Ahol hitkérdésekről beszélgetnek az utcán – Interjú Ujvári Barbarával iráni tapasztalatairól

– Hogyan került ki Iránba?

– A Pázmány Péter Katolikus Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán végeztem az alapképzést. Iránba 2018-ban kerültem, a Teheráni Egyetemen folytattam a mesterképzést. Mindig érdekelt a Közel-Kelet, az volt a vágyam, hogy ezzel a területtel foglalkozzak. Egy darabig tanultam is arabul, úgy terveztem, hogy Libanonban vagy Jordániában tanulok tovább, de ott nem találtam megfelelő képzési formát. Iránban viszont volt lehetőség, ráadásul az angol volt a tanítás nyelve. Az sem mellékes, hogy szerettem volna az üzleti világba is bekerülni, erre pedig itt volt a legnagyobb esély. A második évtől meg is kezdtem az üzleti tevékenységet, elsősorban a petrolkémia, a megújuló energia, illetve az üzleti tanácsadás területén.

– Milyen nőként létezni egy muszlim országban?

– Nem nehezebb, mint Európában, sőt, bizonyos szempontból még könnyebb is. Iránban ugyanis a nők valós tiszteletet kapnak. Példaként, ha egy taxis hazavisz egy nőt, megvárja, amíg bemegy a kapun. Nekem sohasem volt problémám amiatt, hogy nő vagyok. Szerintem ebből a szempontból Irán nagyon biztonságos, az éjszakai buszokon is sok nő utazik minden gond nélkül. Én úgy látom, hogy kint a férfiak segítőkészebbek a nőkkel, az árus például sokszor segít a nőnek hazavinni a csomagját. Nyugat-Európában ez nem jellemző. Ott a nő és a férfi közötti egyenlőség túlhajtásának inkább a kárát látták a nők. Iránban a nőnek és a férfinak is megvan a maga jól meghatározható szerepe.

– Az üzleti világban elfogadnak egy nőt?

– Meg kell hogy mondjam, Keleten már-már könnyebb egy nőnek az üzleti világban dolgoznia, mint Nyugaton. Az igaz, hogy rögtön felmérik, kik állnak melletted és mögötted, de ha meggyőződtek erről, nincs akadálya az érvényesülésnek. Európában ez nem ilyen egyszerű, a megfelelő referenciák és a megbízható üzlettársak sem jelentenek garanciát arra, hogy nőként elfogadnak majd. Európában még sok esetben szükség van arra, hogy a nő mellett ott álljon egy férfi.

– Hogyan él egy hétköznapi iráni?

– Irán elég fejlett ország. Teherán közel tízmilliós nagyváros lüktető élettel, bevásárlóközpontokkal, kiterjedt metróhálózattal és mindennel, amit Európában mi is megszokhattunk. Egyetlen terület van, ahol az ország elmaradást mutat, a szankciók miatt elég elhasznált az autópark. Manapság ugyanakkor betörtek a piacra a kínaiak, akiktől korszerű, új autókhoz is hozzájutnak az irániak. A szolgáltatóipar szintén nagyon fejlett. Meg kell jegyezni, hogy Iránban több millió afgán vendégmunkás dolgozik, akik elsősorban a síita kisebbséghez tartoznak. Iránban sok embernek van afgán bejárónője, és az építkezéseken, a boltokban is sok afgánt láthatunk. Egy iráni egyébként megérti az afganisztáni dari nyelvet.

– Irán kulturális értelemben nem homogén ország. Kik lakják ma Perzsiát?

– Irán akkora, mint Európa harmada, és mintegy kilencvenmillióan lakják. Bár egy országról beszélünk, valójában egy soknemzetiségű, többkultúrájú régióról van szó. Dél-keleten beludzsok élnek. Ők szunniták, sajátos népviselettel és étkezési szokásokkal. Az Irakkal határos területen síita, míg a Perzsa-öböl térségében szunnita arabok élnek. Loresztánnak is megvannak a maga egyedi kulturális jellemzői, ott a török egy változatát beszélik, csakúgy, mint az északnyugaton élő síita azeriek vagy az északkeleten lakó szunnita türkmének. Emellett nem feledkezhetünk meg az iráni Kurdisztán tartományról sem, amelynek kultúrája szintén eltér a többitől. A legtöbb esetben a határ két oldalán ugyanazok a népcsoportok élnek, éppen ezért nagy az átjárás a szomszédos országok felé. Irán közepén laknak a perzsák – Teheránban, Iszfahánban, Jazdban és Sirázban –, ők nagyjából a lakosság ötven százalékát teszik ki.

– Hogyan lehet egyben tartani egy ilyen sokféle kultúrájú országot?

– Ez rendkívül nagy kihívást jelent, pont azért, mert a kisebbségek többsége ott él a határ túloldalán. Csak erős kézzel lehet összefogni ezt a területet. Ezt segíti az irániság. Az Iránhoz tartozás még a nem perzsa nemzetiségek esetében is fontos, ők legalább annyira vallják magukat, mondjuk, beludzsnak, mint iráninak. Persze a kisebbségek képviselete, a velük való megegyezés a politikai élet és a hatalmi küzdelem fontos eleme.

– Mi jellemzi leginkább az irániak viselkedését, életmódját?

– Nagyon fontos számukra a vendégszeretet és az illem. Az irániak nyitottak, könnyű barátokat szerezni. Beszélgetnek és törődnek egymással, nekem is számtalan olyan tapasztalatom volt, hogy megszólítottak, érdeklődtek felőlem, ha egy ideig nem láttak. A tarof, ami az íratlan illemszabályokat jelenti, rendkívül fontos Iránban. Ha valakinél megdicsérünk valamit, a házigazda oda fogja adni nekünk. Ezt természetesen el kell utasítani. Ám ha még kétszer megismétli a felajánlást, akkor el kell fogadnunk a tárgyat, akkor is, ha nincs is szükségünk rá. Ha vendégségbe megyünk, gyakran marasztalják az embert estére is, ami sok esetben nem csak udvariasság.

– Mit lehet elmondani a kultúra szerepéről?

– Iránnak jelentős a filmipara, és önálló streamingcsatornával is rendelkezik. Saját sorozatai vannak, szinte az összes moziban iráni gyártású filmeket játszanak. Az átlag iráni életében fontos szerepet tölt be az irodalom. Szeretik Omar Hajjám (1048–1131), Nizami (1141– 1209), Dzselaleddin Rúmi (1207–1273) vagy éppen Háfiz (1325–1390) verseit. Ezeket olvasókörökben szokták elemezni. Sok művészeti galéria, kiállítás is látható Iránban, a mai, élő kortárs képzőművészetet is megtaláljuk a kínálatban. Emellett a hagyományos hangszerek is népszerűek, sokan játszanak valamelyiken.

– A nyugati kultúra hogyan hat a társadalomra?

– Elsősorban a közösségi média hozza be Iránba a nyugati szemléletet, ez pedig nincs jó hatással a kultúrára. A középső-felső osztálynak van nyugati kötődése, ennek oka az is, hogy Észak-Amerikában és Európában nagyon sok iráni él. Emellett találunk az országban egy jelentős társadalmi réteget, amelynek a tagjai nem annyira vallásosak, de elköteleződtek a politikai rendszer felé. A harmadik réteghez azok tartoznak, akik több nemzedékre vezetik vissza vallásos hagyományukat, őket nem érinti a nyugati hatás. A társadalmi rétegek között szinte egyáltalán nincs átjárás, mindegyik egy sajátos „visszhangkamrában” létezik, ahová csak a számukra fontos információk jutnak el. Tapasztalatom szerint pont az a legkevésbé párbeszédképes, sok esetben egyenesen demagóg réteg, amelyik a nyugati gondolkodást tartja fontosnak. Érdemes felhívni a figyelmet arra is, hogy a nyugati média egészen más Irán-képet közvetít, mint ami megfelel a valóságnak. Észrevehető, hogy ezt a képet elsősorban a pillanatnyi politikai érdek befolyásolja.

– A kereszténység miként van jelen Iránban?

– Római katolikus kevés él itt, inkább az örmény és az asszír kereszténység van jelen. Nekik parlamenti képviseletük is van, és többféle előjoggal rendelkeznek, például nem kell katonáskodniuk, és a saját részükre bort is előállíthatnak. Az örményeknek, az asszíroknak sok templomuk van Iránban, római katolikus templomok Teheránban és Iszfahánban épültek. Ezek fenntartását a Vatikán finanszírozza. A keresztény felekezetek közül még az evangélikusok is jelen vannak Iránban, őket Németország támogatja. Egyébként érdekes, hogy az országban több zsinagógát is találunk. Zoroasztriánusok is élnek Iránban.

– Ön hogyan éli meg Iránban a keresztény katolikus hitét?

– Vallásos családban nőttem fel, voltam elsőáldozó, meg is bérmáltak, és rendszeresen jártam szentmisére. Ha az ember keresztény közegben él, nem is látja, hogy valójában milyen szerepet játszik az életében a hit, hiszen ez a természetes, a megszokott számára. Ám ha kikerül ebből környezetből, egészen másként tekint a hitére is. A templomba járás sem lesz ugyanaz. Ott kint a katolikus templom valamiképpen az otthonává válik az embernek. Éppen ezért nem megyünk haza rögtön a szentmise után, hanem beszélgetünk egymással.

Én mindig hordok keresztet, de a Közel-Keleten valahogy el is várják, hogy lássák, hova tartozik az ember vallási szempontból. Ez lényegi különbség napjaink nyugat-európai felfogásához képest, ahol az élet minden területéről igyekeznek száműzni a keresztény vallási jelképeket. Nálunk más a vallás szerepe, sokkal inkább tekintjük magánügynek, mint Iránban. Európában az emberek nem beszélgetnek az utcán hitkérdésekről, ám ott kint ez gyakori téma. Irán teokrácia, az államformája iszlám köztársaság, ami azt is jelenti, hogy a vallás át lett politizálva. Ez engem is rákényszerített arra, hogy elgondolkodjak, mit is jelent kereszténynek, vallásosnak lenni. Az, hogy az uralkodó vallás Iránban ennyire más, nem megbontja, hanem sokkal inkább megerősíti a keresztény ember hitbeli meggyőződését, identitását. Irán síita többségű ország, az iszlám ezen ága pedig közelebb áll a kereszténységhez, mint más formái.

– Miben áll ez a hasonlóság?

– Egyrészt abban, hogy a tizenkét imám tisztelete bizonyos tekintetben hasonlít ahhoz, ahogyan mi a szentjeinkre tekintünk. A másik a temetkezés. A sírokat megjelölik, a hozzátartozók kijárnak oda, a halottról a halála napján megemlékeznek. A szunnitáknál ilyesmire nem találunk példát. Az is érdekes, hogy a síiták szerint a tizenkettedik imám (imam mahdi) az idők végén vissza fog térni, méghozzá Jézus Krisztussal együtt. Sok olyan ábrázolás van, amelyen az imam mahdit Jézussal együtt láthatjuk. A síiták négy női alakot tartanak vallási értelemben fontosnak, köztük Máriát is.

Fotó: Fábián Attila

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. szeptember 29-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.