy nagyon érdekes és sajátságos közössége van: németek, szlovének, horvátok, magyarok, szlovákok, erdélyiek. Van egy Lembergből származó (Lviv – a szerk.) ukrán görögkatolikusunk is, szóval nagyon színes társaság. De erről még mindig azt kell mondani, hogy egy kis európai kultúrkör, mert ha bemegy az ember az egyetemre, akkor ott azt látja, hogy Dél-Amerikától Észak-Amerikán, Afrikán keresztül Kelet-Ázsiáig mindenhonnan vannak hallgatók, tehát szó szerint a világ minden tájáról. Rómában ezért nagyszerű lenni, mert ott mindenkit meg lehet találni.

Másokkal beszélgetve pedig rájövünk arra, hogy bizonyos problémák, amelyek számunkra itt, Európában problémák, azok más népek szemében nem vagy nem úgy problémák. (…)

– Mi volt a legnagyobb változás az itthoni élethez képest?

– Nincs vasárnapi húsleves… Az olaszoknál mindig valamilyen tészta az előétel… Komolyra fordítva a szót: azért akkora nagy kultúrsokk nem ért, mint mondjuk Frankfurtban. Az olaszok eléggé hasonlóak a magyarokhoz temperamentumban, bár jobban élvezik az életet, jobban tudnak élni, de akkora nagy változás nem volt. (…)

– Szoktuk mondani, hogy minden út Rómába vezet. A te utad Frankfurton keresztül vezetett oda. Mi volt ennek az oka? És mi okozta ott ezt az említett kultúrsokkot?

– Frankfurtba júliusban kerültem, és körülbelül másfél hónapot töltöttem ott, hogy a német nyelvvel kicsit intenzívebben ismerkedjem. Erre azért volt szükség, mert a kollégiumban a német a fő nyelv, így ott németül megy a társalgás. Én pedig előtte angolul beszélgettem, úgy, ahogy. A kultúrsokkot itt egyrészről a nagy multikulturalizmus okozta. Megdöbbentő volt, amikor először hallottam, hogy Frankfurtban a lakosságnak több mint fele bevándorló. Másrészről pedig az egyházi kultúra volt eltérő. A német egyház más, máshogy gondolkodik.

– Mi történt ebben a fél évben iskolán kívül? Mivel töltöd a szabadidődet?

– A kollégiumunk szemlélete sokkal szabadabb, mint egy magyar szemináriumé, ezért nem is szemináriumnak, hanem kollégiumnak hívjuk. Érvényesülnek a jezsuita nevelési módszerek, tehát sokkal nagyobb a szabadság, oda mész, ahova szeretnél, kevés kötött közös program van. Persze így a felelősség is rajtad van, hogy teljesíts. Nagyon kevés a beosztott idő, tehát az embernek saját magának kell beosztani, hogy hova megy, mit csinál. Például magunknak kell szentmisét keresni, ami egyébként nem nehéz, mert itt a kollégiumban sok, már felszentelt pap is lakik, akik közül valaki mindig misézik. A kevés kötött program előnye még, hogy ha van valami, amit szeretnél megnézni, vagy egy előadás, amire szeretnél elmenni, akkor ezt gond nélkül megteheted. A közelünkben van a Villa Borghese, ami egy hatalmas zöld park. Ott szoktam nagyokat sétálni esténként. A kollégiumnak van egy vidéki háza is, ahová rekreációs céllal bárki elmehet hétvégén, amikor nincs kollégiumi vagy egyetemi program. Én viszonylag gyakran szoktam oda kimenni, mert habár Róma egy gyönyörű város teli kulturális emlékekkel, sok mindent meg lehet nézni, de ott lakni teljesen más. Mint minden nagyváros, hordozza a nagyvárosok hátrányait: hangos, büdös és rengeteg ember van. Ahhoz, hogy a kollégiumtól eljussak az egyetemre, mindennap el kell mennem a Trevi-kúthoz. Ha délelőtt és délután is van órám, az azt jelenti, hogy napi négyszer megyek el mellette. Olyan sok turista van itt, hogy szinte mindenkit lökdösni kell, ami egy idő után nagyon fárasztó tud lenni. (…)

– Voltak mélypontjaid ebben a fél évben? Vagy a kezdeti lelkesedés és lendület még mindig tart?

– Igen, az első két hét, amit említettem. Az embernek általában két dolog nagyon fontos az életében: az egyik a szakmai, a másik pedig a személyes sikeresség, akár a családi, akár a baráti életben. Nos, nekem a szakmai az úgy nézett ki, hogy nem értettem semmit az egyetemen. Majd hazamentem ebédelni, ahol németül kellett beszélgetni – ezt tekinthetjük úgymond a személyes életnek –, ahol szintén nem értettem semmit, de szerencsére szépen lassan ez azért oldódott. Az nagyon nagy segítség, hogy más magyarok is vannak ott, tudok magyarul beszélgetni, így ez azért tartotta bennem a lelket. A problémák viszont, még ha más környezetben is, azért vannak, hogy megoldjuk őket. Ami nagy tanulság volt, hogy

teljesen mindegy, hogy hol van az ember, ugyanolyan emberek vannak mindenhol, és Isten mindenhol ugyanaz. (…)

– Milyen érzés volt hazajönni az ünnepekre?

– Nagyon jó. Autóval jöttünk egy Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyéből származó pappal. Felváltva vezettünk, és amikor Bagnál éjszaka lejöttünk az autópályáról, nagyon örültem. Jó volt újra látni az otthoniakat, megölelgetni anyukámat, édesapámat, testvéreimet. Szóval jó volt újra itthon lenni, de Rómában is otthon vagyok: ahol éppen vagyok, ott vagyok otthon. A karácsonyt minden évben a kispapokkal és püspök atyával töltjük, december 22-től a 25-i ebédig. Ilyenkor közösen karácsonyozunk, éneklünk, kirándulunk. Idén például meglátogattuk az idős atyákat a papi idősek otthonában, és voltunk Vácon az Irgalmasrendi Kórházban, a krónikus osztályon. (…)

– Végül: mit üzennél azoknak, akik fejében motoszkál a papi vagy szerzetesi hivatás gondolata?

– Szerintem, ami nagyon fontos az az, hogy az ember ne maradjon egy helyben, tehát ne várja azt, hogy majd kívülről érkezik egy impulzus, vagy egyszer csak megnyílik az ég, és akkor majd megmondják neki, hogy mit kell tenni, hanem el kell indulni és ki kell próbálni. A szeminárium is azért ilyen hosszú idő, hogy az ember kipróbálja magát. Ha egy fiú azon gondolkodik, hogy családos hivatása van, akkor tessék keresni egy hölgyet és udvarolni neki. Tudom, ez nem ilyen egyszerű, de el lehet kezdeni. Ha pedig azt érzi, hogy papi vagy szerzetesi hivatása van, akkor menjen oda a püspökhöz vagy a szerzetesi elöljáróhoz, és mondja azt, hogy valami van, nézzük meg! Aztán lehet, hogy két év után kiderül, hogy nincs, de ez nem baj, mert akkor viszont tudni fogja, hogy mi a helyzet. A legfontosabb a mozgás, az, hogy az ember mozgásban legyen, és ne egyhelyben álljon. (…)

A teljes interjú a Turai Egyházközség honlapján olvasható.

Forrás: Turai Egyházközség

Fotó: Farkas Ákos Facebook-oldala, Gregoriana Pápai Egyetem

Magyar Kurír